Fesztiválkedvencek és idei premierfilmek | Mittelcinemafest, 2025 / Olasz Filmfesztivál

Riedl Annamária |

Múlt héten zárult az idei Olasz Filmfesztivál, amely ismét bebizonyította, hogy az olasz filmgyártás továbbra is az európai mozgóképkultúra egyik legerősebb motorja. A program idei  négy kiemelt premierje, a Cannes-ban versenyző Odakint (Fuori), Olaszország idei Oscar-nevezettje, a Vermiglio, Gianfranco Rosi Velencében díjazott dokumentumfilmje, A felhők alatt, valamint a feszült és formabontó Szicíliai levelek a fesztivál után is műsoron maradnak a hazai mozikban.
A válogatás további filmjei, köztük Pietro Marcello lírai Duse-portréja, Leonardo Di Costanzo lélektani drámája, az Elisa, Gianni Di Gregorio finoman humoros Borúra derű című alkotása, illetve Margherita Spampinato generációs hangú bemutatkozója, az Édes kicsikém mind idei bemutatók, amelyek jól mutatják, mennyire sokszínűen és bátran nyúl ma az olasz film a történelmi, társadalmi és személyes témákhoz. A fesztivál idei kínálata egyértelmű üzenet: az olasz mozi ma is élvonalbeli, érzékeny és gondolatébresztő, olyan történetekkel, amelyekről még jóval a stáblista lepergése   után is érdemes beszélni.

Odakint (Fuori)

Mario Martone új filmje, a Fuori az év egyik legérdekesebb olasz alkotása. A rendező ezúttal Goliarda Sapienza írásait dolgozta fel, akinek neve az olasz irodalomban sokáig háttérbe szorult, de mára újra felfedezték. A forgatókönyvet Martone Ippolita Di Majóval közösen írta, a főszerepet pedig Valeria Golino alakítja. A film már a bemutató előtt nagy figyelmet kapott, hiszen az idei Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjába is beválogatták – az egyetlen olasz filmként.

A történet az 1980-as évek Rómájában játszódik. Sapienza, akit az olasz kiadók hosszú ideig mellőztek, egy ékszertolvajlási ügy miatt börtönbe kerül. A rabság azonban nem csak büntetés számára, hanem egyfajta lelki és alkotói felszabadulás is. A film a szabadság és a bezártság kettősségét mutatja be: egyszerre szól arról, hogyan próbál valaki láthatóvá válni a társadalom pereméről, és arról is, milyen nehéz nőként érvényesülni egy férfiak által uralt világban.

Martone rendezése visszafogott és pontos. Nem használ látványos megoldásokat, inkább a színészekre és a szavak erejére épít. Valeria Golino alakítása a film legerősebb pontja: egyszerre kemény és sebezhető, és éppen ebben a kettősségben válik hitelessé. A Fuori nem tökéletes film, de mélyen emberi tartalmakat képvisel. Ezért több mint életrajzi film, mert kérdéseket tesz fel arról is, hogyan tud egy alkotó kitörni a feledésből, és hogyan küzdhet meg a társadalmi előítéletekkel.

A film képi világa hitelesen idézi meg az 1980-as évek Rómáját – a városi zajokat, a korabeli utcákat, telefonfülkéket és autókat. A Fuori, vagyis Odakint cím nemcsak a börtönből való szabadulást jelenti, hanem azt is, hogy mit jelent kívül lenni a társadalmon, és hogyan lehet ebből a helyzetből kiindulva mégis önazonosan élni.

Ez a film azoknak szól, akik szeretik a lassabb, elgondolkodtató történeteket, és akiket érdekel, hogyan válhat a „kívül” nemcsak helyzetté, hanem életformává is. A Fuori egyszerre szól szabadságról, női erőről és arról, hogy a legnagyobb korlátokat sokszor nem a falak, hanem mi magunk emeljük.

Vermiglio – A hegy menyasszonya

Az olasz filmgyártás különös kapcsolatban áll a második világháborúval. Bár Olaszország katonai szerepe kisebb volt, mint sok más országé, a háború mégis mély nyomot hagyott az olasz kultúrában és filmművészetben. A veszteség, a bizonytalanság és az újjáépítés témái máig visszaköszönnek a vásznon – és ez különösen igaz Maura Delpero filmjére, amellyel Olaszország idén az Oscar-díjra is nevezett.

A történet 1944-ben játszódik, egy Trentino megyei hegyi faluban, ahol a Graziadei család él. A világtól elzárt közösség életét felforgatja egy szicíliai katonatiszt érkezése, aki a front elől menekül ide. A férfi megjelenése lassan mindent megváltoztat: új érzéseket ébreszt a családfőben és különösen a lánya, Lucia (Martina Scrinzi) lelkében.

A film nem a háborút mutatja be közvetlenül, hanem annak következményeit – hogyan alakítja át a félelem, a bizalmatlanság és a remény egy kis közösség életét. Delpero kamerája hosszú, lassú beállításokban figyeli a szereplőket és a tájat, hogy a néző lassan maga is a közösség részévé válhasson.

A Vermiglio látványvilága visszafogott, mégis lenyűgöző. A természetes fények, a csend és a mozdulatlanság mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a néző úgy érezze, egy időtlen világba került. A falu mindennapjai egyszerre szigorúak és lenyűgözőek – a film pontosan ezt az ellentmondást ragadja meg.

A történet középpontjában a női nézőpont áll. Delpero nemcsak egy háború sújtotta faluról mesél, hanem arról is, hogyan próbálnak a nők túlélni, döntéseket hozni és megőrizni önmagukat a férfiak uralta világban. Lucia figuráján keresztül a film a vágy, a hit és a szabadság kérdéseit boncolgatja, és ettől néha úgy tűnhet, nincs minden szál a legprecízebben kibontva. Viszont mindez Delpero tudatos döntésének tűnik. Ő nem a gyors, látványos drámát kereste, hanem a belső feszültségeket. A csend, a természet és az emberek arca sokszor többet mond, mint a szavak. A film fokozatosan enged egyre közelebb a család drámájához, miközben az emberi sorsokat elnyeli a hatalmas hegyvidék.

A Vermiglio – A hegy menyasszonya nem könnyed mozi. Inkább lassú, elmélyült film, amely arra hív, hogy figyeljünk, és hagyjuk, hogy a táj, a fény és a csend meséljen helyettünk. Olyan alkotás, amely nem siet, hanem lélegzik – és épp ettől válik különlegessé. A háború árnyékában, a hegyek között a film arról szól, hogyan lehet túlélni, szeretni és hinni akkor is, amikor minden bizonytalan.

A felhők alatt (Sotto le nuvole)

Gianfranco Rosi legújabb dokumentumfilmje a nápolyi mindennapok apokaliptikus hangulatú mozaikja, amely a rendező korábbi, Velencében díjazott Sacro GRA (2013) és Tűz a tengeren (Fire at Sea, 2016) című alkotásainak szellemi folytatása. A film a 82. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál hivatalos versenyprogramjában mutatkozott be, és elnyerte a zsűri különdíját, valamint a FAI Alapítvány külön elismerését. Rosi munkássága kiemelkedő helyet foglal el a dokumentumfilmes világban, számos további nemzetközi elismeréssel.

A film nem szántja fel cselekményével a mozitermet, de tele van élettel és kontrasztokkal, középpontban a nápolyiakkal, akik a Vezúv árnyékában élnek. Rosi a város különböző aspektusait mutatja be: a sürgősségi hívásokat fogadó operátorokat, a szíriai tengerészeket, akik életükről beszélnek, valamint az illegális sírfeltárásokat végző embereket. Ezek a jelenetek a háború, a klímaválság és az emberi kétségbeesés témáit érintik, apokaliptikus hangulatot árasztva. A film fekete-fehér a város szürke hamufelhőkkel borított égboltját és a földet megrázó rengéseket ábrázolja, mintegy utalva Pompeji sorsára, éppúgy, mint a homokkal teli tárolóhelyiség vagy a migráns munkások porral borított alakjai. Ezek mind a pompeji áldozatok mozdulatlanságát idézik, ezzel is utalva a város sebezhetőségére. A dokumentumfilm egyik meghatározó szereplője az idős Titi, aki önkéntes tanár egy informális, iskolán kívüli tanulócsoport mellett, ahol a gyerekek házi feladataikat készítik el, ő pedig türelmesen és szeretettel irányítja őket. Titi maga a nápolyi közegben a közösségi összefogás és az oktatás iránti elkötelezettség eleven szimbóluma.

Rosi változatlanul hű a humanista és vizuálisan erőteljes dokumentumfilmes megközelítéshez. A film bemutatja a történelem és a jelen összefonódását és megörökíti a civil ellenállás szellemét is. A nemzetközi kritikai elismerések és a Velencei Filmfesztiválon elnyert díjak is tükrözik az alkotás jelentőségét. A film apró emberi történetekre épít, vagyis türelmes, figyelmes nézőt kíván, aki szívesen merül el a nápolyi közösség mindennapjaiban.

Szicíliai levelek (Iddu)

A Fabio Grassadonia és Antonio Piazza által közösen rendezett Szicíliai levelek lenyűgöző kombinációját nyújtja a maffia-drámának és az emberi sors bemutatásának. Nem pusztán az erőszakra és intrikára fókuszál, hanem az érzelmi űrre, a manipulációra és a hatalom láthatatlan hálóira. A szerzőpáros közvetve erős társadalmi kritikát is megfogalmaz.

A történet középpontjában Catello Palumbo (Toni Servillo), egy régi politikus áll, aki hat év börtön után visszatér a nyilvánosság elé, de addigra már mindent elveszített. Az olasz titkosszolgálat felajánlja neki, hogy együttműködés fejében segít elkapni Matteo Messina Denarót (Elio Germano), az utolsó nagy maffiafőnököt, aki hosszú ideje rejtőzködve él valahol. A közvetítő szerepét vállalva Catello különös levélváltásba bocsátkozik – cédulaüzenetek (pizzinik) formájában –, ami egyszerre taktikai manőver és lelki játszma.

A film helyszíne a 2000-es évek eleji Szicília, amely atmoszférájában egyszerre archaikus és modern – ezzel erős fényt vetít a sziget társadalmi szerkezetére és az állam-maffia összefonódásra. Grassadonia és Piazza stílusa rendkívül gazdag: alkalmazzák a fény-árnyék játékot, a vizuális metaforákat, és gyakran váltogatnak a realista jelenetek és a szürreális közjátékok, cselekményt megszakító jelenetek között. Ez a kompozíció nemcsak a bonyolult karakterek belső világát tükrözi, de érzékelteti a morális dilemmák súlyát is.

A film sokszor nagyon hullámzó, de igen figyelemre méltó  Toni Servillo és Elio Germano alakítása, valamit az innovatív rendezőpáros  munkája. Catello kezdetben komikus figura, de saját túlélése érdekében sokféle álarcot viselve brillírozik, manipulál és stratégiai ötletekkel teli játékot folytat. Germano markáns vonásokkal ruházza fel Matteo karakterét: nem egyszerűen a rettegett bűnözőt látjuk benne, hanem egy magányos, érzelmileg üres uralkodót, aki a hatalom mítoszával kompenzálja elrejtett belső törékenységét.

A film ambivalens hangvételű: egyfelől drámai, másfelől groteszk és néha abszurd – a rendezők szándékosan kapcsolják össze a tragédiát a bohózattal, hogy ezzel hangsúlyozzák ki a maffia mítoszának tarthatatlanságát. Ez a kettősség megragadja a nézőt, hiszen nem pusztán az erőszakról van szó, hanem a manipuláció mechanizmusairól, amelyek képesek játékosan elmosni a valóság határait.

A történetmesélés szándékosan töredezett: a múltbeli emlékek flashbackek formájában bukkannak elő, ilyenkor betekintünk Matteo gyerekkorába – ezzel nemcsak a maffia bosszújának mechanizmusait érzékeljük, hanem az  felnőtté válás tragédiáját is. A levélváltás dinamikája – a taktikus manipulációtól a valódi bensőségességig – finoman mutatja be a hatalom és az érzelmek összefonódását.

A dalszerző-énekes Colapesce zenéje sajátosan gazdagítja a film atmoszféráját: dallamai egyszerre idézik a hagyományt és a modernitást, intimitást és feszültséget teremtenek, ami tökéletesen illeszkedik a film kettős természetéhez. Az operatőri munka  (Luca Bigazzi), valamint a rendezés vizuális ritmusa is hozzájárulnak ahhoz, hogy a történet belső struktúrája ne váljon monotonná, hanem élő, lélegző rendszerként hasson.

A Szicíliai levelek a Grassadonia–Piazza páros eddig legmerészebb darabjának tekinthető: a maffia­dráma pszichológiai és szimbolikus rétegeken keresztül vizsgálja a hatalom, az identitás és a szerepvállalás összefonódásait. Filmjük egyszerre árnyalt, provokatív és sokat ígérő – még ha nem is tökéletes, mindenképp emlékezetes.

Duse

Az első világháború Olaszországban nemcsak történelmi, hanem kulturális fordulópont is volt. A háború éveiben az ország újraértelmezte önmagát: a frontvonalakon küzdő katonák mellett művészek, írók és színészek is hozzájárultak a nemzeti önkép formálásához. Ennek a korszaknak az egyik legfontosabb alakja Eleonora Duse, a modern olasz színjátszás úttörője, aki nemcsak színpadon alkotott maradandót, hanem azzal is, hogy megszervezte a katonák számára az első, ún. tábori színházakat az olasz frontvonalakon, amivel a művészetet szó szerint a háború tüzébe vitte.

Pietro Marcello filmje ennek a különleges nőnek az életét mutatja be – de nem a dicsőség csúcspontján, hanem a visszavonulás éveiben. A film a háború utáni, 1917 és 1923 közötti időszakban játszódik, amikor Olaszország a fasizmus előszelétől, gazdasági nehézségektől és súlyos társadalmi válságtól sújtva próbál újra talpra állni. Ebben a közegben Duse – már betegséggel, kiégéssel küzdve – mégis újra színpadra áll, hogy művészetét eszközként használja az ellenállásra.

A címszerepben Valeria Bruni Tedeschi látható, alakítása a legtöbb kritikus szerint a film legnagyobb ereje. Bruni Tedeschi visszafogott, méltóságteljes jelenléte hűen adja vissza Duse személyiségét – azt a nőt, aki soha nem a hírnévért, hanem a művészetért élt. A film látványvilága külön dicséretet érdemel. A kosztümök, díszletek és a halványan füstös fények által teremtett atmoszféra egyszerre idézi meg a 20. század elejének Rómáját és a belső magányt. Itt a ruhák nem díszek, hanem egy olyan nő jelképei, aki kerüli a hivalkodást.

Marcello rendezése olykor háttérbe szorítja a történet érzelmi oldalát. Mindezek ellenére a Duse különleges film:  annak a kérdésnek a megfogalmazása, hogy mi marad az emberből, amikor elhalkul a taps, és a történelem árnyéka ráborul az életére. A Duse nem látványos dráma, hanem halk, személyes vallomás a művészet, a nőiség és az elmúlás kapcsolatáról. Arra emlékeztet, hogy a színpad és az élet között néha csak egy vékony függöny húzódik – és hogy a legnagyobb művészek sokszor éppen ott, a „kívül” és a „belül” határán találnak önmagukra.

