Csontos Csaba: Lassú igazság (részlet)

~ ~ 1 ~ ~

2017. július 6., csütörtök, Berlin

A rendőrautók villogó kék fénye mutatta az utat a berlini főfelügyelőnek. Barna Tibor pár sarokra hagyta az autóját és onnan baktatott a tetthelyre. Nem szeretett száguldva és csikorgó fékkel érkezni, ahogy a filmekben szoktak. Az ismeretlen tettes ellen a körözést kiadták, a kollégák próbálják felkutatni a lehetséges tanúkat. Minden szomszédot felébresztettek és kikérdeztek. Az áldozat pedig nem megy sehová. Cinikus? Csak tárgyilagos. Ő nem a száguldó autóban a bűnözőket üldöző, a nehézfiúkkal kemény ökölharcot vívó zsaru. Nem egy Belmondo vagy Mel Gibson. A nyomozás számára nem kaland és bunyó. Töpreng, vívódik. Lassan dolgozik. Nem szeret kapkodni. Inkább megállni egy kicsit, visszapillantani a múltba és előre tekintve kitalálni, mi lesz a tettes következő lépése. Rendszerez, elemez, mozaikdarabokat keres és rak össze. Vagy sakkozik. Ki minek nevezi ezt. A legtöbb munkát legbelül végzi. Persze előfordult, hogy a fizikai erejét is kellett használnia egy letartóztatásnál. Mostanában, ha teheti, másra hagyja ezt a dicsőséget, de azért a környezetében mindenki tudja, hogy egy kiélezett helyzetben nem kell félteni őt.

A pár perces gyaloglás és a várható lépcsőzés alatt összerakja fejében a menetrendet. Mit, mikor, hogyan és miért kell csinálnia. A gondolatai ilyenkor felgyorsulnak és emiatt a lépései is szaporábbak. Már majdnem fut. Jellegzetes, kissé groteszk, billegő járásáról kollégái messziről felismerik.

– Jó reggelt, főfelügyelő úr!
– Jó reggelt? Hányadik emelet?
– Negyedik, a lift nem működik. A szerelők még nem értek ide.
– Nézzék meg, hogy esetleg szándékosan rontották-e el! Adjanak a szerelők mellé rendőrségi technikust is! És keressenek rögzíthető nyomokat a liftben is!
– Úgy lesz, főfelügyelő úr!

Barna bólintással köszönte meg a tájékoztatást. Felnézett a sárga épület homlokzatára. Ez is a lassítás része volt. Ráülni a folyamatra, nem engedni, hogy rohanjanak az események. Saját tempóban gondolkodni. Elmélkedett. Régi épület. Tipikus berlini Altbau és jellegzetes kreuzbergi ház. A homlokzatot valamikor a kétezres évek elején újíthatták fel. Az emeletek szintjén a falak és az erkélyek még jól mutatnak, de az utcafronton az egykor szép vakolatot már meggyalázták a graffitik. Odafent virágos, esténként élénk életet élő balkonok, lent meg hömpölygő falfirkák. Ez is Berlin.

Barna nagyot sóhajtott és nekiindult a lépcsőknek. Eddig játszhatott a pillanattal, innen már jön az adrenalin. A kíváncsiság beköltözik a fejébe és egyre csak dagad, néhány perc alatt átveszi az irányítást, szinte rángatja, taszigálja a nyomozót a megoldás felé. Ahogy közeledik a negyedik emelet, úgy erősödik a rendőr kollégák lázasan pergő párbeszédeinek zaja. Közben Barna pulzusa is szaporább lett. Magával ragadta az a furcsa és megmagyarázhatatlan érzés, ami miatt szerette a munkáját. A száguldás, az üldözés mámora. Ehhez nem kell autó vagy repülő. Csak egy rejtély. Amitől az agysejtek fénysebességre kapcsolnak és milliónyi új kötést teremtenek. Az emeleten két lakás. A baloldali a gyilkossági helyszín. Egy fiatal tiszt lép Barnához. Harald Bergman hadnagy.

– Főfelügyelő úr, az áldozat a második hálószobában, jobbra. A helyszínelők most végeztek.
– Köszönöm Harald. Mi az áldozat neve?
– Svetlana Munteanu.
– Most szeretnék egyedül maradni, maga legyen a közelben, és majd kérdezek.

