»Nem szabad elfeledni, ami történt« | Miklya Luzsányi Mónika: Gaudiopolis, az öröm városa

H. Móra Éva |

Bizonyára sokan látták Radványi Géza Valahol Európában című legendás filmjét (a színházak nagy sikerrel játsszák a musical-adaptációt is). De azt már kevesebben tudják, hogy létező modellje is volt a történetnek: Sztehlo Gábor Gaudiopolisa. Az evangélikus lelkész ezerhatszáz zsidó gyereket és négyszáz felnőttet bújtatott a második világháború alatt különböző gyermekotthonokban. 1945 után megmentettjei és más rászoruló, többnyire árva gyerek számára megalapította a Gaudiopolist, azaz az öröm városát. Valódi gyerekköztársaságot képzeljünk el, demokratikusan működő önkormányzattal, ahol minden felelős tisztséget maguk a gyerekek töltöttek be, Sztehlo csak felügyelte őket. Feleségével és felnőtt munkatársaival gondoskodtak a gyermekállam ellátásáról (részben önellátóak voltak különböző műhelyeik révén), különösen a svájci Vöröskereszt segítségével.

Miklya Luzsányi Mónikáról tudjuk, hogy történelmi tárgyú regényeit – akár gyerekeknek, akár felnőtt olvasóknak szánja – hosszú, alapos kutatás előzi meg. Ebben a témában nyolc évig kutatott, rengeteg szemtanúval és „Sztehlo-gyerekkel” beszélgetett. Munkásságában két előzménye is van mostani könyvének: 2003-ban Hogy véget érjen a sötétség címmel adott közre egy dokumentumkötetet, ami az egyik gyermekotthon hajdani vezetőjének visszaemlékezései alapján született. 2004-ben pedig Kistamás című ifjúsági regényében szólt az otthonok történetéről. Huszonegy évig pihent tehát a téma a szerző fiókjában, míg a Pagony Kiadó felkérte őt egy teljesebb feldolgozásra.

• Olvass bele!

A kötet az Abszolút Töri sorozat kissé rendhagyó darabjaként látott napvilágot. Az eddigieket csupán a Vitéz János Gimnázium udvarán álló öreg platánfa kötötte össze. Gyökerei időalagutat rejtenek, ezekben könyvenként mindig más és más szereplők utaztak a múltba (más és más szerzők tollából). Ezúttal azonban a történet főszereplője Sári, akit Miklya Luzsányi egyik előző regényéből ismerünk (Szerelmem, Petőfi Zoltán?), s aki titokban az előző helyszínre és korba szeretne visszamenni, hogy újra láthassa Zoltánt. De elvéti a dolgot, s a Gaudiopolisz lakói közé csöppen. A motiváció is hamarosan megvan a maradásra: kiderül, hogy az egyik fiú, Theo nem más, mint Sári dédapja! Soha nem hallott róla, a családi emlékezet nem őriz róla semmit. Kíváncsi hát, s igyekszik a közelébe férkőzni, ami nehezen megy, mert a fiú igen zárkózott. Telnek a napok, hetek, és Sári – leküzdve és megszokva az örök éhséget – lassanként egyre otthonosabban érzi magát, egyre jobban megismeri lakótársait, szokásaikat. Múltjukat nem igazán, arról mindegyikük hallgat. A jelenben viszont ugyanolyan pajkos, huncut gyerekek, mint bárki ebben az életkorban, ugyanúgy veszekednek-vitatkoznak néhanapján, ugyanúgy próbálnak humorral úrrá lenni a nehéz körülményeken. Úgy eszik a zsizsikes sárgaborsó-főzeléket, mintha természetes „feltétek” lennének a kis bogarak… – csupán egy kis humor kell hozzá.

Különös ellentmondás ez: hogyan lehetett a szörnyűségeket átélt gyerekekkel „örömvárost” létrehozni és működtetni? Mi volt a titka? Nincs egyértelmű válasz. Talán éppen a közös tragikus múlt utáni összekapaszkodás lehetősége. Talán az, hogy felnőttnek tekintették őket, saját döntéseket hozhattak – persze a saját maguk által kialakított szabályok szerint. Talán az igény a jóságra – mert a gonoszságot már megtapasztalták. Az biztos, hogy nagyszerű felnőttek vették őket körül: a Sztehlo házaspáron kívül pedagógusok, kétkezi szakemberek, akik az egyes szakmák fogásait mutatták meg a gyerekeknek, hogy aztán később önállóan tudjanak dolgozni a műhelyekben.

Láttuk, hogy Miklya Luzsányi hiteles forrásokhoz tudott nyúlni regénye megírásához. Mivel a fiataloknak szánta, ezért több olyan traumatizáló részletet kihagyott vagy megszelídített, amelyek sokkolták volna a gyerekkorú olvasókat. A szereplőket valós személyekről formázta, volt, amikor kettőből „gyúrt” egyet – viszont a neveket megváltoztatta. (Tudjuk, hogy több híressé vált művész, közszereplő is lakója volt a „Gaponak”: Horváth Ádám rendező, Makai Ádám, vagyis József Attila unokaöccse, Orbán Ottó költő, Rác András mozaikművész – ők mind-mind fiktív néven szerepelnek.) Saját nevükön említi viszont a felnőtteket, ezeket a kiváló pedagógusokat.

Mert természetesen iskolába is jártak a gyerekek, de milyenbe! Akkor még ismeretlen fogalom volt a reformpedagógia vagy a művészetterápia, de a tanáraik ezt valósították meg a gyakorlatban. (Nekem a Summerhill című film jutott eszembe ezekről a tanórákról.) Ha mai pedagógiai kifejezéssel akarom jellemezni stílusukat, a Ranschburg-féle meleg-megengedő fogalom illik rájuk. Sztehlo minden vasárnap tart istentiszteletet, de nem teszi kötelezővé – bár megfigyeli, hogy ki nem vesz részt rajta. Jellemző a mókás jelenet, amelyben megkérdezi Cekkeres Tóbit, volt-e misén, s annak igenlő válaszára tovább kérdez: melyik misén? A válasz: tudomisén…

Kosi, az irodalomtanár a gyerekek igényeihez, lelkiállapotukhoz igazítja a tananyagot, s olyan feladatokat ad nekik, amelyek talán segítenek feldolgozni múltjukat. Behozza órájára Weöres Sándor halandzsaverseit is. Gyönyörű részlet a könyvben egy nem beszélő kisfiú (a későbbi költő) leírt gondolatainak tolmácsolása: „Nincs értelme a beszédnek, a kimondott szavak nem jelentenek semmit, több értelme van a panyigának, mint annak, hogy ’szeretlek, kisfiam’, több értelme van a halandzsanyelvnek, mint bármit kimondani magyarul.” (Később a tanár személyesen is meghívja Weörest; a költő valóban járt a Gapóban, akárcsak Pilinszky.) Emlékezetes Vargha Balázsnak, a rajztanárnak kreativitása. Papírhiány lévén valahonnan kalapdobozokat szerez, s az ezekből nyert kerek lapokat kútnak láttatva – Thomas Mannt idézve: „Mélységes mély a múltnak kútja.” – arra kéri a gyerekeket, rajzolják le, mit látnak benne, ha belenéznek. Micsoda finom lehetőség a visszatekintésre, indirekt módon! Nem mellékes – és Sári igencsak ámul rajta –, hogy a rajztáblák az asztalosműhely deszkáiből kerülnek ki, az ecsetet pedig a saját hajukból készítik. A sport is jelen van mindennapjaikban, hatalmas focibajnokságokat rendeznek (jó kis kalamajka keveredik a két csapat ellentétéből), sőt táncolnak is, jelmezeket készítenek, babákat és babaruhát varrnak. Csodás módon az egyéni, személyes traumákat fordítják valahogy a közösség javára, ez is segít a lelki sebek gyógyításában.

Sorolhatnám tovább az epizódokat, de a legfontosabb még hátravan. Többször is megfogalmazódik a regényben: fontos, hogy beszéljünk a történtekről! Sári nehezményezi, hogy családja nem sokat tud a dédapa múltjáról. Most, hogy visszautazhat az időben, igyekezne tőle személyesen megtudni valamit, de nem sok sikerrel. „Sári szíve szerint vitába szállt volna Theóval, hogy nincs igaza. Nem volt joga ahhoz, hogy elvette tőle a családja múltját, az örökségét. Gábor bácsinak volt igaza, hogy nem szabad elfeledni, ami történt. Ismételgetni kell, a fiaknak, a gyerekeknek, hogy emlékezzenek rá, hogy ne történhessen meg még egyszer, és hogy tudják, mekkora kiváltság önmagában az élet.” A szerző gondot fordít arra, hogy ennek a gondolatnak igazságát egy bibliai idézettel is megtámogassa – így válik még hitelesebbé, örök érvényűvé, nem csupán egyetlen korhoz kötődővé.

Számomra ez a szellemi útravalója ennek a regénynek, olvassák el!

Miklya Luzsányi Mónika:
Gaudiopolis, az öröm városa
Abszolút töri sorozat
Pagony Kiadó, Budapest, 2025
336 oldal, teljes bolti ár  ár 4990 Ft,
online ár a kiadónál 4490 Ft
ISBN 978 963 587 9434

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Gábor bácsi azt mondta a srácoknak, hogy ha ezt túlélik, akkor együtt maradnak, és csinálnak egy gyerekköztársaságot. Ahol nem a ­felnőttek irányítanak, hanem a gyerekek. És az lesz a neve, hogy Gaudio­polis, az öröm városa.”
Sári nemrég járt a múltban, de hiába figyelmeztette az időkapu őre, hogy nem szabad kötődni a múltbeli barátokhoz, mégis vissza­vágyik. Tévedésből azonban 1946-ba, a lebombázott Budapestre érkezik, és rögtön egy vele egykorú gyerekbe botlik, akinek furcsamód ugyanaz a vezetékneve, mint neki. A fiú elkíséri Sztehlo Gábor gyermek­otthonába, ahol Sári próbál beilleszkedni a zsidóüldözések és az ­ostrom során árván maradt gyerekek közé, akik súlyos ­történeteket ­cipelnek. Ekkor ébred rá, hogy neki soha nem meséltek a családi ­múltról… Vajon miért?