Anders & Anette de la Motte: Halál Caprin (részlet)

Szent Iván-nap

A mítosz szerint Lucifer egyszer elcsent egy részt a mennyországból. A szemtelen tolvajt rajtakapták, és menekülés közben elejtette a lopott holmit, amely egyenesen a Nápolyi-öbölbe pottyant. Így született meg Capri szigete, egy darabka mennyország. Ragyogó smaragd az azúrkék vízben.

Büntetésül Lucifert és kompániáját kipenderítették a mennyből, és ahol a bukott angyalok földet értek, ott keletkezett a Vezúv. Capriról is jól látható néma, fenyegető sziluettje arra emlékezteti az embert, hogy a menny és a pokol általában nincsenek túl messze egymástól.

Antonio Di Mare, az olasz csendőrség közrendőre sokszor hallotta ezt a történetet. A Capri keletkezését magyarázó többi fantáziadús mesével együtt ezt is elmondták a nagyszülei, apai és anyai ágon egyaránt. A sziget története tobzódott a szirénekről, ókori istenekről, tengeri szörnyekről és szentekről szóló mítoszokban, talán mert létrejöttéről sem a tudomány, sem a szeszélyes geológia nem volt képes megfelelően számot adni, és Capri szépségét csakis valamiféle isteni beavatkozásnak lehetett tulajdonítani.

Ezen a bizonyos délutánon azonban valami más kötötte le Di Mare gondolatait, nem a mesék és a legendák. Bár a neve szó szerint „tengerit” jelentett, és a családja generációk óta a szigeten élt, Di Mare hajlamos volt a tengeribetegségre, e kínos fogyatékosságát azonban ez idáig sikerült lepleznie rendőrkollégái előtt.

Tisztában volt vele, hogy az idősebbek kíméletlenül lecsapnak minden alkalomra, hogy belekössenek az újoncokba, és semmiképpen nem akart lehetőséget adni nekik, hogy olyan ostoba gúnynevet ragasszanak rá, amely teljes pályafutásán végigkísérheti. Ezért aztán Di Mare egyenruhájának zsebében mindig lapult pár szem rágótabletta hányinger ellen, és igyekezett elkerülni az őrjáratozást a rendőrállomás motorcsónakján.

Ma viszont sajnálatos módon nem volt más választása. Egy turistahajó kapitánya bejelentést tett, hogy az egyik utas látott valamit lezuhanni a sziklákról a sziget keleti részén. Valószínűleg csak egy ruhadarabról lehetett szó, amelyet az egyik látogató fenn felejtett a Villa Jovis romjai között, a Monte Tiberio felett nemrégiben végigszáguldó vihar pedig lesodort a meredek sziklafalról.

Rendszerint nem szálltak ki efféle csekélység miatt, de a hajóskapitány hangja izgatottnak tűnt, és mivel ő volt a rendőrfőnök sógora, Di Mare az őrmesterével együtt kénytelen volt járőrcsónakba szállni.

Június második felében jártak, a főszezonban, és Marina Grandéban, a hangzatos nevét meghazudtolóan aprócska kikötővárosban óriási volt a nyüzsgés. A kikötő zsúfolásig telt a Nápolyból, Amalfiból, Ischiából és Sorrentóból érkező komphajókkal, kisebb turista- meg halászhajókkal, és a szalmakalapos-strandtáskás turistasereglet elözönlötte a mólókat.

A korábbi, gyorsan elvonuló vihartól eltekintve gyönyörű idő volt. A késő délutáni napsütés az ég felső részének mélykékjével szinte megegyező színbe borította a Nápolyi-öbölt, csak a hajók farvizének fehér csíkja törte meg itt-ott.

Az őrmester, egy Di Marénál kétszer idősebb, tiszteletre méltó bajuszt viselő testes férfi derűsen dudorászott. Amint kikormányozta a járőrcsónakot a kikötőből, ráadta a gázt.

Di Mare a rágótablettán kérődzött, és pillantását a szárazföldre szegezte. Erre a trükkre még kis korában jött rá. Megkereste a Campanella-fokot messze fent a Sorrentói-félszigeten. Mögötte, Nápolyhoz közel a Vezúv sziluettje látszott a beomlott krátercsúccsal, amelyből halvány füstfelhő gomolygott fel az égbe.

A trükk bevált, legalábbis eleinte. De amikor a szárazföldnek hátat fordítva elhagyták a Nápolyi-öbölt, hogy a via Lo Capót megkerüljék, felerősödtek a hullámok.

– Ciao, Gennarino! – kurjantott vidáman az őrmester, és üdvözlésre emelte kezét a távoli sziklán álló, integető kisfiút ábrázoló bronzszobor előtt.

Di Mare is felemelte a kezét, és kipréselt magából egy mosolyt. A kis Gennarino üdvözlése régi hagyomány, és szerencsét hoz, ezt Capri minden lakója tudta. Di Marénak jól is jött volna a szerencse, hogy ki ne derüljön, egyensúly-érzékelő szerve mennyire tiltakozik a csónak egyre erőteljesebb himbálódzása ellen.

Az őrmester gyanakodva méregette, így hát Di Mare kihúzta magát, arcát széllel szemben a nap felé fordította, és megpróbált olyan benyomást kelteni, mint aki igazi szigetlakóhoz méltó módon élvezi a hajózást. Valójában a mindössze pár száz méterre tőlük jobbra eső Monte Tiberio mind meredekebb sziklafalára szegezte a tekintetét, miközben intenzíven rágta a tablettát, és túlérzékeny belső fülét igyekezett meggyőzni, hogy nincs oka aggodalomra.

Arra gondolt, hogy Tiberius császár tíz évig igazgatta az egész Római Birodalmat a hegycsúcsra épített Villa Jovisból, és hogy ehhez képest a saját tengeribetegsége igazán nem jelent kihívást.

Megkönnyebbülten látta, hogy az őrmester leveszi a gázt, és a szárazföld felé kormányozza a csónakot.

A Salto di Tiberio nevű helyhez értek, a legmagasabb és legmeredekebb sziklafalhoz. A legenda szerint innen dobatta le a császár az ellenségeit, hogy szörnyethaljanak.

A fal mintegy háromszáz méter magasan, függőlegesen meredezik egy öböl fölött, amelyben csak pár sziklatömb állja útját a hullámoknak. Elég magas ahhoz, hogy az áldozatoknak legyen idejük felfogni, mi történik, és érezzék, ahogy a halálfélelemtől görcsbe rándul a szívük, mielőtt elnyeli őket a tenger.

– Ott! – mordult fel az őrmester, és vaskos mutatóujjával egy rikító színfolt felé bökött, amely a zátonyok közt virított, pontosan félúton a víz és a szárazföld között.

– Távol kell tartanom a csónakot a szikláktól. Antò, menj előre az orrba, és nézd meg! Vigyél horgonyt!

Di Mare engedelmeskedett az őrmester parancsának. Szétvetett lábbal járt, mert tudta, hogy a vén tengeri medvék is ezt teszik, és közben végig meredten bámulta a sziklafalat. Menet közben kiemelte a tartójából a horgonyt, és próbált rátámaszkodni, mint egy mankóra.

Minél közelebb került a csónak a sziklákhoz, annál erősebb lett a hullámzás, és a fedélzet is egyre jobban hánykolódott. A hullámok már-már élőlénynek tűntek, egy fenyegetően összevissza tekergőző tengeri szörnynek, amely bármelyik pillanatban magával ránthatja a mélybe a gyanútlan tengeri utazókat.

Di Mare annyi nyálat nyelt, amennyit csak bírt. Rágótabletta ide vagy oda, a belső fülének sikerült közvetlen kapcsolatot létesítenie a gyomrával, és tudta, hogy már csak pár percig fogja bírni ezt a hullámverést.

– Megvan? – rikkantott oda az őrmester a vezetőfülkéből.

Di Mare rávette magát, hogy lenézzen a vízre. A kérdéses tárgy pont ott hevert, mindössze pár méterre a hajó orrától. Egy nagy ruhadarab ékelődött be két szikla közé, úgy fél méterre a felszín alatt. Ing lehet, vagy kabát?

Di Mare kivetette a horgonyt, és megpróbálta elérni a holmit. De éppen amikor sikerült lehorgonyoznia, a csónak hatalmasat billent. A gyomra alaposan felkavarodott, Di Mare kénytelen volt újra szembenézni a meredek fallal. A szikla csúcsán köröző sirályok lebámultak rá, mintha azon tűnődnének, mivel foglalatoskodik.

Pillantását ismételten a horgonyra szegezte. Valami színes papír tekeredett a horgonyrúdra. Valószínűleg benne volt a ruhadarabban, talán éppen az egyik zsebben.

Di Mare kinyújtotta a karját, és kihalászta az ázott papírt. A Belmonte Travels kis utazási prospektusa volt. A cím alatt két zászló keresztezte egymást, az olasz és egy másik, amelyre Di Mare még az iskolából emlékezett. Kék alapon sárga kereszt.

– La Svezia – dünnyögte.

Az utazási irodát is ismerte, a Belmonte Travels útjai a szárazföldről indultak, a tulajdonosok pedig rokonságban álltak az édesanyjával. Biztos az egyik utasuk ejtette le a ruháját.

– Dai, Antò! – kiáltott oda az őrmester a kormány mellől. – Nem érünk rá egész nap!

Di Mare félredobta az elázott prospektust, és újra kivetette a horgonyt. Sós víz fröccsent az arcára, hunyorognia kellett.

A horgony újra beakadt, a ruhadarab lassan, nehézkesen emelkedett a vízfelszín felé. A vártnál jóval nagyobb erő kellett az elmozdításához, Di Mare agyában megszólalt a vészjelző. Mi akadt a horgára?

Maga felé húzta a horgonyt, amennyire csak bírta, és óvatosan a hajókorlátnak támaszkodott, miközben erőteljesen pislogott párat. Mihelyt újra élessé vált a látása, azonnal felfogta, hogy nem egy leejtett dzsekit sikerült kihalásznia, hanem valami egészen mást. Valamit, amit sosem fog elfelejteni.

Egy széles hát törte át a felszínt. Körülötte természetellenes szögben kifacsarodott karok és lábak himbálództak, annyira összevissza törve, hogy úgy tűnt, mintha csak a ruha tartotta volna össze őket a testtel. A vállak fölött ringott a fej, rajta vérvörös glóriaként lobogott a haj.

Di Mare szinte odafagyott a fedélzetre, és csak bámult. Egy pillanatig megint eszébe jutott Lucifer legendája.

– Bukott angyal – suttogta.

A szél kicsente a szájából a szavakat, és mint egy varázsigét, odavetette a sziklának.

Majd megint megbillent a hajó, megtört a varázs. Di Mare elejtette a horgonyt, és hátratántorodott. Aztán kétrét görnyedt a korlát felett, és egyenesen belehányt az azúrkék vízbe.

Fordította: Tordai Éva

Anders de la Motte, Anette de la Motte: Halál Caprin
General Press Kiadó, Budapest, 2025
368 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft