Rufi Thorpe: Margo bajban van (részlet)

~~ ELSŐ FEJEZET ~~

Éppen új könyvet készülsz olvasni, és legyünk őszinték, ez kissé feszültté tesz. Olyan ez, mint az első randevú. Azt reméled, már az első soroktól kezdetét veszi a varázslat, és úgy merülsz majd bele a történetbe, mint egy forró fürdőbe. Ám erre a reményre némi árnyékot vet, hogy egy csomó ember nevét kell majd megtanulnod és észben tartanod, mintha olyasvalakinek a tejfakasztó buliján vennél részt, akit amúgy alig ismersz. És ezzel nincs is baj, hiszen az ég rá a tanú, hogy szerettél már bele olyan könyvekbe, amelyek nem szippantottak be rögtön az első bekezdésnél. Ettől persze még kívánhatod, hogy bárcsak megtennék, és remélheted, hogy az elméd sötétjében megszólítanak, és szenvedélyesen megcsókolnak.

Margo tejfakasztó buliját Tessa rendezte, annak az étteremnek a tulajdonosa, ahol Margo dolgozott. Tessa úgy gondolta, vicces, ha a torta egy méretes dákót formáz. Talán azért, mert Margo tizenkilenc éves volt, saját maga még alkoholt sem vehetett, és a tanára volt az, aki fölcsinálta. Tessa tehetséges cukrász volt. Ő készítette az étterem összes desszertjét, és mindent bevetett a pénisztortánál. A kézzel formázott 3D-s fallosz tizenkét piskótarétegén matt pink bevonat feszült. Tessa belerejtett egy kézi pumpát, és miután elénekelték a „Mert szülsz egy hatalmas bébit” a „Mert ő egy nagyszerű fickó” dallamára, és miután Margo elfújta a gyertyákat – miért is?, nem volt születésnapja –, Tessa erősen megnyomta a pumpát, mire fehér puding spriccelt ki a torta tetején, és lecsorgott az oldalán. Tessa jókedvűen ujjongott. Margo úgy tett, mintha nevetne, de később a mosdóban sírva fakadt.

Margo tudta, hogy Tessa a szeretete jeleként sütötte a tortát. Tessa egy személyben volt undok, mégis szeretetteli. Amikor rájött, hogy a salátás fiú nem érez szagokat, sem ízeket, mert tizenéves korában úgy megverték, hogy kis híján belehalt, Tessa felszolgált neki egy tányér borotvahabot virágfölddel, mondván, ez egy új desszert. A fiú két nagy falatot megevett a kreálmányból, mielőtt leállította.

Tessa csak megpróbálta kicsit feldobni ezt a nem túl örömteli szitut. Tehetsége volt hozzá, hogy a tragédiát karneválba fojtsa. Ugyanakkor igazságtalan volt, hogy csak ilyen suta és fájdalmas szeretet állt Margo rendelkezésére.

Az anyja, Shyanne az abortuszt javasolta. A tanára hisztérikusan követelte Margótól, hogy vetesse el. Valójában maga sem volt biztos benne, hogy akarja-e a kisbabát, inkább azt akarta mindkettőjüknek bebizonyítani, nem kényszeríthetik rá az akaratukat kényük-kedvük szerint. Azzal azonban nem számolt, hogy ha nem fogad szót, akkor háttérbe vonulnak. Sőt, ami a tanárát illeti, ő teljesen felszívódik.

Shyanne végül elfogadta Margo döntését, támogatni is próbálta, ha nem is mindig túl szerencsés módon. Amikor Margo vajúdni kezdett, az anyja négy óra késéssel állított be a kórházba, mert körbeautózta a várost egy jópofa játék mackót keresve.

– Nem fogod elhinni, Margo, de végül visszamentem a Bloomingdale’sbe, mert ott találtam meg a legjobbat!

