A vizek ősi emlékezete | Elif Shafak: Folyók vannak az égben

kistibi |

Több mint hatvan éve jelent meg Jorge Semprún regénye, A nagy utazás, és a hálás utókor azóta is előszeretettel használja a semprúni technikát: a váltogatott idősíkokat, illetve a közöttük való átjárást.

Elif Shafak legújabb regényében három szálon pereg a történet. Az egyik a Temze folyó mentén, 1840-ben kezdődik, főszereplője Arthur, a csatornák és nyomornegyedek királya. Hatalmas tér- és időbeli ugrással máris a Tigris partján találjuk magunkat, 2014-ben. Itt a központi figura Narin, egy jezidi kislány meg a nagyanyja, aki megpróbál minél több történetet, bölcsességet átadni a gyermeknek, mert tudja, Narin hamarosan teljesen megsüketül. Újra utazunk, ismét a Temze partján találjuk magunkat, de Arthur születéséhez képest több mint hetven évvel később, 2018-ban. Ebben a világban a főhős Zaleekhah, a tudós hidrológus, élete válságos időszakában járunk, és hogy a víz se maradjon távol, történetének elején költözik a Temze egyik lakóhajójára.

Úgy tűnik, a három idősík is kevés: a mese az ősidőkben kezdődik, Ninivében, Assurbanipal uralkodása idején. De az aprócska fejezet csak nyitány, nincs folytatása, nem válik önálló idő- és cselekménysíkká, csakhogy innen indul útjára az az esőcsepp, ami a király fejére hullik, hogy aztán időkön és tereken át utazva hópehely formájában Arthur nyelvére hulljon 1840-ben, a Temze partján, így válva a párhuzamokat összekötő motívummá. A hópelyhecske Arthurt megáldja mindenre kiterjedő emlékezettel és a tudás olyan tiszteletével-szeretetével, ami egy nyomornegyedben született gyermeknél nem általános.

Az olvasó szempontjából nagyon izgalmas lehetőségeket kínálnak a párhuzamokat használó művek. Én leginkább azt a „kutatást” szeretem, amikor a szerző apró jeleket hagy a mesékben, és az olvasó számára szinte láthatatlan, pici lépésekben derül fény arra, hogy hogyan fognak egymáshoz kapcsolódni az egymástól hihetetlenül messze álló figurák, kultúrák, életek…

Shafak regénye tényleg úgy viselkedik, mint egy folyó. Egy folyó, ami fordítva éli életét. Az eredetnél lassan hömpölyög, aztán a tenger előtt összefolynak az ágak, de nem lassul le, hanem felpörög, felgyorsul, hogy aztán az olvasó döntsön – mert nincs vélemény, nincs állásfoglalás, csak történet van, mese, ahogy azt ősidők óta szeretjük, tudjuk.

(Fontosnak gondolom, hogy tisztázzuk: a regény, illetőleg fordítói a jezidi hangalakot használják, míg az internetes sajtóban a jazidi formát találtam. Tény, hogy a legelterjedtebb kurd nyelvjárásban, a kurmandzsiban a jezidi hangalakot használják, ezért én is ezt a formát fogom használni, ahogy a fordítók tették.)

Shafak művét olvasva kezdetben nem értettem, sőt kissé erőltetettnek tartottam a „folyó” motívumot, de a történet végére minden a helyére került. Sőt: olyan líraivá vált, ami kevés epikus mű jellemzője. Bizonytalankodtam, hogy mágikus realista művet olvasok-e. Úgy vélem, hogy Shafak műve tartalmaz mágikus realista elemeket, de alapvetően hagyományos történetmesélést élvezhet az olvasója.

A művéről nagyon ravasz módon beszél a szerző. Azt írja: „Ez a regény az én szerelmes dalom a folyókhoz – a még élőkhöz és azokhoz, amelyek már régen nem léteznek.” Ez gyönyörű és megható – csak nem teljesen igaz. A regény Mezopotámiáról szól: arról, hogy ez a folyóközi kultúra miképpen befolyásolta az egész világot, hogyan lett minden kultúra, minden vallás kiindulópontjává.

Arthur, a csatornák és nyomornegyedek királya a Temze partján, az iszapban jön a világra. Születése első pillanatától mindenre emlékszik, hiszen az a hópehely esett a nyelvére a születése után, ami Mezopotámiából utazott ide, Arthur születéséhez. Igen fontos tudni, hogy Arthur gyerekkorától kezdve megszállottja a kultúrának, a tudásnak, ami igazán nehezen végiggyalogolható pálya egy nyomornegyedben élő fiatalnak. Valahogyan rátalál az ékírásos táblákra, és innentől gyorsvonat sebességével haladunk. Kiharcolja, hogy elmehessen Ninivébe, hiszen ő az egyetlen ember, aki képes lefordítani az ékírásos táblákat. Hogyan jut el egy ember a nyomornegyedből a régészet csúcsáig? Shafak ezt pontosan tudja, és le is írja. Arthur ninivei ásatása, kutatása kapcsán ismerhetünk meg egy olyan gyönyörű szerelmi történetet, amihez még a Rómeó és Júlia sem fogható. Arthur és Leila közös története nehezen feldolgozható, nehezen értelmezhető. Ráadásul ez a majdnem hatszáz oldalas nagyregénynek egészen kicsi része, de bizonyos vagyok abban, hogy az a néhány sor, ami Arthur és Leila szerelméről mesél, bevésődik az olvasóba.

• Olvass bele!

Csodálatosnak tartom azt a részt, ami Arthur kutatómunkájának kapcsán a Gilgamesről szól. Nagyon ügyesen „mesélődik” a Gilgames-eposz, ahogyan Arthur fordítja a művet, de legalább ilyen érdekes a fordítás fogadtatása. Amikor az angol nyelvű változat egy része nyilvánosságra kerül, léket kap általa az egész keresztény hitrege. Mert nagyon „egykönyvűnek”* kell lenni ahhoz, hogy ne halljunk valamit harangozni arról: az özönvizet nem a Teremtés könyve mesélte először…

Bocsánat, de muszáj beleszőnöm egy magán-epizódot Arthur történetébe. Majdnem négy évtizedes gyermekszínjátszó rendezői munkám egyik legsikeresebb előadása a Gilgames volt. Csaknem egy évet szántam a forgatókönyvre, és megérte a belé fektetett energia. Több mint százszor játszottuk, itthon és külföldön egyaránt, a csúcs a koppenhágai előadás volt.

Olyan volt Arthur kutatásait olvasni, mintha a saját múltamba mentem volna vissza.

A jezidikkel nem Shafak művében találkoztam először. Megdöbbenve olvastam egy újságcikket, mely arról szólt hogy egy fiatal jezidi nőt agyonvertek, mert mohamedán fiúba lett szerelmes. A jezidiek nagyon zárt csoport. Vallásukat nem lehet fölvenni. Jezidinek születni kell. Környezetük ördögimádóknak tartja őket, és a történelemben állandóan ugyanaz ismétlődik. Ha jön egy új „mini-Hitler vagy mini-Sztálin”, akkor az egyébként is kiszolgáltatott népcsoport újra célponttá válik. Arthur történetében egy teljes jezidi falu tűnik el két ninivei munkája között. Narin története pedig az Iszlám Állam működését mutatja életközelből: elképesztő, hogy a hit zászlaja milyen brutalitást engedélyez az igazhívők számára. Sőt: a regény néhány gondolata eljuttatja az olvasót arra az álláspontra, hogy az iszlám gondolkodás gyakorlatilag melegágya a pedofíliának.

Narin és nagymamájának története azonban bármilyen tragikus is, rávilágít egy másik, nagyon fontos dologra is. Mi a szerepe a mesének Keleten? A nagymama történetekkel tanítja Narint. Meséli többek között, hogy a kurdok szerint a mesélő a keblében tartja a történeteket, ott őrzi és átmelegíti, így tud örömet okozni a hallgatóknak. Narin sorsán keresztül láthatjuk, hogy a jezidik élete évszázadok óta nem változott. Arthur életében a törökök üldözték őket, Narint az Iszlám Állam fegyveresei rabolják el. A tömegmészárlásokban a különbség szinte árnyalatnyi: újabb konstrukciójúak a fegyverek, melyekkel halomra lövik az ártatlan civileket. Narin és Arthur történetét a helyszín kapcsolja össze, illetve az, hogy Narin éppen Leila kései leszármazottja. De hogy kerül a képbe a harmadik szál, Zaleekhah-é?

A hidrológus története két ponton is kapcsolódik az előző kettőhöz. Az egyik közvetlen: családja révén kerül kapcsolatba Narinnal, és kimenti az Iszlám Állam karmaiból. De nem ez az igazán fontos: ugyanis az ő személye, tudománya adja a shafaki mítosz magját. A vizet kutatja, és folytatja már halott mentorának munkáját. Azt vizsgálja, hogyan emlékezik a víz. A gondolat annyira abszurd, hogy mentorát, aki ezt felvetette, kinevették és elüldözték a tudós társaságokból. A szégyenbe, keserűségbe halt bele. Zaleekhah folytatja kutatását, de nem meri még publikálni az új eredményeket, ahol molekuláris szinten tudja bizonyítani: példaképe nem tévedett. Itt és így kerül a helyére minden a mítoszban. Ha a víz emlékezik, minden emberi tett örökre megmarad és őrzi a múltat, mindegy, hogy hópehely, esőcsepp vagy jég formájában.

Csáki-Sipos Katának és Nagy Mariettának ez a hetedik közös Shafak fordítása. Ebben a nagyon nehéz műfajban csúcsminőségű munkát végeztek. (A fordítókról és a szerzőről a korábban megjelent művek kapcsán írtunk itt és itt.)

* Timeo hominem unius libri. [Óvakodom az egykönyvű embertől.] – Aquinói Szt. Tamás

Elif Shafak: Folyók vannak az égben
Fordította: Nagy Marietta, Csáki-Sipos Kata
Európa Kiadó, Budapest, 2025
592 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft
online ár a kiadónál 5400 Ft,
e-könyv változat 4300 Ft
ISBN 978 615 106 0643 (papír)
ISBN 978 615 106 1480 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Elif Shafak új regényének központi motívuma a víz. Egyetlen vízcsepp útját követjük végig az ókori Mezopotámiától a 19. századi Anglián át napjainkig.
A regény monumentális tabló: a vízcsepp révén összekapcsolódik múlt és jelen: az asszír uralkodótól, Assurbanipaltól indulva a viktoriánus Londonban élő polihisztor, Arthur Smyth életén át a huszonegyedik századi jazidi kislányig, Narinig követjük a víz útját.
Shafak több szálon futó meséje a vízcsepp perspektívájából láttatja az emberiség történetét, köti össze a politikát, a kultúrát és a jelenkor legszorongatóbb kérdését, a fenyegető klímakatasztrófát.
A Folyók vannak az égben azonban nem a rettegésről szól. Shafak azt mutatja meg, hogy a víz nemcsak természeti erő, hanem az emberiség állandó társa is, amely végigkíséri az irodalom és a kultúra történetét az özönvíz epikus meséjétől a Gilgamesen át napjainkig, s amely az idő folytonosságára és az ősök közelségére is emlékeztet minket.