Miklya Luzsányi Mónika: Gaudiopolis, az öröm városa (részlet)

1. fejezet ~~ Irány a Pax!

Sári azt hitte, sima útja lesz most is az időalagútban, mint már annyiszor. Bori néni, aki papírforma szerint büfés volt az Első Kerületi Vitéz János Nyolcosztályos Gimnáziumban, de valójában ő volt az időkapu őre, már többször elküldte kisebb beszerzésekre egyedül is. Sári tudta, hogy igazából ezek kisebb próbatételek, mert Bori néni szeretné majd neki átadni a posztját.

Szóval úgy gondolta, hogy ismeri már az időalagutat annyira, hogy megkockáztasson egy önálló utat is, Bori néni engedélye nélkül. 1865 decemberébe akart eljutni arra a Pestre, amit olyan jól ismert. Ahol találkozott Szendrey Júliával, a gyerekeivel és hát… Zoltánnal. Petőfi Zoltánnal. Őt akarta megkeresni újra, vagy legalább látni, messziről figyelni, ahogy kilép a Piarista Gimnázium kapuján, vagy beül a Kuglerbe egy csokoládéra. Mert hiába találkoznának, nem tudna mit mondani neki. Abba már beletörődött, hogy Zoltán sorsát nem változtathatja meg, ha pedig beszélnének, el kellene mondania, miért hagyta ott olyan hirtelen a Nemzeti Színházban, miért tűnt el, és legfőképpen hova ment. Mert biztos volt benne, hogy Zoltán égre-földre kereste, de hiába, hiszen nem is sejtette, hogy Sári a 21. századból érkezett, mint ahogyan az időalagútról sem tudott, ami ott kanyargott a Vitéz János Gimnázium hatalmas platánfája alatt.

Sári csak zongoraórára járt be a Vitéz Jánosba, de Bori nénivel jóban volt, mivel egy házban laktak a Nyúl utcában. Bori néni büféjét imádták a gimisek, hisz olyan kajákat nem lehetett kapni sem Pesten, sem Budán, mint nála. Legalábbis a 21. században nem. Mert az volt a büfé különlegessége, hogy a büfés nő a különböző korokból hozta a finomságokat: a Nomád Burgert a népvándorlás korából, a 44-es szendvicset a reformkorból, a kuglert és a nemzeti édecset meg 1865-ből. Igen ám, de Bori néni egyre nehezebben bírta a terhelést, muszáj volt valakit beavatnia a titkába. És ez a valaki Sári lett, akit kicsi korától ismert. Így került a lány Szendrey Júlia családjába. És így ismerte meg Zoltánt. Aki… hát, nem volt egyszerű srác, az biztos. Szóval jócskán lett volna mit lerendezniük egymás között, de Bori néni szigorúan megtiltotta, hogy Sári visszamenjen. Mert az úgysem vezet semmi jóra. De kit érdekel, hogy jóra vezet-e, ha egyszer az ember… izé… Nem! Neeeem szerelmes, dehogy! Csak valami olyasmit érez, amit eddig még soha.

Úgyhogy hiába Bori néni minden tiltása, Sári elhatározta, visszamegy 1865-be, hogy még egyszer, utoljára, de tényleg utoljára, láthassa Zoltánt. Ám amikor azon a szeptember eleji délutánon kibukkant az időalagútból, Sári nem akart hinni a szemének. A hegyoldalról rálátott a Dunára, Pestre és Buda jó részére is. Ez a város nem az volt, amit várt, amit olyan jól megismert, amikor Szendrey Júlia házában töltötte az adventet. És nem is az ismerős dunai látkép tárult elé, amit nap mint nap megcsodált a Vitéz János Gimnázium ablakából, amikor a zongoraórájára várt. Ez a város romokban állt.

Sehol sem voltak a megszokott hidak, amelyeken úgy szeretett átgyalogolni Budáról Pestre. Csak a pillérek álltak ki a Duna vizéből. Mintha felrobbantották volna mind. Egy kis rozoga, hídnak alig nevezhető alkotmány szelte át a Dunát a Margit híd roncsai mellett, az Erzsébet híd helyén is állt egy hajóhíd, és még távolabb, az Országház romjai előtt egy ismeretlen kis híd, melynek a távolból, úgy tűnt, mintha még korlátja se lett volna. Ja, meg a Szabadság híd. És ennyi. Szemben, a pesti oldalon a rakpart házai romokban álltak, a budai Vár is szétlőve. Tetők beszakadva, emeletek letarolva, és mindenütt csak romok meg romok.