Shyanne a Bloomingdale’sben dolgozott vagy tizenöt éve. Margo egyik legkorábbi emléke az anyja lábának a látványa volt az áttetsző fekete harisnyanadrágban. Shyanne maga elé tartotta a mackót – amely fehér volt,kissé eltorzult ábrázattal –, és magas, nyafogó hangon azt mondta: „Nyomd ki azt a kisbabát, találkozni akarok a barátommal!”

Shyanne annyi parfümöt használt, hogy Margo megkönnyebbült, amikor az anyja leült egy távolabbi sarokban, hogy a telefonján pókerezzen. PokerStars. Ez volt a kedvence. Rágózott, egész éjjel pókerezett, és tönkreverte azokat a bohócokat. Shyanne mindig így nevezte a többi játékost: „bohócok”.

Egy goromba ápolónő az osztályról kigúnyolta Margo névválasztását. Margo a bódhiszattva után Bodhinak nevezte el a babát, ami az anyja szerint is hülyeség volt, mégis pofon vágta az ápolónőt, amiből aztán nagy botrány lett. Ez volt az a pillanat, amikor Margo úgy érezte, az anyja végső soron mégis szereti őt, és még évekig újra meg újra lejátszotta magában az emléket: a pofont és a tökéletes döbbenetet a nővér arcán.

De ez már az epidurális után volt, meg az egész, piszkosul szomjasan töltött éjszaka után, amikor Margo jégkásáért könyörgött, ám helyette egy sárga szivacsot kapott, hogy azt szopogassa, hiszen köztudott, hogy az enyhíti a szomjúságot. Mi a franc?!, morogta magában Margo szájában a citromízű szivaccsal.

Ez már azután volt, hogy nyomott, és az asztalra csinált, és a szülészorvosa olyan undorodó arcot vágott, miközben letakarította, hogy Margo rákiabált:

– Hiszen látott már ilyet!

Mire az orvos nevetve felelte:

– Igaza van, igaza van, láttam, anyuka, na, most nyomjon még egy nagyot!

És akkor következett a varázslat, amikor a csukott szemű Bodhi síkos, lila testét szorosan törülközőbe csavarva Margo mellére tették. Margón azonnal erőt vett az aggodalom, hogy miért olyan vézna. Különösen a lába tűnt nagyon fejletlennek. Az egész gyerek egy ebihalra emlékeztetett. Hiába énekelték a kollégái a dalt, a baba csak három kilót nyomott. És Margo imádta. Annyira imádta, hogy szinte belecsengett a füle.

Akkor esett pánikba, amikor kiengedték a kórházból. Shyanne egy műszakot már mulasztott, mert ott akart lenni a szülésnél, és nem tudott még egy napot kivenni, hogy segítsen Margónak hazajutni a kórházból. Plusz amúgy is megtiltották, hogy a kórház területére lépjen, miután megpofozta a nővért. Margo azt mondta az anyjának, hogy persze, minden rendben lesz. Ám miközben kifelé hajtott a parkolóból, és a baba a kemény műanyag babaülésben ordított, Margo úgy érezte magát, mint aki éppen bankot rabol. A baba szörcsögve, erőtlenül sírt, Margo szíve pedig a hazáig tartó negyvenöt perces úton végig úgy dobogott, majdnem kiugrott a helyéről.

Az utcán parkolt, mert a lakásukhoz csak egyetlen parkoló-hely járt, de amikor ki akarta venni Bodhit hátulról, nem tudta, hogyan működik az ülést kioldó gomb. Megnyomta. Semmi. Lenne egy második gomb is, amit ezzel egy időben kellene nyomnia? Mozgatni kezdte az autósülést, vigyázva, nehogy túl erősen rázza. Mert ezt mindenki a lelkére kötötte: a kisbabát sosem szabad rázni. Bodhi most már hisztérikusan sírt, Margo pedig arra gondolt: Nincs benned annyi kalória, hogy ilyen sok energiát elvesztegess. Meg fogsz halni, mielőtt még feljutnánk az emeletre.