Elisa

Leonardo Di Costanzo valós történetet feldolgozó filmje nem könnyed szórakozás. Elgondolkodásra készteti a nézőt a bűnről, a felelősségről és az emberi lélek törékenységről. A rendező azt vizsgálja, mi történik egy emberrel, aki szembesül saját tetteivel, és hogy létezhet-e feloldozás a múlt terhei alól.

A történet középpontjában a harmincöt éves Elisa áll, aki tíz éves börtönbüntetését tölti, mert megölte a nővérét, majd a holttestét elégette – látszólag minden ok nélkül. Egy nap azonban beleegyezik abba, hogy részt vegyen egy kriminológus kutatásában. Ahogy egyre többet beszélgetnek, lassan felszínre kerülnek az elfojtott emlékek, és a film feszültsége is nő. Di Costanzo nem a bűntett részleteire helyezi a hangsúlyt, hanem arra, mi zajlik a nő lelkében. A rendező maga is így nyilatkozott: „Remélem, a film nem válaszokat ad, hanem kérdéseket vet fel.”

A film képi világa egyszerű, visszafogott, a rendező tudatosan kerüli a túlzott látványt, helyette csendes, feszült atmoszférát teremt. A börtön itt nemcsak fizikai tér, hanem a főhős elméjének zártságát jelképezi.

A főszereplő Barbara Ronchi finom, de erőteljes játékkal mutatja meg Elisa belső küzdelmeit: a tagadás, az emlékezés és a bűntudat között vergődő lelkiállapotot. A film nem kínál egyszerű feloldozást, inkább azt a kérdést teszi fel, hogy vajon lehet-e valódi megbocsátás – önmagunknak és másoknak.

Olykor úgy tűnhet, hiányzik a filmből a drámai lendület, a néző nem érez empátiát a főszereplő iránt. Ez azonban tudatos döntésnek tűnik: nem thrillert forgattak, hanem csendes, lassú meditációt a bűnről, a felelősségről és az emberi törékenységről.

Az Elisa nem könnyen fogyasztható film, azokhoz szól, akik szeretik, ha egy mű nem ad gyors válaszokat, hanem gondolkodásra késztet. A csendről, a lelki szembenézésről és az újrakezdés reményéről beszél – arról a pillanatról, amikor az ember végül kénytelen meghallani saját belső hangját.

Borúra derű (Come ti muovi, sbagli)

Gianni Di Gregorio legújabb filmje finoman egyensúlyoz a csendes melankólia és a derűs irónia között. Egy hetvenes éveiben járó, nyugdíjas tanár történetét meséli el, aki hirtelen egy családi bonyodalom közepébe csöppen: a lányának a házassága válságban, az unokái majdnem kibírhatatlanok. A főszerepben magát a rendezőt látjuk, visszafogott, mégis árnyalt játéka alapozza meg a film tempóját: nem harsány megoldásokra épít, hanem finoman adagolt, emberi pillanatokra. A cselekmény lényege egyszerű, de érzelmi súlya annál nagyobb: a látszólagos nyugalom mögött megbúvó törékenység és a váratlan felelősségvállalás tematikája ismétlődik, miközben precízen rajzolódnak ki a szereplők közötti kapcsolatok.

A film operatőri munkája és vágása visszafogott eleganciát kölcsönöz a látványnak; a hosszabb beállítások, a hétköznapi tárgyakra irányított figyelem és a csendek tudatos használata jellemzi Di Gregorio rendezését. A zenei aláfestés finoman támogatja az intim jeleneteket, anélkül, hogy eszközként használná az érzelmi manipulációt.

A mellékszereplők — köztük Greta Scarano és a német Tom Wlaschiha — pontos ritmusérzékkel lépnek a főhős életébe, és együtt alakítják ki az egyszerű, mégis egymásra épülő hangulati síkokat. A rendezés nem igyekszik didaktikus lenni; a humor és a szívderítő pillanatok természetes módon fakadnak a karakterek közötti ellentétekből.

A  lassúbb ritmus, a karakterközpontú elbeszélés és a harsány gesztusoktól mentes szerénység jelzi, hogy nem forradalmi alkotás a Borúra derű, de megnyugtatóan őszinte, és olyan filmművészeti pillanat, amely a nézőt halk örömmel és egy csipetnyi bánattal engedi el.

Édes kincsem (Gioia mia)

Margherita Spampinato rendezői bemutatkozása, az Édes kincsem finoman kidolgozott családi dráma, ami a generációk közötti szakadékokból fakadó feszültségeket helyezi előtérbe, valamint a közösséghez, a hagyományokhoz és identitáshoz való viszonyt. A film leginkább belső utazásként értelmezhető találkozás: a digitalizált világból érkező gyermek és a legendákkal, babonákkal átitatott szicíliai nagynéni univerzuma közti kontrasztjában bontakozik ki.

A történet középpontjában  Nico áll, aki a modern technológiára épülő, nyüzsgő nagyvárosi környezetből Szicíliába érkezik, hogy a nyarat nagynénjénél, Gelánál töltse. A nagynéni szigorú, vallásos és talán kissé elzárkózott életet él, míg a szemtelen, gyorsan fejlődő és jóval impulzívabb Nico értetlenül áll a nagynéni világának rituáléi, padlásnyi rejtélyei és ’offline’ élete előtt.

Spampinato érzékeny rendezői eszközökkel dolgozik:  fontos szerepet kapnak a szicíliai fények, a magas falak között rejlő hosszú folyosók, a súlyos tárgyak és a szereplők közötti csendek. Ezeknek a finom eszközöknek köszönhetően bontakozik ki a film ritmusa, amely egyszerre meditatív és feszültséggel teli. A történetmesélés nem kísérli meg újra definiálni a nemzedékek közti drámát, mégis őszinte gesztusai révén a néző „megérzi”, hogy változás megy végbe, miközben nem zajlanak harsány mozgások.

A nagynéni szerepét alakító Aurora Quattrocchi a Pardo legjobb női teljesítményért járó díját vehette át játékáért. Spampinato műve már indulásakor világszerte érdeklődést váltott ki, a locarnói fesztiválon szerzett díja nyomán számos ország megszerezte a forgalmazás jogait.

A film egyik legnagyobb erénye, hogy a nagy témákat – mint a hagyomány és a modern világ ellentéte, vagy a gyökerek és a változás közti feszültség – emberi, személyes szinten képes megmutatni. Konfliktusa nem harsány, nincs benne nagy filozófiai prédikáció, helyette az apró, mindennapi események, gesztusok, és a pillanatok intimitása viszi előre a cselekményt. A film inkább reflektál, mint tanít, és mellőzi a didaktikus hangot.

Claudio Cofrancesco operatőri munkája nagy erejű, intelligensen festi meg a szicíliai tér látványát, amelyben a fény-árnyék játék, a tág terek és a bezártság érzete egyszerre segít kialakítani a film hangulatát. A vágás a rendező szerkesztői szándékát mutatja: úgy szövi össze a képeket és a szüneteket, hogy azok egyszerre tükrözik a lassulást és a belső feszültséget, amellyel a két főszereplőnek meg kell birkóznia.

Az Édes kincsem nem forradalmi, nem hoz radikálisan új hangot, de éppen ez a mértékkel és érzékenységgel kezelt rendezői koncepció teszi értékessé. Egyszerre jelenik meg benne a hagyomány súlya és a változás gyors mozgása. Lírai, visszafogott és kortárs tartalmú bemutatkozás; a generációk közötti szakadékot és az egyének  átalakulását érzékenyen megkomponált képekkel és történettel jeleníti meg a mediterrán térben.