„Ez biztos nem a 19. század! Valószínűleg a második világháborúba csöppentem. Vagy valami olyasmibe. De akárhova is, jobb lesz innen elhúzni gyorsan! – határozta el magát Sári, és még egy búcsúpillantást vetett a szétbombázott Budapestre. – Olyan nyolcvan évet tévedtem” – állapította meg magában, de valójában egy cseppet sem csodálkozott azon, hogy eltévedt. Mert az időalagút olyan, mint egy labirintus, térkép persze nincs hozzá, a GPS meg végképp nem segít, mert nem ütheti be koordinátának, hogy 1865. december.

Hiába járt már többször odalent, valahol csak elvétette az utat a gyökéralagútban. Már akkor volt egy furcsa érzése, amikor hosszú bolyongás után megérkezett abba a borospincébe, ahol át szoktak öltözni. Mert a polcokon meg vállfákon nem a megszokott krinolinos ruhákat, csipkés főkötőket meg gombos bőrcipőket találta, hanem tök szakadt cuccokat. „Na, én ezeket fel nem veszem! – állapította meg magában. – Előbb kinézek, hogy jó helyen járok-e.”

Hát nem járt jó helyen, az biztos. Mert a rommá lőtt Budapest sok mindennek látszott, csak jó helynek nem. Épp indult volna vissza, amikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltja:

– Thelegdy! Gyere már!

Sári ijedten nézett körbe, hogy valaki nem követte-e. Mert ez az egyetlen logikus válasz arra, hogy a nevét kiabálják. Lehet, hogy Bori néni rájött, mire készül, és utánaküldött valakit a Vitéz Jánosból, aki járt már az időalagútban?

De ahogy körbepillantott, nem látott senkit és semmit. Ettől jobban megrémült, mintha a fél Vitéz János ott tolongott volna a pinceajtóban. Mert az időkapu egyszerűen eltűnt!

„Szentséges grenadírmars!” – kapott a szívéhez Sári, és észre sem vette, hogy ijedtében Bori néni szavait ismétli, aki ha meglepődik vagy dühös, különböző kajaneveket kiabál káromkodás helyett. De Sári tudatában valahol csak megjelenhetett Bori néni is, mert eszébe jutott az okítása, hogy az időkapu láthatatlanná válik, ha idegenek vannak a környéken.

Sári megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert akkor biztos, hogy senki sem követte a 21. századból. Na jó! De akkor ki kiabálta a nevét? És főleg miért?

Ám nem ért rá ezen gondolkodni, mert a kiabálás egyre hangosabb és dühösebb lett.

– Thelegdy! Hogy rohadnál meg! Meddig várjunk rád?!

Sárinak fogalma sem volt, honnan tudja itt bárki az ő nevét, és miért keresi. De akárki is volt az, úgy tűnt a hangjából, hogy elég nagy bajban van. Sári nem tudta, mit csináljon. Az időkapu zárva volt, oda nem mehetett vissza. Itt meg valaki tőle vár segítséget. A hang alapján egy elkeseredett fiú. Így hát összeszedte a bátorságát, futni kezdett a hang irányába, és hamarosan rátalált három srácra, akik egy böhöm nagy gerendát álltak körül. Olyan vastag lehetett, mint Sári dereka, és volt vagy három méter hosszú.

A bozótosból épp akkor lépett elő egy negyedik srác is, és flegmán válaszolt:

– Mit vagytok így beszarva?! Csak brunyáltam [vizel, pisil] egyet!

– Hát, beszarunk, az biztos, ha nem segítesz! – kontrázott rá egy fekete hajú srác. – Rohadt nehéz ez a cucc.

– Khmmm – reszelte a torkát egy másik fiú, aki kicsit fiatalabbnak tűnt a többieknél. De nehéz volt eldönteni, mert nagyon sovány volt, ráadásul jó magas is.

– Úgy látom, hölgyek is vannak a körünkben – intett Sári felé.

– Hölgyek? Milyen hölgyek? – nézett körbe a brunyálós, aztán észrevette Sárit, ahogy ott téblábol az úton.

– Ez nem hölgy, csak egy csaj – biggyesztette le a száját, de aztán odabökte a kérdést.

– Hát te? Mit keresel itt?

– Én csak… – kezdte dadogva Sári –, csak… erre jártam, és… valaki kiabált.

– A Rác – röhintett fel a brunyálós, és a fekete fiú felé intett a fejével. – Félt, hogy befosik, ha nem jövök vissza időben. Azért kiabálta a nevemet.

– A te nevedet? – kérdezte csodálkozva Sári.

– Aha. Hogy Thelegdy – szólt közbe a fekete hajú fiú is, hogy magára vonja a figyelmet –, de ordíthattam volna azt is, hogy Náci! Náááácii! – üvöltötte tele szájjal röhögve. – Náci a te jó édesanyád! – vágott vissza a Thelegdy. – Nem vagyok Náci!

– Dehogynem! – vigyorgott a társa. – Thelegdy Ignác vagy. Az Ignác meg Nááááciii! – vágta ki végül a fekete hajú, amin mindannyian jót röhögtek. De nem sokáig. Mert Thelegdy olyan dühvel ragadta meg a csúfolódó inggallérját, hogy az hangos reccsenéssel elszakadt.

– Ezt a nevet ki ne merd ejteni a szádon még egyszer, Rác! Thelegdy Theodor vagyok! Megértetted?!

Rác talán vissza akart vágni, de Sári itt elveszítette a fonalat. Zúgott a feje, jártak az agyában a gondolatok – az nem lehet, az lehetetlen, számolta az évtizedeket vissza, Thelegdy Theodor Ignác az apja, a nagyapja és még a dédpapi is. Ki ez a srác? Az apja nyilván nem lehet, a nagypapi sem, mert azt százszor elmesélte, hogy a dédpapi csak azért nem lógott meg nyugatra ’56-ban, mert a dédmami már terhes volt vele, de dédpapi, hát az simán lehet. Ez a srác, Úristen, a dédpapi, egyszerűen nem lehet igaz!

Sárival körbefordult a világ. Halványan emlékezett a dédpapira, kicsi volt még, amikor utoljára találkoztak, és igazság szerint félt tőle egy kicsit, mert a dédpapi olyan apró volt, és olyan aszott, mint valami öreg törpe vagy gnóm, ráadásul mindig csak az ágyban feküdt és köhögött, és gyógyszer- meg cigiszaga volt. Sári apja nemegyszer mondta neki, hogy abba kéne hagynia a dohányzást, de a dédpapi felröhögött, „hetven éve szívom – mondta –, nem fogom pont most abbahagyni”.

Sári alig fogta fel, mi történik körülötte, egyre csak törte a fejét.

„Ha jól értettem a nevét, ha jól számolok, akkor ez a srác a dédpapi, nem lehet más, ilyen hülye neve csak az én felmenőimnek van, senki másnak.” A negyedik srác, aki akkora volt, mint Hagrid a Harry Potterben, csak a szakálla hiányzott, meg vörös volt a haja, mint a Weasley-knek, eddig csendesen állt a háttérben. Most azonban lassan odalépett a dulakodó fiúkhoz.

– Hagyjátok már abba! Ne öljük egymást! – morogta. Szép nyugisan lefejtette Thelegdy kezét Rác ingéről, és egy kicsit meg is paskolta az arcát.– Nyugi, Theókám, nyugi. Nincs itt semmi zrí.

De Thelegdyben még mindig forrt a düh:

– Nem vagyok Náci! – vicsorogta Rác felé. A fiatalabb, cingár valószínűleg békítő szándékkal hadarni kezdett:

– Persze hogy nem vagy Náci, tudja azt mindenki a Gapóban, már hogy lehetnél náci, amikor az anyád zsidó volt…

Sárit megütötte a mondat. Zsidó? A Thelegdy? De aztán meg is könnyebbült, oké, lehet, hogy egyezik a nevünk, de akkor mégse lehetünk rokonok ezzel a Thelegdyvel, nálunk senki sem volt zsidó a családban. Aztán mégis elgondolkodott: „A dédpapi anyjáról semmit sem tudok, mondjuk, a dédpapiról sem, de hogy zsidók lennénk? Az lehetetlen, arról biztos beszélt volna apu. Vagy ki tudja. Mégis, ki ez a srác, ez a Thelegdy Theo?” Theo villámló szemekkel nézett a cingárra, és az dadogva szabadkozott.