A szemléhez Barna akkurátusan beöltözött. A kezére gumikesztyűt, a cipőjére eldobható cipővédőt húzott. Ősz haját egy egyszer használatos kórházi fejvédővel, az arcát pedig operációs maszkkal fedte be. A kollégái jól ismerték a szokásait. Egyedül fogja bejárni a helyszínt. Nem akarja, hogy a beosztottjai, vagy a helyszínelők észrevételei befolyásolják. Később majd megkérdez mindenkit, elolvassa a jelentésüket, de az első benyomásban és az ebből kialakuló képben nagyon hisz. El kell helyeznie az eseményt, a bűncselekményt térben és időben. A helyszínen, az áldozat életében, a múltjában.

Éppen ezért először nem a tetthelyre ment, inkább a többi szobát, a fürdőszobát, a konyhát nézte meg. Az áldozatot igyekezett elképzelni úgy, ahogy életében kinézett. A környezete, a ruhái, a fényképei alapján, a fotókon látható barátai, rokonai körében. A nappaliban, a konyhában, a másik hálószobában nem volt nyoma dulakodásnak, a nyomozó meggyőződése szerint a gyilkos be sem tette a lábát ezekbe a helyiségekbe. A falakon és a szekrényeken csak néhány fotó volt. A főfelügyelőnek nem volt nehéz kitalálnia, melyik az áldozat, hiszen csupán egy valaki volt mindegyik képen. Hol egyedül, hol beállított műtermi fotón, hol nők, feltehetően barátnők társaságában. Egy fényképen talán a szüleivel volt együtt. Ezen egy idősebb férfi és egy szintén idősebb nő, valamint Svetlana Munteanu láthatók egy épület előtt. A háznak és az utcaképnek kelet-európai hangulata volt. Szegénységet árasztó miliő.

Barna, elsőre felismerte ezt a közeget, hiszen maga is Magyarországról származott. A be nem teljesülő vágyak keserűsége a disszidálása után is megmaradt benne. Akkor bújik elő, ha ilyen képeket, filmeket lát. Talán egy pszeudo-érzet a múltról és az otthonról. Kelet-Európáról. Visszatette a képet a nő ágya melletti komódra. A gondolatai az áldozat személyazonossága körül jártak. „Svetlana Munteanu. Moldovai. Orosz keresztnév és román családnév. Valószínűleg román útlevéllel érkezett Németországba, így EU-s állampolgárként élhetett és dolgozhatott itt. Sok moldovainak van román útlevele.”

Miközben az orra alatt motyogva hangosan gondolkodott, Barna átment a fürdőszobába. Ott a tisztálkodó szerekből és az illatokból próbálta tovább rajzolni az áldozatról a fejében összeálló képet. A nő néhai illatát nehéz volt megtalálni, hiszen a lakást átjárta a vér és a nyomrögzítők vegyszereinek és valamilyen mosószernek a szaga. A mosógép teli volt. A gép ajtaja nyitva. Barna természetesen nem nyúlt a nedves ruhákhoz, mindent úgy hagyott, ahogy a helyszínelők megtalálták.

Második hálószoba jobbra. Ezekre a pillanatokra előre felkészült. Mint gyilkossági nyomozó, látott már több tucat holttestet. Mégis minden gyilkossági helyszín és valamennyi kadáver más. Mindegyik bevésődik, beég a nyomozó agyába. Kitörölhetetlenül, egy nyomasztó fotóalbumot alkotva. Ezt aztán néha akaratán kívül is fellapozza az agya, hogy emlékeztesse őt a létezés törékenységére és a végesség brutalitására. Ezúttal valahogy előre érezte, hogy meg fog döbbenni. De, amit látott, az mégis letaglózta. Ez nem egyszerűen egy tetthely volt. Egy installáció tárult a szeme elé. Mintha egy bizarr modern művészeti galériában sétálna. Csak itt nem szobrot állítottak ki. Egy holttest volt a fő attrakció. A gyilkos művészi tökéllyel rendezte be a tetthelyet.

Barna Tibornak az volt az első benyomása, hogy ez egy üzenet. De kinek szól? A rendőröknek? A bűnügyi újságíróknak? A bűntényről beszámoló bulvár médiának? A brutális gyilkosságoktól mindig sokkot kapó társadalomnak? Vagy egyszerűen a tettes csak a saját egóját akarta táplálni és egy második kielégüléshez akart jutni? Ezekre a kérdésekre majd a következő lépésekben kell választ találnia. Most Barna a holttestre koncentrált, a gyilkosságot akarta fejben rekonstruálni.

