A zsidó örökzöldek száz éve | Muzsika, történelem és játék a Spinoza színpadán

Riedl Annamária |

Különleges zenei utazásra hívta a közönséget a Spinoza Zsidó Kulturális Fesztivál keretében három kiváló művész: Nógrádi Gergely, Fellegi Balázs és Neumark Zoltán. A Spinoza egyszerre kávéház, étterem és kulturális műhely – október 21-én a zsidó zene száz évének legszebb pillanatait idézte meg, Szirmai Alberttől Seress Rezsőig, az operettől a musicalig.

A Spinoza Ház falai között már megszokott dolog, hogy a vacsorázóktól elkülönülve a belső helyiség: színházterem. Kicsinyke, de valódi. A zsidó örökzöld zene legjobb száz éve című est természetesen koncert volt, de egyben szellemes kalandozás is: utazás a zsidó zeneszerzők világában, ahol a könnyű dallamok mögött a történelem szólalt meg, és persze sors és humor is.

A Nógrádi Gergely és Fellegi Balázs – nem először léptek fel együtt – közös koncepciója adta a program vázát: ezúttal a „múzsák neveletlen gyermekét”, a zenés színpad műveit állították középpontba. A zongoránál egyik szokásos kísérőjük, a remek Neumark Zoltán ült, s játékában egyszerre volt jelen a virtuozitás, a stílusérzék: humor és elegancia.

Zsidó zeneszerzők életművére irányították a reflektorfényt, az ő munkásságukból szemezgettek. A nem csupán kronologikus ívű koncert hangulatokat, korszakokat és történeteket fűzött egymás mellé. Nógrádi és Fellegi anekdotázott, rövid történeti háttereket tálalt a közönségnek a zenei idézetek elé, közben Neumark frappáns zongorafutamai keretezték a műsort.

Felütésként a zongoraszó bevitt a Korláthy kastélyba (Mágnás Miska) a magyar operett világát idézve: Neumark aztán átzongorázta magát abba a Cintányéros cudar világba, ami már nem az operettszínpadon létezett, hanem a „zengerájok” apró dobogóján, megteremtve azt a pesti hangulatot, ahol a kuplékban kézen fogva jár a humor és a melankólia. Innen indult a történet a 20. század eleji Budapest kávéházaitól egészen Hollywoodig.

Három művész, három karakter

Nógrádi Gergely hivatásos kántor, operaénekes és író, akinek előadásaiban mindig ott rejlik a történelem tisztelete és a hit személyes ereje. Mély baritonja és elbeszélői képessége különleges atmoszférát teremtett: miközben énekelt, mesélt is – arról, hogyan lett a zsidó zeneszerzők sorsa egyben a 20. századi Európa tükre. Egyik megszólalásában így fogalmazott:

„Lám, így bontakozik ki szemünk előtt a huszadik század nagy magyar nemzettragédiája: rendkívüli tehetségeink elhagyják a hazájukat és külföldön kezdenek karriert építeni.” Mondása nem csupán a zsidó zeneszerzők sorsára utalt, hanem arra az emberi drámára is, amely a zenében elmondva él tovább, és gyógyít.

Fellegi Balázs, énekművész és zenei ismeretterjesztő, kivételes érzékkel hidalta át a komoly- és könnyűzene közti határokat. Az ő interpretációjában az operett- és slágerirodalom legismertebb darabjai keltek új életre.

„Igaz, persze – mondta egy ponton –, hogy mára a könnyedebb örökzöldek mesterei is klasszikusokká lettek, hiszen szerzeményeiket százmilliók dúdolják.”

Neumark Zoltán zongoraművész megfordult már számos hazai és nemzetközi koncertteremben, most, a Spinoza színpadán egyszerre volt zenetörténész és humorista: egy-egy dallamrészlettel azonnal felismerhetővé tette a komponistákat, s közben játékosan hívta be a közönséget is a zenei rejtvények világába.

Operettektől Hollywoodig

A koncert első felében a magyar zsidó komponisták kerültek középpontba. Szó esett Szirmai (eredetileg Schönberger) Albertről, Jacobi Viktorról, Zerkovitz Béláról és Kálmán (született Kopstein) Imréről – mindannyian a 20. század első felének meghatározó alkotói, akiknek dallamai máig élnek a közös emlékezetben. A közönség olyan örökzöldeket hallhatott, mint Tanulj meg, fiacskám, komédiázni (Fellegi) és Van a Bajza utca sarkán egy kis palota (Nógrádi).

A zenei ív ezután a határokon túl folytatódott: Oscar Straus (Varázskeringő és sok más), Leo Fall (Sztambul rózsája) finom melódiái, majd a tengerentúliak – Jerome Kern (Showboat és rengeteg más sikerdal), Irving Berlin (elképesztő mennyiségű sláger), Frederick Loewe (My fair Lady), Jerry Bock (Hegedűs a háztetőn), Mitch Leigh (La Mancha lovagja), Lionel Bart (Oliver!) és Claude-Michel Schönberg (A nyomorultak) – munkássága következett. Neumark rövid zenei részletekkel kísérte az elhangzott történeteket: felcsendült az Varázskeringő, az Eternal Waltz, az Ol’ Man River, majd a White Christmas is, hogy végül átkísérje a hallgatóságot a világszerte népszerű zenés játékok világába.

Ezen az estén nem maradt távolság előadók és közönség között. A művészek játékra hívtak mindenkit: Neumark egy-egy zongorafutammal indította a „felismerős” játékot, ahol helyes válaszért apró ajándék járt. A légkör családias, mégis fegyelmezetten zenei volt – a Spinoza közönsége egy estére zenetörténeti kutatócsoporttá alakult át.

Nógrádi és Fellegi párbeszédében a történetekben megszólaló humor mögött mindig ott húzódott egy-egy sors, sikertörténet vagy tragédia. Az est egyik legmeghatóbb pillanatát Nógrádi váltotta ki Ábrahám Pálra (Bál a Savoyban) emlékezve – a nácizmus elüldözte Európából a világhírű komponistát, aki élete utolsó éveit elmegyógyintézetben töltötte.

Zárásként: két ikonikus dal

A fináléban személyes kedvencek hangzottak el: Nógrádi Gergely Ábrahám Pál dalát, a Lila akácokat énekelte, Fellegi Balázs pedig John Kander legendás slágerét, a New York, New Yorkot. A záró ráadásban Neumark Zoltán „hazahozta” az estét: Márkus Alfréd (Fred Markush) filmsikerré nemesült Meseautója csendült fel.

Az est újra bebizonyította, hogy könnyű- és a komolyzene között nem húzódik válaszfal, közös a lélegzetvétel; a dallamokból és a történetekből érzelem csordul – és néha csak indirekt módon megérezzük a történelem súlyát is: ezekkel a dalokkal akarjuk feledni a szürkeséget.

A Spinoza ez alkalommal is bizonyította, hogy továbbra is egyike Budapest leginspirálóbb kulturális szigeteinek, ahol a zene képes egymás mellé ültetni generációkat, ahol közösségi élmény születik minden hangban, minden mosolyban, minden tapsban.

Fotók: a szerző és Zmyka József (ZJ)