– Bocs, bocs, nem úgy gondoltam. Tudod, hogy az én anyámat is, nem tehet arról senki, hogy…
– Jobb lesz, ha most befogod, Colos – morrantotta oda a Hagrid.
Colos gyorsan elhallgatott, Theo meg odafordult Sárihoz.
– Na, dalolj, mit keresel te itt?

Sári nézte Theót, igen, mintha hasonlítana az apjára, meg talán kicsit rá is, azok a mélyen ülő, fekete szemek, a határozott vonalú orr… „Lehet, hogy Theo tényleg a dédpapi? Ki kell derítenem!” – határozta el magában, és valahol bizsergett benne a kalandvágy is, mert oké, tök jó találkozni Petőfi Zoltánnal meg Szendrey Júliával, de a saját dédnagyapjával összefutni az időben… Hát, az tényleg elég kúl.

– Én… Én a rokonaimat keresem – próbált valami hihető fedősztorit kitalálni. Mert azt már megtanulta, hogy akármelyik korban is jár, lehetőleg az igazságot kell mondania, vagy az igazsághoz hasonló dolgot, nehogy később belekeveredjen. És hát, ha nem is ezzel a céllal jött, most tényleg azt akarja kideríteni, hogy Theo a rokona-e.

– Engem is Thelegdynek hívnak. Thelegdy Sárinak. És úgy tudom, a rokonaim a Nyúl utcában élnek. Te hol laksz, Theo?

– A Paxban – vágta oda a srác, de ezzel a válasszal Sári nem ment semmire, mert fogalma sem volt, mi lehet az a Pax.
– Ne linkelj már, Thelegdy! – röhögött fel Rác. – Azelőtt te is a Nyúl utcában laktál. Ahogy én is – fordult Sári felé vigyorogva.

– Nem lehet, hogy mi is rokonok vagyunk? – kérdezte, de Sári nem foglalkozott a nyomulásával. Mert ha Nyúl utca, akkor tuti, hogy ez a Theo a dédnagyapja. A családban számtalanszor hallotta, micsoda szégyen, hogy az alagsorban laknak, amikor egykor az egész villa az övék volt, csak aztán jöttek a nyilasok, az oroszok, és minden elveszett, a gyárak, a birtokok, még a Nyúl utcai villa is, idegeneket költöztettek a házukba, és örültek, ha meghúzhatták magukat az alagsorban. Most is ott laknak, az alagsori lakásban, és Sári nagyon is jól tudta, hogy a dédnagyapja azért kaphatta meg a cselédlakást, mert jó kommunista volt.

„Csak a nevünk maradt meg – magyarázta nemegyszer Sári apja –, a Thelegdy név.”

– Akkor te vagy Thelegdy Theodor Ignác – bökte ki végre a lány, bár valójában tudta, hogy mi lesz a válasz.

– Most még – vakkantotta oda Theo. – De az Ignácot leadom, amint nagykorú leszek.

Sárit ez megint megzavarta egy pillanatra, mert a dédpapi a haláláig megtartotta az Ignác nevet. Mozaikjaira esett szét a lány fejében minden, képtelen volt rendet rakni.

– Akkor te… – kezdte Sári, de hirtelen elhallgatott. Mert mit is mondjon? Hogy akkor te vagy a dédnagyapám? Hát ez elég hülyén jönne ki. – Akkor te a rokonom vagy? – nyögte ki végül, mert most már tisztázni akarta ezt az összekuszálódott családfát.

– Rokonod a halál! – fújt egyet Theo, de Rác azonnal leintette:

– Ugyan, Theókám! Történt már ennél nagyobb tragédia is a világtörténelemben. Egyébiránt én nem bánnám, ha itt az erdőben összefutnék egy ilyen kis csinos rokonnal. Még ha névrokon is. Nézd meg, milyen jól öltözött! Biztos arisztokrata, mint te vagy – vigyorgott Sárira, és jól végignézett rajta.

