Az élet tengere | Babarczy Eszter: Apám meghal

D. Magyari Imre |

A borítón egy folyó vagy tenger – legyen az utóbbi, a metafora miatt. Mert ez az élet hol szélcsendes, hol viharos tengere, amiről annyi olvashatni hajdani emlékkönyvekben. Rajta egy kívül piros, belül kék csónak, melyben egy középkorú férfi áll hátratett kézzel, konszolidált öltözetben: fehér ing, sötét nadrág, nadrágtartó. Őt a szélcsenddel már nemigen lehet megtéveszteni. Néz előre, figyel, szemlélődik: mi jöhet még? Szokatlan póz, szokatlan öltözet. De miért ne állna: evezni nem tud, evezők ugyanis nincsenek: sodródik. És még valami úszik a vízen: ha a könyvet kinyitva hasra fektetjük, a csónaktól balra látható egy aránytalanul nagy, megbarnult, magányos falevél is. Marcos Guinoza 2025-ös festményén a csónakban álló férfi semmivel sincs nagyobb biztonságban, mint a falevél, semmivel nem vagyunk nagyobb biztonságban, mint a sodródó falevelek.

Túl nagy, túl mély a víz.

Babarczy Eszter huszonöt évesen, 1991-ben hallott először arról, hogy tizenhét esztendővel korábban az édesanyja öngyilkosságot kísérelt meg, akkor is véletlenül. „Amikor rákérdeztem nála, csak a vállát vonogatta. Soha nem volt szó erről a családban. De miért? Ezt akarom tudni. Miért? Azért akarom tudni, mert tudni akarom, mi volt az, amiért otthagyott volna minket. Azért is akarom tudni, mert mindig vágytam rá, hogy tőlem megkérdezzétek. [BE négyszer próbálkozott az öngyilkossággal, DMI]. De miért? Miért csináltad? Miért nem akarsz élni?”

Ennek a könyvnek a hőse nem az édesanyja, hanem az édesapja, Babarczy László, aki 2022 januárjában, élete nyolcvanegyedik évében halt meg. Vagy az édesapja és ő a hősei. Bár nem tudom, megfelelő-e a hős szót használnom. Indoklásul idemásolom Vajda János Emléksorok című versének második szakaszát: „Ember, mulandó, koldus vagy király, / Emeld föl és hordd magasan fejed! / Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál / Gondolatát agyadban viseled! – –” Ebből a szempontból, a halál szempontjából, szinte mindegy is, hogy Babarczy László az utóbbi fél évszázad magyar színházi életének igen jelentős alakja volt, a kaposvári színház főrendezője, igazgatója, a főiskola rektorhelyettese, rektora, lánya pedig a MOME docense.

Egyfelől ugyanis a könyv haldoklástörténet. Arról szól, amit Babarczy Eszter így fogalmazott meg egy, a Literának adott rövid interjúban: „…arra a botrányra próbál rávilágítani, hogy az élet végével nem tudunk mit kezdeni, nagyon nehéz méltósággal elmenni, a halálról beszélni sem lehet, a hozzátartozók a beteg ápolásával járó terhek miatt nem is tudnak igazán felkészülni a gyászra.”

• Olvass bele!

Igen, a vége nagyon nincs kitalálva. Az az ember ott a csónakban nem mindig fog állni ilyen egyenes derékkal, össze fog görnyedni, és jó, ha egy pillanat alatt befejezi, de valószínűbb, hogy hosszú ideig tart majd a görnyedezés, és mindenféle igazságtalanságok, méltánytalanságok és ocsmányságok történnek majd vele, ahogy történtek Babarczy Lászlóval is. Először csak a kádból nem tudott kiszállni, már egy órája ült benne, amikor felhívta lányát, aki épp tanított, aztán nem ér el a vécéig, aztán leesik az ágyról, és alig tudja elérni a telefont, aztán… Aztán egyre rosszabb, fokozatosan, folyamatosan. És már rég nem főrendező úr vagy igazgató elvtárs, csupán egy „zavart” vagy épp „nagyon vidám” bácsi – és ami volt, talán nem is volt. Aztán pedig már ő sincs.

Másfelől viszont gyógyulástörténet ez a könyv, egy hosszú és megszenvedett, de remélhetőleg tartós gyógyulásé. Az élet említett tengerén eltöltünk valamennyi időt, ki hosszabbat, ki rövidebbet, és nagyon nem mindegy, hogyan töltjük el. Egyáltalán nem mindegy. Önmagunkkal békében, megtalálva azt a tevékenységet, ami örömöt okoz, megtalálva azokat az embereket, akikkel jó együtt lennünk és akiknek jó együtt lenniük velünk vagy állva az evezők nélküli csónakban és bámulva a vizet.

Babarczy Eszter ezt írja az édesapja halála előtti napok egyikére dátumozva, de valójában hónapokkal a temetés után:

„Két és fél év volt ez a hanyatlás, az első eleséstől … máig. A hanyatlás során … a haragom nem engedtem el. Vagy a harag nem engedett el engem. Nem tudtunk beszélni róla. … Nincs már esély, hogy helyrehozzuk. Szégyellem magam.”

Így lehet élni, de így élni nagyon rossz. Egy év után ködlik fel valami – az elején nem lehetett tudni, hogy ez a megoldás, csak azt, hogy talán ez.

„Elhatároztam, hogy írok rólad, hogy megírom a halálodat, hogy megírom az életedet. Felteszem magamnak a kérdéseket, amiket neked nem mertem. Írok valamiről, ami mélységes tabuk alá esik, mert engem éppen a traumák és a tabuk felszínre hozása érdekel.”

Könnyű annak, aki így tud írni, mondhatnánk, mintegy önfelmentésül. De ehhez nem írni kell tudni. Ehhez bátornak kell lenni, kivételesen bátornak, a bátorság pedig az őszinteséghez és a kíméletlenséghez kell. Őszinteség és kíméletlenség nélkül nem juthatni el például annak kimondásához, hogy

„Neked volt életed és mi idomultunk ehhez. … Téged a színház irányít, te pedig minket irányítasz. Neked ezt szabad. Megengedjük és elfogadjuk. A mi életünk eseményei számodra nem események. Az én születésnapom számodra nem létezik.”

Csak épp az ember, ha gyerek, ha felnőtt, beledöglik abba, ha a születésnapját, még a születésnapját sem veszik észre. Vagyis őt. Ha folyamatosan szorongásban, félelemben kell élnie, ha épp azok nem ismerik el, akiknek az elismerésére a legjobban vágyik. Fel lehet ezt dolgozni? Meg lehet ezt bocsátani?

„Meggyógyítom magam a halálodból, és elgyászollak azon keresztül, hogy megpróbállak megérteni.” Ez a könyv utolsó, biblikus pátoszú mondata. Úgy tűnik, hihetjük azt, hogy sikerült. És ebben igenis van valami felemelő és vigasztaló.

Babarczy Eszter: Apám meghal
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025
176 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
online ár a bookline.hu-n 4500 Ft,
e-könyv változat 3299 Ft
ISBN 978 963 518 4552 (papír)
ISBN 978 963 518 4569 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Babarczy Eszter megrendítő naplóbejegyzésekben számol be arról a hat hónapról, amikor beteg apját kíséri végig a szellemi és fizikai leépülés egyre meredekebb és a közös megpróbáltatások ellenére is mindkettejük számára magányos útján. Az elérhetetlen, híres apa és a szeretetére, figyelmére vágyó lánya soha nem tudtak ilyen közelségbe kerülni, mint ebben a kényszerű életvégi egymásrautaltságban.
Beszélgetni most sem tudnak, így hát a lány a naplókhoz utólag fűzött jegyzetekben próbálja megismerni és megtalálni az apát, kikutatni és létrehozni végre a saját történetüket. Kiszolgáltatottságuk is közös, miképpen az a botrány is, ahogy az egészségügy útvesztőiben megint csak magára maradva, kétségbeesetten és megalázottan keres segítséget a szenvedő és hozzátartozója.
Az Apám meghal egyszerre dühös és empatikus, szenvedélyes és szenvtelen tudósítás arról az elkerülhetetlen tapasztalatról, amely végső feladatként hárul mindannyiunkra, ugyanakkor kendőzetlenül őszinte elbeszélés a harag kísérte gyász utáni gyógyulásról.