Sally Carson: Görbe kereszt (részlet)

Első fejezet

– Boldog karácsonyt, Frau Kluger!
– Boldog karácsonyt!
– Grüss Gott, boldog karácsonyt, Herr Ebner!
– Lexa, boldog karácsonyt!
– Grüss Gott, Elsa!
– ’s Gott, Hermann!

Szenteste mindenki gyorsan szeretett volna hazaérni a templomból, ám ez sosem volt egyszerű. Nem lehetett megállni a templom kapujában beszélgetni, mivel a hátulról tülekedők kilökték az embert a csöppnyi járdára és a téli estébe. Körbevette az embert a nevetés, zsinatolás és tolongás, a felzúgó harangok minden más zajt elnyomtak.

A templomtól induló Mariastrasse is zsúfolásig megtelt. Olyan szűk volt az utca, hogy legfeljebb ketten-hárman fértek el egymás mellett. Ahhoz is kevés volt a hely, hogy felvegye az ember a kabátját, bajos volt hátrapillantani is, hát még diskurálni. Az élen haladók diktálták a tempót. Klugeréknak át kellett kelniük a piactéren, hogy hazajussanak. Ott szétáradt a feltorlódott tömeg, az emberek megálltak végre, hogy lássák, ki mindenki van ott, leálltak tereferélni, pletykálkodni.

Kranach szép, tágas piactere talán túl nagy is a város méreteihez képes. Eltörpülni látszott mellette méretes tornyával a tizenötödik századi városháza. De még a Grauer Bär is jelentéktelennek tűnt kívülről, pedig mint minden régi bajor kocsma, ez is akkora volt, mint egy hodály, ami pedig a Goldenes Hornt illeti, azt alig vette észre az ember, hacsak eszébe nem jutott az ott mért jófajta sör.

Nyaranta kevésbé tűnt hatalmasnak a tér. Dézsákban állt a virág az ivók előtt, és kúszónövényekkel befuttatott kis paravánok árnyékolták az utcára kitett asztalokat. Dúsan zöldellett a középen sorakozó fák lombja, és mindig ácsorogtak emberek a szökőkút körül. Most viszont az alacsony, decemberi ég alatt, amikor finom hóréteg borult mindenre, nagyobbnak tetszett a tér, mint valaha. A sarkok felől érkező fény alig érte el a tér közepét, de a kopár fák még így is igyekeztek árnyékot vetni a hóra.

– Boldog karácsonyt, Frau Kluger!
– Boldog karácsonyt, direktor úr!

Frau Klugerral nem lehetett bírni ilyen alkalmakkor. Kíváncsi volt, ki mindenki van ott, ki kit hívott meg magához vendégségbe; szeretett volna mindenkivel szót váltani. Annyi sok dolga volt mindig, és oly ritkán járt emberek közé, hogy Lexa nem szívesen sürgette. Karácsony lévén türelmet parancsolt magára, és úgy tett, mintha nem sietne rettentően, vissza a libához meg a salátához. A fát is fel kell még díszíteni; az Helmy reszortja, és az asztalokat is meg kell teríteni.

Lexának egyre inkább áthűlt a lába, ahogy néhány lépésenként meg-megálltak. A fiatalabbak többsége hamar eltűnt, az egyetlen Moritz kivételével. Ő belekarolt Lexába, ugratta az új sapkája miatt, és megpróbálta befúrni a kezét a kézmelegítőjébe. Az apjuk eltűrte ugyan anyjuk pletykálkodását, de olyan képet vágott, mint a macska, ha hó megy a fülébe. Csak morgott, meg a havat rugdalta, de közben villogott a szeme a magas gallérja fölött.

– Ezzel az erővel fedetlen fővel is járhatnék – zsémbelt a feleségének, miközben már ezredszerre emelte meg a kalapját.