Sári csodálkozva hallgatta. Az anyja mindig szidja, hogy milyen szakadtan öltözik, de hát most ez a divat, koptatott farmer, ami itt-ott ki is van szakadva, meg a hatalmas póló, pulóver, és persze a bakancs. Most is az van a lábán, a kedvenc bakancsa, amitől az anyja végképp kiakadt, mert sárga, ki látott már sárga bakancsot! Úgy tűnt, Rácnak meg Theónak is feltűnt a bakancs, mert egyre azt bámulták. Mondjuk, bámulhatták is, mert a srácok cipője igencsak ócska volt. Meg az egész szerelésük. Kifejezetten rongyosak voltak, és látszott rajtuk, hogy nem divatból szakadtak, hanem azért, mert csórók. Kivéve Rácot, azon viszonylag normális ruha volt, persze nem farmer, hanem valami egykor fehér vászonnadrág meg kihajtós gallérú, csíkos ing. Jó, az a széles gallér most elszakadt, de Rácon látszott, hogy klasszisokkal jobban el van eresztve, mint a többiek.

– Szóval? – kérdezte kötözködve Rác Theót.

– Kell neked a kis rokon lány? Elég jó kis jasszka, én megtartanám, még ha csak névrokon is…

Rác folytatni akarta, de Theo közbevágott.

– Nem névrokon. Valami távoli kuzin lehet. Az országban csak egy Thelegdy család van.

– Ja, ja, a te kékvéred meg az arisztokrata családod – kurjantott Rác, de Theo éles pillantása belefojtotta a röhögést.

– Honnan jöttél? – fordult aztán Theo Sárihoz.

A lánynak elakadt a lélegzete. Most mit mondjon? Az igazat nem mondhatja, hogy a 21. századból, azt meg végképp nem, hogy Budáról, a Nyúl utcából. Bevetette azt, ami Szendrey Júliánál is bevált.

– Vidékről. Pécsen lakunk, de a szüleim… Hát ők… Nincsenek. Meg senkim sincs. De úgy tudom, hogy itt Budán élnek rokonaim. És lehet, hogy pont te vagy… A fiúk egy pillanatra elhallgattak, és megrendülten néztek maguk elé. Sokan vannak így közülük. A felnőtteket elvitte a háború, a munkaszolgálat, a halál táborok, az erőltetett menet vagy éppen a Don-kanyar meg a málenkij robot.

– Én aztán nem vagyok neked semmid, az tuti! Nem veszem a nyakamba a te bajodat! – csattant fel Theo. – Elég nekem a magamé. Nem kell nekem még egy sóher kuzin is vidékről, akiről azt se tudom, kicsoda.

A hirtelen beállt mély csöndbe a Hagrid-forma fiú dörmögött bele.

– Én örülnék neki… mármint… ha élnének a rokonaim. Ha csak egy is élne közülük. Annak is örülnék. Még ha csaj is. Ha sóher is. Ha távoli rokon, akkor is. Én biztos nem hagynám magára.

– Jaj, Tóbikám, a te nagy szíved – csapott a kétajtós szekrény vállára Rác. – Te mindenkit megsajnálsz. De, mondjuk, most igazad van. Vigyük el ezt a csajt a Paxba! Jobb helye lesz ott, mint itt a bozótosban – vigyorodott el kajánul, és Sári nem akarta tudni, mire gondol a bozóttal kapcsolatban. Inkább megkérdezte, hogy mi az a Pax.

– Gyerekotthon – magyarázta Tóbi –, ott lakunk. És ha szerencséd van, akkor estére te is paxos leszel. – De csak ha Gábor bácsi befogadja – okoskodott Colos.

– Gábor bácsi mindenkit befogad – legyintett Rác –, ennek a csajnak meg nincs senkije.

– De én nem vigyázok rá, az fix! Mert Gábor bácsi biztos a nyakamba varrja – tiltakozott Theo. – Mindig ezt csinálja az újakkal, akik nem tudják, mi a stájsz [helyzet].

– Majd én vigyázok rá – ajánlkozott Tóbi, de a többiek felröhögtek.

– Mi van? Az új csajt is be akarod rakni a cekkeredbe [hálós szatyor]? Úgy fogod hordozni? – Tóbi elpirult, de aztán kihúzta magát, és visszavágott:

– Addig örüljetek, amíg Cekker Tóbi zabrál nektek a városból! – szólt határozottan, és Sári csodálkozva vette észre, hogy Theo meg a nagyszájú Rác is meghúzza magát.