Ötpercnyi tömény pánik után Margónak végre eszébe jutott, hogy egyszerűen ki is szíjazhatja a babát. Miután elbabrált az ijesztően óriási műanyag kapoccsal a gyerek mellkasa fölött, és emberfeletti erővel sikeresen megnyomta azt az ostoba piros gombot a gyerek ágyékánál lévő csaton (közben elképzelt egy csapat hegymászót, akik megszokták, hogy az ujjuk hegyén függeszkednek a sziklapárkányokon, majd később úgy döntenek, hogy babaholmit terveznek), sikerült kiszabadítania a kisfiút. Arról azonban fogalma sem volt, hogyan kellene felcipelnie ezt az apró, törékeny kis lényt és vele együtt a táskát is. A varratai az alvégen már őrülten fájtak, és mélységesen megbánta, hogy hiúságában farmert csomagolt, csak hogy megmutassa, belefér, amikor hazajön a kórházból.

– Jól van – mondta komolyan a lehunyt szemű, liláspiros arcú, apró Bodhinak. – Ne mozdulj!

Letette az anyósülésre, hogy a pelenkázótáskát és a sportszatyrot úgy vesse át keresztben a mellkasa előtt, mintha tölténytartó övek lennének. Aztán felkapta a parányi babát, és áttotyogott az utcán a Park Place roskadozó, barna épületeihez. Bár ezek az izgalmasnak hangzó nevű FuelUp! benzinkút mögötti lakások nem voltak kifejezetten rosszak, az utca másik részét szegélyező vidám, bolondosan rikító, 1940-es évekbeli házakhoz képest szerénynek voltak mondhatók. Miközben a külső lépcsőn felkapaszkodott a második szintre, végig attól rettegett, hogy leejti a babát, és az apró test pörögve zuhan, mint egy csirke, a falevelekkel teli közös úszómedence felé. A lakásba lépve köszönt a kanapén ülő lakótársának – a legkedvesebbnek, Suzie-nak, aki imádta a szerepjátékokat, és néha egy átlagos hétköznapon is manónak öltözött. Mire Margo elért a szobájába, becsukta az ajtót, lehajította a táskáit, és leült az ágyára, hogy megszoptassa Bodhit, úgy érezte magát, mint aki megjárt egy háborút.

Nem szándékozom megsérteni azokat, akik valóban tudják, mi az a háború. Csak úgy értem, hogy a stressznek és a fizikai megterhelésnek ezzel a mértékével Margo eddig még nem találkozott. Miközben a kicsit szoptatta, az pörgött a fejében: mekkora lúzer vagyok, mekkora lúzer vagyok, mekkora lúzer vagyok. Csak visszhangzó üresség vette körül, senki nem törődött vele, senki nem aggódott érte, és senki nem segített neki.

Ennyi erővel akár egy elhagyatott űrállomáson is szoptathatta volna a kisbabát.

Karjában tartotta a baba tökéletes, meleg testét, és elgyötört kis arcába nézett; parányi orrocskájának kiszélesedő barlangjai misztikusan gyönyörűek voltak. Azt olvasta, hogy a kisbabák szeme csak a körülbelül fél méterre lévő dolgokra tud fókuszálni, és az anyjuk arca szoptatás közben pont ilyen távolságra van. Bodhi most ránézett. Vajon mit látott? Margo rosszul érezte volna magát, ha a kicsi sírni látja. Amikor a baba elaludt, Margo nem tette a kiságyba, ahogy kellett volna. Elnyúlt mellette a saját ágyában, öntudatának akkumulátora lemerülőben volt. Félt elaludni, mert ő volt az egyedüli gondviselője ennek az aprócska lénynek, ám a teste nem hagyott más választást.

Rufi Thorpe: Margo bajban van
Fordította: Palásthy Ágnes
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2025
406 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft