Siker, nők, csillogás | Arthur Rubinstein: Ifjúi éveim

Sváb Ági |

Arthur Rubinstein memoárja pontosan azt adja, amit a címben ígér: bemutatja, hogyan telt a lengyel-zsidó származású zongorista gyermekkora és ifjúsága, milyen hatások érték, hogyan vált felnőtté és lassanként befutott művésszé. Különlegessé attól válik az Ifjúi éveim több mint 600 oldala, hogy mindezt nagyon szórakoztatóan és olvasmányosan teszi.

Rubinstein 1887-ben született Łódźban. A három részre szakított Lengyelországon belül a textiliparáról híres város ekkor lengyel fennhatóság alatt élt. A városi középosztályhoz tartozó család a lengyel és a zsidó hagyományokkal is megismertette a kicsi Arturt (aki a nevét mindig az adott ország helyesírásához igazította). Háromévesen, a nővére zongoraóráját hallgatta, s ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a fiú tökéletes hallású, őstehetség: hamar megtanulta a billentyűk nevét, a zongorának hátat fordítva is meg tudta nevezni a leütött hangokat, a hallott dallamokat meg képes volt visszajátszani egy kézzel vagy akár kettővel. Öt évvel később már a varsói konzervatórium diákja lett. Itt hallgatta meg őt Joachim József, a magyar származású hegedűművész, karmester és zeneszerző, aki vállalta, hogy egyengeti a fiú útját. Három évvel később, mindössze 13 évesen Joachim miatt költözött Berlinbe.

A Berlinben töltött tanulóévek mély hatást gyakoroltak a kamasz Rubinsteinre. Iskolába nem járt, de egy szeretett és tisztelt, különleges magántanár, Theodor Altmann tanította őt németre, történelemre, földrajzra, latinra és matematikára. Zongoratanára Heinrich Barth, a Királyi Zeneakadémia vezető oktatója lett, akinek száraz (oktatási) stílusát és szigorát a szerző még sok évtized múltán is elítélte. Nagy hatást tett rá ezenkívül még a város pezsgő zenei és kulturális élete is. Ugyanakkor őszintén beszámol arról is, hogy megviselte a korai elszakadás szüleitől: különböző kis családi panziókban (Familienpension) lakott, ahol csupán egy nem túl komfortos szobát kapott, viszont meleg étkezést és gyakorlási lehetőséget is. A visszaemlékezésben elmerülve az olvasónak az a benyomása támad, hogy Rubinstein életéből kimaradt egy olyan figura, aki megtanította volna az élet hétköznapi, gyakorlatias dolgaira.

• Olvass bele!

Az 1903-as év hozza Rubinstein első jelentős fellépését, és rögtön a Berlini Szimfonikus Zenekarral. Még mindig csak 16 éves, de már nagyon szeretne kitörni a családja és tanára által felállított keretek közül. Önállósítja magát, Párizsba utazik és abbahagyja rendszeres tanulmányait. Innentől kezdve utazásainak kronológiáját olvashatjuk, de főleg azt, hogy az egyes helyszínek milyen hatást gyakoroltak szellemi fejlődésére, életszínvonalára – és érzelmi életére.

Minden országban, minden városban megtalálta inspirációs forrásait. Imádott színházba és múzeumba járni, filozófiai műveket olvasni, művészetről vitatkozni, hírességeket megismerni. Vonzódott a különc, különleges művészekhez, de az arisztokráciához is, és ha tehette, sok időt töltött a társaságukban. Az első világháború végéig megfordult Amerikában, Angliában, Olaszországban, Ausztriában, Oroszországban és Olaszországban – de Spanyolországot különösen megszerette.

Rubinstein szokatlan kitárulkozással ír érzelmi életéről. Beszámol plátói szerelmeiről és beavat szexuális kalandozásainak részleteibe. (Nekrológja így idézte őt: „Azt mondják rólam, hogy fiatalon egyenlően osztottam meg az időmet a bor, a nők és az éneklés között. Ezt kategorikusan tagadom. Érdeklődésem kilencven százaléka a nőkhöz kapcsolódott.”) A memoár által felölelt időszak utolsó éveiben már állandó partnerre lelt egy barátja nővérének a személyében, azonban viszonyuk megbotránkoztatta a világot: szerelme férjes asszony, gyermekeit hagyja el a zongoristáért, ráadásul a férje még intézetbe is záratja, ahonnan meg kellett szöktetni… végül nem derül ki, hogyan ért véget ez a kapcsolat. Az már nem témája a könyvnek, hogy Rubinstein későbbi felesége új, komolyabb irányba terelte a zongorista életét. Róla csak pár mondatot jelez előre a szerző, a legnagyobb tisztelet hangján.

A műnek érdekes még egy további aspektusa. Rubinstein számára nagyon fontos a jó élet, az anyagiak. De kezdetben, amíg csak vágyott a hírnévre, nehezen tanulta meg, hogyan kell tárgyalnia a koncertszervezőkkel. Ha üres volt a zsebe, akár heteken át éhezett, ha pedig pénzhez jutott, órákon belül elszórta ruhákra és szórakozásra. Az évekig tartó tanulási folyamat (ti. hogyan kell bánni a pénzzel) leírása visszatérő motívum a vaskos visszaemlékezésben.

Az interneten elérhető felvételek tanúsága szerint csodálatos lehetett koncerten hallgatni Arthur Rubinstein érzelmekben gazdag zongorajátékát. És ugyanilyen elképesztő olvasni a regény-memoárt is. Nagyon fontos dolgot említ a fülszöveg: ennek az embernek emberfeletti a memóriája – hiszen kifinomult részletességgel számol be az évtizedekkel korábbi eseményekről (Még a en.wikipedia is felidézi, fotografikus memóriája révén milyen könnyedséggel tanult új zeneműveket, és semmit nem felejtett el.) Nem kellett kiszíneznie a történeteket – megőrizte őket. És a csevegésen túl ragyogóan szórakoztató tablót kapunk tőle a 19-20. század fordulójának Európájáról.

(A zongoraművész életútjának folytatását az 1980-ban megjelent My many years-ben rögzítette. Remélem, az is eljut majd a hazai könyvpiacra.)

Arthur Rubinstein: Ifjúi éveim
Fordította: Várkonyi Benedek
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2025
629 oldal, teljes bolti ár 9999 Ft,
online ár a kiadónál 8999 Ft
ISBN 978 615 106 0025

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A világ egyik legnagyobb zongoraművésze volt, de az önéletrajzírással sem állt rosszul. Nem vezetett naplót, így kénytelen volt megelégedni a memóriájával, és meg is bízhatott benne. Bőbeszédű emlékező, ám volt honnan merítenie: az élete csupa kaland és csupa zene. Igyekezett nem válogatni az emlékeiből, mindent meg akart írni, ami csak az eszébe jutott, és példátlan emlékezőtehetsége gondoskodott arról, hogy lehetőleg semmi se maradjon ki ebből a gazdagon áradó memoárból.
Fényképszerűen látja az elmúlt évtizedeket, el nem téveszt egyetlen nevet vagy dátumot sem. Még a szalonbeli hölgyek szemének színét, a bibircsókok helyét is megtudjuk. Persze sokszor gyanút fogunk, hátha szépen kikerekíti a történetet, és a hiányzó részeket a képzeletére bízza. Ha erre gyanakodnánk, akkor olvassuk úgy, mint egy regényt – beláthatatlanul sok szereplővel –, amelyben mindenkit stendhali precizitással jelenít meg.
Rubinstein kozmopolita; kitárt lélekkel járta a világot, és mindazt megírta, amit arról a világról fontosnak gondolt. Rendkívül sok emberrel hozta össze a sors és a történelem, így azután az az érzésünk támad, hogy vele együtt újra bejárjuk a tizenkilencedik és a huszadik század fordulójának három évtizedét.
Thomas Mann, aki ugyancsak kedvelte a világot, természetesen összefutott vele – Amerikában két európai –, föl is figyelt rá. „Hat nyelvet beszél – ha nem többet. Utazási élményeivel színezett, rendkívül mulatságos jellemábrázolásokkal tarkított csevegésével ugyanúgy csillog a szalonokban, mint ahogyan roppant művészi képességével csillog a világ minden országának hangversenypódiumain” – jellemezte. Így azután ezt a könyvet olvasva úgy érezhetjük magunkat, mintha Thomas Mann mellett ülnénk egy vacsorán vagy egy délutáni teán társalogva.
Az ember szeret belesni egy-egy nagy művész életébe; itt most Rubinstein életének a legmélyére lesünk, mintha csak társunk volna. Végigkalauzol bennünket a fél életén, miközben jól szórakozunk, vagy éppen megdöbbenünk. És legfőképpen együttérzünk ezzel a szeretni való emberrel, aki káprázatosan bánt a hangokkal. De nemcsak a hangokkal, hanem a szavakkal is. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ő volt az önéletrajzírás Rubinsteinje.