A szoba padlóját a gyilkos egy műanyag fóliával terítette le és erre fektette a néhai Svetlana Munteanu meztelen testét. Barna nem ismert rá a fényképeken látott nő vonásaira, mert a tettes brutálisan megcsonkította a valaha szép arcot. A gyilkos kivágta áldozata szemeit, levágta az orrát és a száját. Ezeket a kivágott darabokat a nő arca mellett a nejlonon úgy rendezte össze, mintha azok egy második arcot formáznának. Az egykor bájos arc helyén hús és bőrcafatok maradtak, valamint egy ijesztően vicsorgó fogsor, amelyet már nem fed el emberi száj. A főfelügyelő hosszan nézte a holttestet. Az talán a női szépség törékenységét akarta megmutatni. A csupasz test még holtában is ragyogott. Barna mindig úgy gondolta, hogy a női test egy műalkotás. Nem szexuális tárgy, hanem a szebb és tökéletesebb emberi forma, az ember örök folytonosságának a hordozója. Ha őt kérdeznék, mit mutasson be az emberiségből a földönkívülieknek, akkor ő csakis nőket prezentálna. Ezért is fájt neki ez a látvány, de aztán az érzelmeket, ahogy ilyenkor kell, kikapcsolta és hagyta, hogy a feladat izgalma sodorja tovább. Innen Barna már nem a saját életét éli, fut, rohan a rejtélyek labirintusában a gyilkos után, hogy a végén szemtől szembe állhasson az emberi testbe költözött gonosszal. A gyilkossal. Érzelemmentes, személyes párbaj. Intellektuális versenyfutás. Ami lehet halálos is. Igaz arra sohasem szeretett gondolni, hogy számára is lehet végzetes kimenetele ennek a küzdelemnek.

Barna mély lélegzetet vett és ahogy szokta, lassan körüljárta a holttestet. Aztán leguggolt és közel hajolt a tetemhez. Elővette a nagyítóját. Egyrészt: ő már csak ilyen régimódi ember. Másrészt: a szeme annyit romlott, hogy nagyító nélkül már nem veszi észre a részleteket. Közelről akarta megvizsgálni, milyen nyomokat hagyott a tettes. A nő nyakán két vékony csík, amik nagyon mélyen bevágtak a toroknál. Néhol véresre sebezték a nyakat. Fojtás nyomai. Egy vékony zsinórral, dróttal, vagy ami a legvalószínűbb, damillal végeztek vele. A gyilkos nagyon gyors lehetett. Hátulról kellett átvetnie a fojtó zsinórt, majd egy villámmozdulattal egy kört leírva halálossá tenni a hurkot. Az áldozat bal kezén kisebb horzsolás, a nő talán megpróbált a nyakához kapni, hogy megakadályozza a fojtást. De igazi dulakodásnak, küzdelemnek semmi nyoma. A körmök épek, az áldozatnak nem volt ideje sem, hogy védekezzen. Fel sem foghatta, mi történik vele, a fojtogató végzett vele mielőtt gondolatai véget érhettek volna. Ahogy közelről is megvizsgálta a testet, szexuális aktusnak egyelőre semmi nyomát nem találta. Majdnem biztos volt abban, hogy az igazságügyi orvosszakértő megerősíti ezt.

Amikor végzett a holttest vizsgálatával, felállt és alaposan körülnézett. De a tettes semmilyen nyomot nem hagyott maga után. Egy perfekcionista gyilkos, aki egy kiállítási teremmé alakítja a tetthelyet és eltakarít maga után. A szobában nem voltak vércseppek. Sem más látható nyom. Talán a helyszínelők találtak valamit, de Barna nem nagyon bízott ebben sem. A környezet ijesztően sterilnek tűnt. Mintha egy műtőben lenne. A nyomozó ott állt a holttest fölött és töprengett.

Az áldozat megbízott a gyilkosban. Ezért tudott az a nő mögé kerülni. Talán szexre készültek. Az elkövetőnek kész terve volt. Tudta, mit és hogyan csinál, és utána hogyan tünteti el a nyomokat. Nagyon valószínű, hogy nem először csinálta. Egy óramű pontosságával dolgozott. Gyorsan megfojtotta a nőt, mondjuk egy damillal. Utána a szobát leterítette egy nagy fóliával. Levetkőztette a nőt és ráfektette. Majd sebészi szakértelemmel szétvagdosta az áldozata arcát. A kivágott darabokat összerendezte. A szétfröccsenő vért letörölgette, eltakarította. A nő ruháit és a talán a takarításhoz használt törlőkendőt a mosógépbe tette és kimosta. A gyors fojtást követően valószínűleg valamilyen védőruhát húzott magára, hogy se hajszál, se más DNS mintához elegendő nyom ne maradjon a helyszínen.

A főfelügyelő még egyszer a megcsonkított arcra fókuszált. Erősnek kellett lennie, hogy a tekintetét ott tudja tartani. Merev nyakkal, fejét előre biccentve nézte a torz maradványt, amit a gyilkos meghagyott. A tettes pont azt vette el az áldozatától, ami minden embert első látásra is emberré teszi, az arcot. Az értelem és az érzelem tükrét és közvetítőjét. Hiszen ezzel kommunikálunk. A szájunkkal beszélünk, az ajkainkkal formáljuk a szavakat, mosolygunk, nevetünk. Ezzel eszünk. A szemünk árulja el, hogy jó vagy rossz a kedvünk. Az orrunkkal azonosítjuk a szagokat. És a legtöbb embert épp a szeme színéről és az orr formájáról ismerjük fel. A gyilkos mindezt elrabolta. Nem csak ölni akart. Megalázta, dehumanizálta a nőt.

– Harald, legyen szíves!
– Főfelügyelő úr?
– Az áldozat ruhái vannak a mosógépben?
– Igen és még egy törölköző.
– Sejtettem. Azzal itatta fel a vércseppeket a gyilkos. Megtudtak valamit arról, mi volt a foglalkozása és hol dolgozott a nő?
– Prostituált volt.
– Szexmunkás, Harald, szexmunkás, legyen szíves ezt megjegyezni.

Barna utálta, ha bárki is degradáló megjegyzést tett a nőkre. Nem volt könnyű dolga. A prostituált kifejezés még mindig általános használatban volt. Ő volt a különc, aki férfi rendőrként elutasította a régi beidegződéseket. Szerinte, ha prostituáltnak nevezik az áldozatot, azzal behelyezik egy régi klisébe, mely szerint az illető egy könnyűvérű, léha életet élő nő, aki életmódja miatt válik bűnözők célpontjává.

Újra körbepillantott, és megállapította, hogy sem ez a szoba, sem a többi helyiség nem árulta el, hogy miből élt az áldozat.

– Bármilyen infó a futtatójáról, ha volt neki ilyen?
– Ivan Rusu. Moldovai, román útlevéllel. Ő találta meg a holttestet és ő hívta a rendőrségi számot.
– Most hol van?
– Bevittük az őrsre.
– Miért?
– Amikor kikérdeztük, elvesztette a türelmét és meg akarta akadályozni a helyszínelők munkáját.
– Van valaki itt a helyszínelő csapatból? Orvos? Mikorra tehető a gyilkosság?
Hanna Richter lépett a szobába.
– Főfelügyelő úr, körülbelül tíz órája történhetett a bűncselekmény, vagyis tegnap este tizenegy óra tájékán.
– Maguk sem találták nemi erőszak nyomát?

– Az elsődleges vizsgálat alapján azt mondhatom, semmilyen szexuális kapcsolat nem volt az áldozat és a gyilkos között. A tettes az áldozatot a gyilkosság elkövetése után vetkőztette le és semmi jelét nem láttuk, hogy akár utána megerőszakolta volna, vagy valamilyen tárggyal a genitáliákban sérülést okozott volna. Semmilyen idegen testnedvet nem találtunk az áldozaton vagy a fólián.

A főfelügyelő bólintott, elköszönt a kollégáitól és távozott. Arcán nyoma sem volt semmiféle érzelemnek, de a látvány beégett a retinájába, és a képek, amelyeket az emberi kamera készített még ott lebegtek előtte. Ezekre szüksége lesz a nyomozás során. Később, ha az ügyet lezárja, akkor kell bezárnia őket egy haláláig tartó tárolóba.

Külön utasításokat Barna ilyenkor nem ad ki. A csapata jól ismeri és mindig betartja a protokollt. A rendőrőrsre visszatérő nyomozók és a helyszínelők megkezdik a jelentések megírását. Mire a főnök újra az irodájában lesz, a számítógépén olvashatja a részletes beszámolókat. Addig is magában elrendezni a gondolatait, az első benyomásait és levon bizonyos következtetéseket. A csapata ismerte őt, tudta, hogy ilyenkor már kész koncepciója van az ügyről, és hogy szinte lehetetlen őt ebből kimozdítani.

Hagyja ugyan, hogy véleményt mondjanak a többiek, akár a legapróbb ötletre is képes rámozdulni, de a végén neki lesz igaza. A többiek mégis szeretik, mert mindig tisztelettel bánik a beosztottjaival és mindig szétteríti a sikert. A nyilvánosság és a főnökség felé mindig azt kommunikálja, hogy a siker csapatmunka eredménye. Saját magának ad gólpasszt, utána belövi, és a végén mindenkinek megköszön mindent. A főnökei is tudják, hogy magának való, fura figura, aki sokat agyal, kombinál, de a végén minden ügyet megold. Eddig legalábbis hibátlan a mutatója, amire alig van példa a városi rendőrség történetében.

Csontos Csaba: Lassú igazság
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2025
414 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft