De ha nem ő az, akkor kicsoda? | Lauren North: A lányod vagyok

H. Móra Éva | 

Ez az első magyarul megjelent könyve a brit írónőnek, akinek a fülszöveg szerint a specialitása a pszichothriller. Nem vagyok a műfaj szakértője, sőt bátran kijelentem, hogy semmiféle előzmény nem szerepel az eddigi olvasmánylistámon – tehát abszolút objektív lesz a véleményem, mindenféle elvárás és összehasonlítás nélkül.

Egyetlen szóval jellemezve a könyvet: letehetetlen.

Csodálatos idillel indul a regény: a tengerparton vagyunk, Sarah, az anya boldogan tekint végig családtagjain. Michael, a férje mellette hasal, a lábuknál Rebecca baba gagyarászik, a víz szélén a hatéves Daniel és a négyéves Abigail játszik önfeledten. Nyaralnak, térből és időből kizökkenve. Minden tökéletes.

Aztán egyszer csak Abigail eltűnik, nyoma vész – az idill gyászba fordul. Telnek az évek, semmi eredmény. A család összeroppan: a férj eladja jól menő cégét és alapítványt hoz létre, amely a keresésre összpontosít. Otthonuk egy ezzel kapcsolatos önsegítő csoportnak is otthona lesz. A kilátástalanság Michael alkoholizmusához vezet. A házastársak elhidegülnek, de a gyerekek kedvéért együtt maradnak. Daniel kerek egy évig meg se szólal, némaságát egy terapeuta oldja fel. Rebecca felcseperedve állandó – túlzott! – derűjével reagál a történtekre. Egyedül Sarah az, aki erős akar maradni, és úgy tűnik, sikerül is neki. Jelszava: Előre nézz, ne hátra! Állását sem adja föl, pedig közszereplő, egy tévécsatorna műsorvezetője. Mindent megtesz, hogy a család és a kíváncsiskodók szeme előtt életük haladjon a „rendes kerékvágásban”. Ám belül iszonyúan őrlődik, annak ellenére, hogy különböző túlélési technikákat dolgoz ki. Mindig csak az adott napra fókuszál, semmi másra. A kényszeres számolás – lépcsőfokokat, lépéseket, az útjába kerülő fákat, autókat – segíti ahhoz, hogy a percek között se legyen üresjárat. Vívódásait egyes szám első személyű monológokból ismerjük meg; alapos, őszinte, elemző tépelődések ezek – nem egyszer már fárasztóak is. Szavai nyomán hol a jelenben, hol a régmúltban vagyunk.

Ez az egyik szál.

De bekapcsolódik egy másik is: egy napon a „semmiből” felbukkan egy lány, Abi, aki azt állítja magáról, hogy ő Abigail, aki 14 évvel ezelőtt eltűnt. Sarah és ő felváltva mesélik az eseményeket. Abi nem első személyben szólal meg, de gondolatait az epikában jellemző „mindentudó elbeszélő” narrálja, így megismerjük félelmeit, aggályait: milyen lesz a találkozás a családdal, befogadják-e? Hisznek-e neki? A könyvborítón is fontosnak tartotta a szerző megjeleníteni a következő mondatot a cím alatt: De vajon ez az igazság? Nem tudjuk. Ez adja a regény alapfeszültségét – és még sok-sok tényező. Például az, hogy Abi gondolatai korántsem annyira aprólékosak, mint Sarah-éi, sőt kimondottan töredékesek, teli homályos sejtetésekkel, utalásokkal. Már-már biztosak vagyunk benne, hogy valóban ő Abigail, aztán egy másik mondat nyomán megint kételkedni kezdünk. Sarah egyértelműen elutasítja, anyai ösztöneivel érzi, hogy ez a lány nem lehet az ő gyereke. Aztán átfordul benne valami, de ekkor meg az események vesznek váratlan fordulatot…

• Olvass bele!

A leghátborzongatóbb pedig egy bizonyos harmadik személy, aki időnként bekapcsolódik a történetkövetésbe, valójában én-közléseket tesz, amelyek egyre fenyegetőbbek. Nem tudjuk, ki lehet ő. Abi többször utal rá: először társamnak, segítőtársamnak nevezi – így gondolhatunk valamilyen szociális segítőre, hiszen a lány lassanként feltáruló múltja alapján jogos lenne a feltételezés. Csakhogy később bűntársamként említi…

Egy hagyományos kriminek akkor van vége, ha megvan a tettes. Ez azonban nem krimi, s miután fény derül a titokzatos harmadik személy kilétére – döbbenetes lesz! –, még folytatódik a történet: el kell varrni a szálakat, megvizsgálni a motivációkat és egyenként a családtagokat is; kire milyen hatással volt a végkifejlet; kitekinteni a jövőbe.

Az imént döbbenetet említettem: North az utolsó mondatra is tartogat nekünk egy jó erős, fejbekólintós megdöbbentést.

A pszichothriller két fő ismérve a folyamatos feszültség és az árnyalt lélektani bemutatás. Mindkettő elismerésre méltóan jelen van a regényben. Ám egy logikátlanságot meg kell említenem. Persze, tudom, hogy az olvasót bizonytalanságban kell hagyni, nem ismerheti meg a titokzatos társ kilétét. De Abi tudja, hogy ki ő, így furcsa a szájából, hogy társamként említi.

Aki izgalmas kikapcsolódásra vágyik, ne hagyja ki!

Lauren North: A lányod vagyok 
Fordította: Szieberth Ádám
General Press Kiadó, Budapest, 2025
352 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
online ár a lira.hu-n 4490 Ft,
e-könyv változat 3499 Ft
ISBN 978 615 104 0287 (papír)
ISBN 978 615 104 0294 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Nem tudom, ki vagy te, és miért jöttél ide – mondom, és az Abire szegeződő ujjam ugyanúgy remeg, mint a hangom. – De az biztos, hogy nem vagy a lányom. Nem Abigail vagy.”
Tizennégy évvel ezelőtt a családi nyaralásunk tragédiával végződött, amikor a tengerparton elrabolták a négyéves kislányunkat. Csak egy pillanatra néztem félre, és ezt soha nem bocsátom meg magamnak.
Ma egy tizenhét éves lány sétált be a házunkhoz közeli rendőrőrsre, azt állítva, hogy ő a lányom. Abigail visszatért, és ez hihetetlen.
De valami nem stimmel. Bármennyire is próbálkozom, nem ismerem fel a lányomat az előttem álló tinédzserben. A története sem áll össze teljesen, furcsa akcentussal beszél, és mintha színlelné a sírást az újságírók előtt. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ő nem az én lányom. Hanem egy idegen. És hogy nem bízhatunk benne…
De ha ez a titokzatos lány nem Abigail, akkor ki ő – és mit akar a családomtól?