Unokáink | Pintér Béla: Kabuki / PBT / Átrium

D. Magyari Imre |

Megválaszolhatatlan kérdés, hogy az új, az Átriumban látható előadás főhőse – már ha ő a főhős, és hős-e –, Csányi Miklós (Szabó Zoltán) szabadszállási kulturális menedzser mikor alszik el és mikortól álmodik. A legelső pillanatok, professzor doktor Schanda Veronika (Jankovics Péter) érkezése az ünnepségre, Petőfi Sándor József Attilához című, Miki által írt és elmondott delírai verse még a valóság részét képezik-e, vagy már az álomét, ami pillanatokon belül rém- és lázálom-jelleget ölt.

Megválaszolhatatlan az is, mikor ér véget az álom, már ha egyáltalán véget ér, mert számomra nem teljesen reális, hogy a megnyitó szövegét mondó Miki hirtelen belefog a Nemzeti dalba és közben megjelenik neki és csak neki – meg nekünk – Csúnya Miskának, azaz a dédapjának, az 1870-ben a Balázspuszta melletti Koppantó csárdában megölt betyárnak a szelleme (Adorjáni Bálint), és azt kezdi énekelni, amit Szomjas György 1976-os filmjéből, a Talpuk alatt fütyül a szélből ismerhet, aki esetleg látta: Testvérek, pajtások, de hűtlenek vagytok…

Tulajdonképpen az is megválaszolhatatlan, hogy az álomban honnan az erős japános színezet. Én úgy képzelem, hogy Miki pesti egyetemistaként (magyar–néprajz szakra járhatott) vagy később látta A Démon Gyermekeit és azóta foglalkozgat a japán színházzal, jól jön az Szabadszálláson. Esetleg vezet is egy színjátszókört, mert a Szutyok is nagy hatást tett rá.

Leginkább persze arra nem tudunk felelni, hogy nem egy egyre rémesebb és egyre lázasabb álomban élünk-e mi magunk is, amibe belenavigáltuk magunkat és csúszunk benne egyre lejjebb. Vagy ez lenne a valóság? Ez az álom élt bennünk, amiben élünk? Most épp az ország egyik legtisztább, egyébként a hetvenötödik évébe lépett emberére kért két év felfüggesztett börtönbüntetést a Fővárosi Nyomozó Ügyészség. Egy lelkészre, egy önmagát kereszténynek mondó országban. Ehhez képest az, hogy Szabadszálláson egy rég meghalt betyár a sógunnal akar beszélni, sokkal hihetőbb. Pedig hát…

Doktor Schanda Veronika (Jankovics Péter visszafogottan, apró gesztusokkal játssza, ezért lesz nagyon hatásos) a tájház megnyitójára érkezik a Bács-Kiskun megyei városba. Illetve – egy elfoglalt asszony kicsiny félreértése – ő abban a hiszemben tesz eleget régi ismerősei meghívásának, hogy egy thai házat, mit házat, múzeumot avatnak, mert most errefelé sincs fontosabb a keleti nyitásnál, aminek jegyében „a kínaiak … áttelepítenek Bangkokból egy komplett akkumulátorgyárat Kunpeszérre, hatszáz thaiföldi vendégmunkással”. (Pintértől szerencsére nem idegenek az ilyen egyszerűbb, táj ~ thai-féle szójátékok sem, én nagyon hálás vagyok neki, amiért az egyik japán szereplőt így hívják: Anaditsyki Denagyaziquja. Kell ez nagyon, igen nagyon. Most egy sógun miatt elveszítsük a humorérzékünket?)

Vera át is ad Mikinek egy Bangkokban vett ajándékot, ahol a miniszterelnök úrral járt, sőt tulajdonképpen a Főnök vette a szuvenírt, „mert nekem nem működött a bankkártyám, nála meg, ugye, mindig van készpénz”. Az emlék azonban valójában egy japán maszk, de Kelet – az Kelet.

És, ha már itt van, tesz egy visszautasíthatatlan ajánlatot vendéglátójának: „Állj be közénk, Miklós! Én most azt kérem tőled, hogy indulj el a választáson a mi színeinkben.”

A visszautasíthatatlan ajánlatot Miklós visszautasítja.
Álmában.
Navalnij miatt. Akinek „igenis járt volna a tisztelet a magyar parlamentben”.

Veronika ezzel nem igazán ért egyet, meg is védi Putyint, ám nagyvonalú: „Értem. Hát igen. Végül is két éve hívtatok meg engem erre a megnyitóra. Sok minden történt azóta. Sok víz lefolyt a Tiszán, ugye, Miki?” Annyira nagyvonalú, hogy tesz is egy üzleti ajánlatot: tizenöt millióért megvenné a múzeumot. „De ez a múzeum nem eladó.” „Igen, tudom, de azért én megveszem.”

Itt lép a(z álom)képbe Csúnya Miska. Egyenest a tulipános ládából, ráadásul újrahasznosított anyagokból készült szűrben (díszlet: Gergely-Farnos Lilla, jelmez: Hornyák Dóra, maszk: Gergely-Farnos Lilla és Horog Sára). A Nagy Sógunna’ akarna beszéni, aki mindönkinek parancsó. Mert a Compó Jóska befurakodott elé és Hetvenmezőn vagy Ötvenréten vagy hol most ő építi a karámot a „csíkos lú”-nak. Erre már doktor Schanda Veronika is elveszíti a béketűrését, szó szó követ és a betyár a fokosával simán agyonveri a magas rangú vendéget és akkurátusan belegyömöszöli a ládába.

Pillanatokon belül teljes lesz a káosz. Csúnya Miska és Miki felesége, Nusi (Fodor Annamária) összeölelkeznek, sőt összecsókolóznak, Miki remegő kézzel videózza őket, de ez sem segít: amikor Miska távozása után Nusival visszanézik a jelenetet, Miki saját magát látja és hallja. Vagyis az sem igaz, amit látunk és hallunk, illetve csak az adott pillanatban igaz, a következőben más lesz az igazság, akár az előző ellenkezője. Magától értetődik, hogy Veronika sincs a ládában, sőt az is lehet, hogy Miklós végzett vele. Mondja Miklós. Sőt hiszi is. Megtettem, amit nem tettem meg, és nem tettem meg, amit megtettem, el lehet ide jutni. És el lehet ide juttatni másokat. Hogy ne legyenek biztosak abban, mit tettem én, sőt abban sem, mit tettek ők.

Este fél kilenckor Miklósra már egy orvos (Takács Géza) felügyel. „…ma délután maga valamitől sokkos állapotba került, elvesztette az eszméletét, amiből nem lehetett magához téríteni. A felesége kihívta a mentőket. Mi másfél óra múlva kiérkeztünk, de akkorra már ott voltak a rendőrök is…” – ez akár valós is lehetne, de nem az, ezt is Miklós álmodja. Ahogy a továbbiakat is. Az orvos pillanatokon belül tizenkilencedik századi zsandár lesz, százados (de közben mobilozó külügyminiszter is!), s kerül mellé egy őrmester és egy hadnagy: a Koppantóban zajlik a kihallgatás, valahogy a láda is ott áll. Később megjelenik Petőfi Sándor és  József Attila, és bevonul a Nagy Sógun is, nemkülönben Navalnij.

A káosz azt a káoszt mutatja meg, ami a fejünkben van, ha japánok talán nem is tarkítják. De türkök már igen…

„Multunk mind össze van torlódva”, a jelenünk is, és, fájdalom, a jövőnkről sem mondhatunk mást.

Ha már múlt: én elengedtem volna a Miki gyerekkorát felidéző két epizódot; igaz, akkor szegényebbek lennénk Messaoudi Emina frenetikus felszolgálónő-alakításával.

Két passzusra szeretném felhívni a figyelmet, amik esetleg elsikkadnak a nagy kavalkádban (köszönöm Jékely Annának a szövegkönyv átküldését). Az egyiket Navalnij mondja, speciel Csúnya Miskának, de ez most mindegy: „Mert hol vagyok én valójában? Akit most látsz, egy szellem. Lehet, hogy csak a fejedben létezem, a testem viszont egészen biztosan ott porlad egy moszkvai temetőben. … Ellenben a gyilkosom él, mintha mi sem történt volna. Semmi értelme nem volt annak, amit tettem.” Bár ezt nem is Navalnij fejtegeti, hanem a jelmeze és maszkja alól előbukkanó Miklós… Aki a következő pillanatban már a megnyitója teljesen rendszer-kompatibilis szövegét mondja, mintha ébren lenne, de könnyen lehet, hogy ezt is álmodja, hisz, ugye, teljesen váratlanul belekezd a Nemzeti dalba. Aminek az utolsó szakaszát radikálisan megváltoztatja – ez a másik kiemelendő citátumom: „Hol sírjaink emelkednek, / Unokáink köpnek egyet. / Szitkot szórnak sorban mindegyikre. / Átoktőrrel döfnek korhadt szíveinkbe. / A magyarok istenére / Esküszünk, / Esküszünk, / hogy aljas rabszolgák / Leszünk!” Mérhetetlen, súlyos keserűség van ezekben a sorokban. Pintér Béláé lenne? És rabszolgák lennénk mindannyian, aljas rabszolgák? „mindenki szem a láncban”? Nem pontosabb-e egy most épp színre nem lépő harmadik költő gondolata: „de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, / és csecsszopók, akikben megnő az értelem…”

Az áldozat értelme pedig? De mondjunk csak ragaszkodást bizonyos morális értékekhez!

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Ahogy Petőfi Sándor írta…

Pintér Béla és Társulata – Átrium
Kabuki
Írta és rendezte: Pintér Béla

Szereplők
Miki – Szabó Zoltán
Miska, Apa – Adorjáni Bálint
Nusi, Anya, Anaditsyki – Fodor Annamária
Vera, Őrmester, Attila, Szellem – Jankovics Péter
Boglárka, Hadnagy, Tahoya – Messaoudi Emina
Százados, Sándor, Sógun – Takács Géza

Dramaturg: Enyedi Éva
Zene: Jankovics Péter
Koreográfia: Rohonyi Barnabás
Díszlet: Gergely-Farnos Lilla
Jelmez: Hornyák Dóra
Maszk: Gergely-Farnos Lilla, Horog Sára