„Úgy tűnik, Cekker Tóbinak itt tekintélye van” – állapította meg magában Sári.
– A csajt magunkkal visszük. És kész – szögezte le Tóbi.
De Theo csak nem adta be a derekát.
– Az nem úgy van! Egy csapat vagyunk, nem? Akkor szavazzunk!

– Hülyeség – legyintett Rác. – Nem az apacsok közé akarjuk bevenni, hanem csak a Paxba visszük el, Gábor bácsihoz. Ahhoz nem kell szavazás.

– És? Engem meg se kérdeztek, hogy akarok-e menni? – háborodott fel Sári.
– Miért? – kérdezte Tóbi. – Van jobb választásod?

„Van. Hogy itt hagylak benneteket a francba, és hazamegyek a 21. századba” – gondolta Sári dühösen, mert nem igazán tetszett neki ez a fiúcsapat. Kábé vele egyidősek lehettek, olyan tizenhárom-tizennégy évesek, de éppen ez volt a baj. Mert ebben a korban a fiúk szinte elviselhetetlenek. Az agyukra megy a tesztoszteron, folyamatosan méregetik az erejüket, és akkora az arcuk, hogy a fél Hortobágy elférne rajta. Ez a Theo is ilyen beképzelt alak, meg a Rác is, a Colos meg a béta a falkában, nem tényező. Egyedül a Cekker Tóbi tűnik kicsit normálisabbnak. Látszik, hogy nem ő a legélesebb kés a fiókban, a suliban lehetnek gondjai, de hogy nagy a szíve, az biztos.

Szóval fogalma sem volt, hogy a srácokkal akar-e menni a Paxba, mert hát egy gyerekotthon… A 21. században sem valami jó hely, most meg olyan lehet, mint egy börtön. Szíve szerint visszafordult volna, hogy megkeresse az alagútban azt az időkaput, ami Petőfi Zoltánhoz vezet. De aztán eszébe jutott, amit Bori néni mondott neki egyszer:

– Tudod, én hiszek abban, hogyha valakit szólít a múlt, akkor annak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy megismerje. Ezért is nézem el, hogy a hetedikesek használják az időalagutat. Persze ezt nekik nem árulom el. Úgyis rájönnek, hogy nem véletlenül jutnak ebbe vagy abba a korba. Nekik dolguk van ott.

„Lehet, hogy nekem is dolgom van itt? – kérdezte Sári önmagától. – Lehet, hogy találkoznom kellett a dédpapival? Már ha egyáltalán Theo a dédpapám… Mindegy – legyintett aztán magában. – Sokat nem veszíthetek, ha itt maradok egy kicsit. Hisz még a zongoraórámra is visszaérek” – mosolyodott el, mert eszébe jutott, hogy akármennyi ideig is marad itt a dédnagyapjával, a 21. században csak annyi időt veszít, amennyit a fa gyökérlabirintusában tölt.

– Végül is – rántotta meg a vállát, mert rájött, hogy itt menő flegmának lenni.

– Más dolgom nincs. Szóval oké! – majd gyorsan helyesbített, mert rájött, hogy az „oké”-t még talán nem használják: – Rendben! Veletek megyek.

Tóbi arca felragyogott, de aztán eszébe jutott, hogy ő vállalta az apacsok előtt a felelősséget a lányért, úgyhogy szigorúan ki is osztotta rögtön. – Na de nálunk nincs lazsálás! Neked is melóznod kell ugyanúgy, mint a többieknek. Hiába vagy csaj!

– Persze – bólintott Sári. – A nőket is ugyanolyan jogok és kötelességek illetik meg, mint a férfiakat.
– Hogy mi? – bámult ki a fejéből értetlenül Tóbi, de Rác elégedetten füttyentett.
– Az anyám imádna! Nagy feminista!

– Nincs trécselés! – vette vissza az irányítást Tóbi, szemet hunyva a feminista kilengés felett. Fejével a földön fekvő gerenda felé intett. – Na, emeljük meg, papuskáim! Egyszerre! Hó-rukk! És akkor most csak katonásan! Egyszerre lép! Egy-kettő! Egy-kettő! Irány a Pax!

Miklya Luzsányi Mónika:
Gaudiopolis, az öröm városa
Abszolút töri sorozat
Pagony Kiadó, Budapest, 2025
336 oldal, teljes bolti ár  ár 4990 Ft