90 perc alatt a Föld körül | Samantha Harvey: Bolygó pályán

Paddington |

Egy űrben játszódó mű kapta meg 2024-ben az irodalmi világ egyik legrangosabb elismerését – először a Booker-díj történetében. Samantha Harvey kisregénye mindössze 136 oldal (amiből a magyar kiadónak valahogy sikerült 248 oldalt varázsolni), mégis kozmikus távlatokat nyit. A nemzetközi űrállomáson töltött huszonnégy óra keretében, tizenhat Föld körüli keringés ritmusára építve a Bolygó pályán (Orbital) nem akciótörténetet vagy sci-fi kalandot tár elénk, hanem egyfajta lírai meditációt arról: mit jelent embernek lenni, miközben a világűrből tekintünk vissza saját, törékeny bolygónkra.

Aki cselekményes, fordulatokkal teli regényt keres, csalódni fog. A Bolygó pályán nem a feszültség vagy a dramaturgiai csúcspontok könyve. Annyira nem, hogy nemigen lehet róla olyat írni, ami csökkentené az olvasó élményét. Lehetetlen spoilerezni. Hat űrutazót követünk, akik a Nemzetközi Űrállomáson pergetik mindennapjaikat: étkeznek, karbantartást végeznek, kísérleteznek, és időről időre kinéznek a Földre. Tulajdonképpen nem történik semmi különös. A világűrben megszűnik a gravitáció, megszűnnek a földi határok. Az összezártság az űrállomás szűkös terében éles ellenpontja a végtelen űrnek. És ebben a kettősségben az űrutasok minden gondolata óhatatlanul visszavezet önmagukhoz, kapcsolataikhoz, emberi közösségeikhez.

Harvey stílusa Virginia Woolf örökségét idézi: hosszú, zeneien hömpölygő mondatok, belső monológok, amelyek egyszerre személyesek és a közösséghez kapcsolódók. Az eredeti angol szöveg annyira míves, hogy egészen szokatlan módon időnként hangosan olvastam. A mindig igényes Papolczy Péter közzétett fordításrészletében furcsa döccenőkre figyeltem fel, amik kicsit tompították a szöveg költőiségét – de lehet, hogy a teljes magyar változatot kellene ismernem.

A könyv egyik legszebb visszatérő motívuma a Föld leírása. Az űrállomás 17 ezer mérföld/órás sebességgel kerüli meg a Földet, naponta tizenhatszor váltva nappalt és éjszakát. Az űrhajósok számára a kontinensek és óceánok nem határokkal szabdalt területek, hanem egymásba folyó, epikus költemény-sorok. Harvey prózája itt válik igazán felemelővé: amikor a tengerek színe a réz és platina árnyalataiban játszik, amikor a sarki fény „száz cintányér csattanásaként” villan fel, vagy amikor Afrika kontúrjai egy Turner-festményhez hasonlítanak.

Ezekben a leírásokban rejlik a könyv legfontosabb üzenete: nemcsak az űr, hanem a Föld is határtalan. A határok, amelyekért háborúzunk, innen láthatatlanok. Az űrből nézve csak egyetlen közös otthonunk van.

Ez az összkép számos apró elemből áll össze. Az egyik amerikai űrhajós egy képeslapon kapja meg Velázquez híres festményét, a Las Meninast (Az udvarhölgyek). A kép bonyolult tükröződései, a néző és a szereplők viszonya újra és újra előkerül a regényben. Ki a megfigyelő, ki a megfigyelt? Az űrből nézve a Föld lakói egyszerre tárgyai és alanyai egy kozmikus festménynek.

A kérdés kiterjed a hitre is. Amikor valaki a Föld szépségét látja, felkiált: „Hogyan lehet ilyet látni, és nem hinni Istenben?” – egy másik viszont épp ellenkezőleg: „Hogyan lehet ilyet látni, és hinni benne?” Harvey nem ad választ, csupán bemutatja, hogy ugyanaz a látvány mennyire különböző érzéseket válthat ki.

• Olvass bele!

Bár a regény nem klasszikus értelemben véve karakterközpontú, néhány mozzanat erejéig bepillantunk az űrhajósok múltjába és személyes életébe. Az egyik gyerekként távcsővel bámulta a csillagokat, a másik családja most is a Földön küzd a hétköznapokkal. A harmadik meg valamikor megmentette egy halász családját, most pedig azt figyeli, hogy egy nagy erejű tájfun éppen a halász szigete felé tart. A japán űrhajós például gyászol, mert elvesztette szeretett édesanyját, aki túlélte a nyolcvan éve Nagaszakira dobott atombombát, és ő maga csupán ennek a véletlennek köszönhetően születhetett meg. Ezek az apró, személyes részletek még inkább kiemelik az űrbéli magányt és a földi kötelékek fontosságát.

Ugyanakkor felmerülnek az effajta űrutazások jelentőségével kapcsolatos gondolatok is. Ezek most különösen aktuálisak lehetnek a magyar olvasó számára, hiszen Kapu Tibor épp a minap járt odafenn, mindössze második magyarként. A kérdést különösen árnyalja, kissé ellenpontozza is, hogy a regény eseményeinek napján éppen – évtizedek után először – ember utazik a Holdra.

A regény egyszerre pontos és lírai. Harvey aprólékosan bemutatja az űrállomás működését, az űrutazás testi következményeit, a súlytalanság furcsaságait – a lebegő könnyeket, az izmok sorvadását. Ugyanakkor mindez nem technikai érdekességként jelenik meg, hanem metaforává válik. Az űrállomás mintha maga is élő test lenne, a hat űrhajós pedig ennek az organizmusnak a különböző szervei vagy azok működése: szív, lélegzet, értelem. Ez a hasonlat még inkább hangsúlyozza, hogy az emberiség egyetlen szervezet, amelynek (együtt)működésén múlik a jövő.

Harvey egy interjúban maga fogalmazott úgy, hogy „űrpasztorálét” (space pastoral) szándékozott írni. Nem science fictiont, nem technothrillert, hanem egyfajta mai pásztoridillt, amelyben a legmodernebb technika csupán eszköz ahhoz, hogy új nézőpontból szemléljük a természetet, a világot és az életet. A regény egyszerre figyelmeztet ökológiai felelősségünkre és ünnepli a létezés szépségét.

A Bolygó pályán az emberi kicsinységből vezet át az emberi nagyság felismeréséhez. Igen, aprók vagyunk a világegyetemhez képest, de képesek vagyunk szeretetre, alkotásra, együttműködésre – és képesek vagyunk rácsodálkozni a világra.

A kisregény nagyon rövid, akár egyetlen ülésben elolvashatjuk. A szöveg azonban oly gyönyörű, hogy inkább apróbb részletekben ízlelgettem. Kicsit emlékeztet egy meditatív zarándoklatra: a mondatok ritmusa követi az állomás keringését, a visszatérő motívumok olyanok, mint a hullámok vagy a szívverés.

A Bolygó pályán nem lesz mindenki kedvenc könyve. Aki akciót, konfliktust, drámát keres, talán hiányérzettel teszi le. De aki hajlandó átadni magát a lassú szemlélődésnek, a nyelv szépségének és a kozmikus perspektívának, az igazi kincset lel vele.

Samantha Harvey: Bolygó pályán
Fordította: Papolczy Péter
Európa Kiadó, Budapest, 2025
248 oldal, teljes bolti ár 4699 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 4229 Ft
ISBN 978 615 106 0919

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Föld a láthatáron! Megnyugtató, felkavaró, egyben mámorosan szédítő érzés. Állandó élménye annak a hat űrhajósnak, akik a Nemzetközi Űrállomáson már hónapok óta végzik küldetésüket.
Keringési pályájukon huszonnégy óránként tizenhat napkeltét és tizenhat napnyugtát csodálhatnak meg, miközben alattuk óceánok, kontinensek, sivatagok, gleccserek és hegyláncok suhannak tova, és városok éjszakai csillagköde jelzi: laknak odalent.
Samantha Harvey Booker-díjas lírai elbeszélésében nemcsak a napi rutinját végző űrrepülő-legénység „lebegő családjának” gondolatai, álmai, érzései, vágyai jelennek meg rendkívül kifejező és szeretetteljes módon, de általuk az egész emberiség és kozmikus otthona múltjáról, jelenéről és valószínűsíthető jövőjéről is képet kaphatunk – képzeletünkben földöntúli hatást keltve.