Az asszony meg sem hallotta. Feltehetően nem is akarta meghallani. Ez az ő napja, az egyetlen nap, amikor azt teszi, ami neki tetszik, és ki akarta élvezni a szabadságát.

No de az öreg Frau Müllerrel csak nem akar leállni.
– És hogy van a kis Hansl, Frau Müller?
– Már jobban, köszönöm, Frau Kluger, bár múlt héten…
– Á, Frau Hartl, Thea, Christo és a professzor úr! Hogy s mint vannak? Moritz van velünk, igen. Tudják, Erich Sellsteinben tölti az ünnepet. Ó, és itt van a doktor is.

– Órákba fog telni, mire haza tudjuk cipelni anyát – súgta oda Lexa csüggedten Moritznak. Mégsem tartott olyan sokáig. Újból hullani kezdett a hó, eleinte csak finoman szitált a hideg szélben, aztán nagyobb pelyhekben hullott, s a végén már mindenkit belepett, az orrukig se láttak. A sétálók nagyobb csoportjai felszakadoztak kisebbekre, aztán családokra, végül szaladó egyénekre oszlottak szét. Kisvártatva újra csendes és néptelen volt a piactér, most tágasabbnak tűnt, mint előtte. Csak a harangok zúgtak tovább lankadatlan lelkesedéssel; és hullt a fehér hó hangtalan.

– Jó újra látni mindenkit – mondta Frau Kluger, már a házukhoz vezető utacskán. – A karácsonynak nincsen párja, nem igaz? – Belekarolt Herr Klugerba, és együtt nevettek a férfi behavazott bajuszán, hiszen annyit kellett várnia az urának, és nyilván a lába is fázik már. – Na, majd meglátod, mit kapsz tőlem ajándékba, Hans.

✶✶✶

Klugerék számára különleges jelentőséggel bírt a karácsony. Nem csupán egy kemény munkával teli időszakot jelentett, amit Frau Kluger jól megérdemelt pihenése követett, nem csupán remek, már-már lukulluszi ételekben bővelkedett ez az időszak, meg vidám pillanatokban és izgalmakban mindnyájuk számára. A két dolgos, középkorú szülő és a három gyerek számára ez a személyes boldogságuk összefűzésének és a családi hangulat kikerekítésének a periódusa is volt; mert mindenekelőtt a család volt az az egység, amelyben a legbiztonságosabban érezték magukat, teljes értékű embernek. A karácsony havat hozott, és sziporkázó éjszakákat, váratlan leveleket és vendégséget. De a szűk kis családot is összébb kovácsolta. Akármit dolgoztak és akárhol foglalták is el helyüket a világban, eddig mindig együtt töltötték a karácsonyt. Együtt mentek fel a hegyekbe fenyőágakat gyűjteni, együtt dekorálták ki a kicsiny házat. Mindent feldíszítettek – a zongorát, az ablaknál álló íróasztalt, a kockás függöny tetejét, az egyenruhás Herr Kluger fényképét az alája kitűzött Vaskereszttel, a cserépkályhát, de még Helmy Hitler-fényképét is, amely a zongorán állt Lexa kottái mellett. Még Mitzinek, a kis fekete macskának is masnit kellett hordania. Napokkal szenteste előtt kezdetét vette az izgatott sutyorgás az ajándékokról, és titkos müncheni bevásárlóutakra került sor. A borsodót meg a karácsonyi salátát is el kellett készíteni, elküldték a karácsonyi vacsorára invitáló díszes meghívókat.

Az idei kicsit másfajta karácsony lesz. Herr Kluger fivére családostul elköltözött Frankfurtba, a karácsonyt is ott töltik. Klugerék sajnálkoztak ugyan, de legalább kevesebbe kerül a vacsora. Minden nagyon drága volt idén, és akadtak egyéb nehézségek is. Csökkentették Herr Kluger fizetését a postahivatalnál, a két fiúnak, Helmynek és Erichnek pedig egyelőre nem volt állandó munkája. Erich két éve járta ki a középiskolát. A nála négy évvel idősebb Helmyhez képest nagyobb szerencséje volt az álláskereséssel. Felvették síoktatónak az évre a sellsteini Grand Hotelba, s ez újabb csalódást jelentett a karácsony tekintetében. A jóvágású, ragadós mosolyú Erich nagyon fog hiányozni a vacsoráról a nevetésével, amit mindenki szeretett, habár olykor idegesítő tudott lenni. Lehet, hogy Herr Kluger morózus is lesz kissé: Erich volt a legfiatalabb és az apja kedvence.

De Helmy munkanélküliségének is megvoltak az előnyei, hiszen így most is, mint mindig, mióta az eszüket tudták, együtt díszíthetik fel a fát Lexával. Erich túl izgága volt, folyton elejtett valamit, és a fát is sikerült lángra lobbantania az iparkodás hevében.

Lexa azon tűnődött, jól sikerül-e vajon a karácsony Erich és Heinrich bácsi fiai nélkül. Idén különösen izgatottan várta az ünnepet, főként mivel december huszadikával befejezte a munkát a könyvtárban. Négy éven át dolgozott ott, és most, hogy huszonkét éves lett, anyja azt szerette volna, ha az esküvőjéig hátralévő hónapokban otthon marad. Júniusban kelnek egybe Moritz Weissmann-nal.

Klugerék Weissmann professzor mellett Moriztot is várták vacsorára; ha Lexa Moritzra gondolt, biztosra vette, hogy boldog karácsonyuk lesz. A fiút mindenki szerette, kiváltképp a kis unokatestvérek. Lexa az utolsó napig azon aggódott, nehogy közbejöjjön valami a vőlegényének. Fontos munkát végzett a müncheni sebészeti klinikán mint első asszisztens, de sokat is követelt tőle a munkája. Eljegyzésük két esztendeje alatt Lexa már hozzászokott a csalódásokhoz, amit vőlegénye munkája miatt kellett átélnie.

De ma találkoztak a templomban, és Moritz itt lesz este. Együtt, még ha Erich nincs is jelen, ugyanannyi boldogságra lelnek majd a fában, az ajándékokban és a jó hangulatú szentestében, mint a gyerekek. Örömöt és vidámságot merítenek az ünnepből, és megosztják egymással a boldogságukat, Moritzcal is, aki szinte már családtag. S ezt a családias melegséget és szeretetet az ünnepek utáni időszakra is átviszik, az új évbe. Őrizgetik és töltekeznek belőle, amíg külön utakon járnak, aztán újra eljön a karácsony, amely még nagyobb szeretetben és örömben találja majd őket.

✶✶✶

Lexa köténnyel a legszebb ruhája fölött a kétágú létra legalsó fokán üldögélve szortírozta a gyertyákat; a fenséges karácsonyi vacsora letakarva várakozott a konyhaasztalon; az ajándékokat már mind becsomagolták – színes celofánpapírba bugyolálva idén vidámabb látványt nyújtottak, mint valaha, zsámolyokon és kisasztalokon pihentek a szoba különböző pontjain.

A létra csúcsáról a fa felé hajladozó Helmy éppen az utolsó simításokat végezte a díszeken meg az angyalhajon. A fa csúcsára odabiggyesztett angyal idén némiképp viharvert volt.

– Így is megjárja – mondta Helmy.
– Max bűne – felelte Lexa. – Tavaly levette Lilinek, aki persze rögtön le akarta vetkőztetni.

Max, Pieter és Lili Klara néni gyerekei voltak. S úgy tele voltak izgalommal ma este, már alig várták, hogy bejöhessenek a fához. No meg az ajándékokhoz! Erich korábban azzal cukkolta Maxot, hogy ő idén semmit sem kap. Max kis híján elpityeredett, pedig jövőre lesz kilencéves. Végül Helmy mentette meg a helyzetet azzal, hogy úgy csinált, mintha Frau Klugerral segítségre lenne szükségük a tányérok, kések és villák tálcára rendezéséhez, hogy aztán csak be kelljen hordani az egész hóbelevancot a vacsorához.

Lexa szeretettel mosolygott Helmy magasba nyúló alakja felé.

– Nekem akkor kezdődik el igazán a karácsony, amikor bezárkózunk a szobába a fával, neked nem?

Rövidke szünetet követően, s anélkül, hogy felnézett volna, így folytatta:

– Gyötrelem anyánkat hazavonszolni a templomból. Te ebből kimaradsz, Helmy, úgy értem, a családi részéből. Az egyenruha-viselésnek is megvan az előnye, ha úgy nem kell a piactéren ácsorognod, amíg anyánknak be nem áll a szája.

Helmy megbillent a létra tetején, és felmordult.

– Szegény anyánk – folytatta Lexa, továbbra sem nézve fel. – Hogy szeret eljárni itthonról, hogy szeret emberekkel találkozni!

Helmy ismét csak mordult egyet válaszképpen. Ez furcsa volt; máskor mindig halkan beszélgettek munka közben, ha csak azért is, hogy megtévesszék a kint várakozó kicsiket, akik rettentő kíváncsiak voltak Lexa és Helmy „titkaira”.

Lexa felnézett, és látta, hogy Helmy szája tele van angyalhajjal, amely hosszú ezüst csíkokban lóg le az arca két oldalán. Épp azon igyekezett, hogy megtartsa az egyensúlyát azzal a kezével, amelyikben a gyufát fogta, a másik kezét szabaddá tette az utolsó gyertyákhoz. Lexa feladata volt, hogy feladogassa neki őket. És nem állta meg kuncogás nélkül.

– Nem tudok cseverészni, ha tele van a szám, és még a gyufát is fognom kell! – morgolódott Helmy. – Hallod a rosszcsontokat? – Lexa újból felnevetett. Fokozatosan felhangosodott a kinti sugdolózás, végül már kiabáltak a gyerekek, és kitartóan dörömböltek az ajtón.

– Be szabad menni? Siessetek már, Lexa!
– Látni akarjuk a fát, a fát, a fát!
– Várjatok egy percet, mindjárt kész – kiabálta Helmy a létráról.
– De mi most akarunk bemenni, most, most! – kántálták a hangok odakint, és Lexa rögtön ráismert a fiúk cérnahangjával keveredő mélyebb orgánumra.

– Megjött Moritz – állapította meg Helmy, aki már az utolsó sor gyertyát gyújtotta meg. – Folyton körülötte lebzselnek a gyerekek, aztán meg vannak húzatva.

Lexa arra gondolt, hogy most igazán boldog karácsonyt szeretne. Hisz talán utoljára tölti idehaza az ünnepet. Nem akarta elveszíteni a békének és az állandóságnak ezt az érzését, amire mindig építhettek. Tovább kell majd vinniük Moritzcal a hagyományt, hogy a saját gyermekeiknek is évről évre csodálatos legyen a karácsony, a fény és a boldogság ünnepe, ahogy most Klugeréknak is az. De persze amíg nem születnek gyermekeik, addig mindketten itt karácsonyoznak majd. Saját gyermekek… egy saját, külön karácsony, az eljövendő évek… Furcsa és izgalmas volt belegondolni, hogy ő és Moritz egy saját kis családot fog alapítani, új emberkékkel, akik ugyanolyan érzésekkel viszonyulnak majd a karácsonyhoz, mint most Helmy és ő. Úgy képzelte, hogy a gyerekek Moritzra hasonlítanak majd, ugyanolyan szelesek lesznek, sötét hajuk lesz, ép fogazatuk és harsány nevetésük.

Fordította: Borbély Judit Bernadett

Sally Carson: Görbe kereszt
21. Század Kiadó, Budapest, 2025
334 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft