Nicholas Kardaras: A képernyő rabjai (részlet)

Bevezetés ~~ Mi a baj a technikával?

Kirk kapitány az igazi hős.

1974-ben, könnyen befolyásolható ötödik osztályos koromban, legalábbis így gondoltam. A Star Trek ismétléseit néztem, és elképzeltem, ahogy a vagány Kirk és a laza Mr. Spock mellett én is ott állok a parancsnoki hídon. Együtt utazunk arra a tájra, amerre nem járt még utazó; fénysebességgel repülünk egzotikus bolygók felé, és könnyedén az ujjunk köré csavarunk minden zöld nőt – mi többet kívánhatna egy forróvérű kiskamasz?

Meg az a sokféle izgalmas ketyere! A kommunikátor, amit lazán kinyitnék, és beleszólnék: „Jöhet a sugár, Scotty”. Nagyon szerettem volna a legénység tagja lenni. Ahelyett, hogy a tanárnőmre figyeltem volna, vagy százszor elkészítettem a kommunikátor papírváltozatát, miközben Mrs. Legheart nagy felfedezőkről, vagy törtszámokról, vagy valami ehhez hasonlóról beszélt lelkesen… de az biztos, hogy bármiről volt szó, az nem lehetett annyira izgalmas, mint a Star Trek meg az álmodozás.

Abban a korban szerettem volna élni, amikor a valóság utoléri a sci-fiből születő álmokat, és persze nem gondoltam bele, mennyi igazság rejtőzik a régi bölcsességben: „Vigyázz, mit kívánsz…” Mert azóta bizony Kirk szerkentyűi között élünk – és nagyon nagy árat fizetünk érte.

Higgyék el, nem így akartam. Én a lelkiismeret-furdalás nélkül használható technikára vágytam – de nagyon. Sajnos, úgy tűnik, hogy mi, vagyis az egész társadalom fausti szerződést kötöttünk. Birtokunkba került a digitális kor minden apró, kézbe vehető csodája – tabletek és okostelefonok –, lenyűgöző kékes fénnyel derengő készülékek, amelyek bárhol a földgolyón összekapcsolnak bárkit bárkivel, és könnyedén a tenyerünkbe varázsolják a teljes emberi tudást.

De milyen árat fizetünk a jövő technikájáért? Egy teljes generáció eszét és lelkét. Az a szomorú igazság, hogy korunk minden igényt kielégítő, könnyen kezelhető találmányaiért és a velük járó jó érzésért cserébe egy egész nemzedéket „a busz alá löktünk”.

Ugyan már, ez kicsit azért túl drámai így, felelik erre önök. De nézzenek csak körül! Mondjuk, egy étteremben, ahol egy család ül gyerekekkel, vagy bárhol, ahol gyerekek és tizenévesek töltik az idejüket – pizzériákban, iskolaudvarokon, a barátok lakásában: mit látnak?

A gyerekek lehajtják a fejüket, a szemük üveges, és fokozatosan zombivá válnak: az arcukon derengő fény tükröződik. Mint A testrablók támadása lélek nélkül maradt, kifejezéstelen arcú statisztái, vagy a The Walking Dead zombijai: a fiatalok mindannyian a digitális kór áldozatai.

Először 2002 nyarán, Kréta szigetén lettem figyelmes a kibontakozó globális járványra. Ifjú feleségem és én a zajos New York-i élet elől Görögországba, a szüleim és őseim hazájában bújtunk el.

A Mükénén és Szantorinin tett kihagyhatatlan megálló után úgy határoztunk, hogy a komppal egy kevésbé fényes helyre, Krétára utazunk, és az ősi Szamária szurdokon keresztül elgyalogolunk egy isten háta mögötti, part menti faluba, Loutróba. Csodálatos környék: lenyűgöző, napégette hellén tengerpart az elképzelhetetlenül tiszta, kristálykék vízben vidám fürdőzőkkel. Gyönyörű, békés hely, amiről megfeledkezett az idő… nincsenek autók, nincsenek boltok, nincsen tévé, nincsenek vibráló fények – csak a hagyományos hófehér házfalak és néhány apró, vízparti kocsma meg taverna.

Loutro ideális családi célpont. Olyan távol esik a világtól és olyan kicsi benne a forgalom, hogy ennél jobb játszóhelyet kitalálni sem lehetne. Jó itt kajakozni, úszni, sziklát mászni, fogócskázni, ugrálni – igazi gyerekparadicsom.

Első nap az egész délelőttöt a parton töltöttük, azután beültünk egy kávézóba egy frappéra. Megkérdeztem a pincértől, merre találom a mosdót, és ő a meredek lépcső felé mutatott, amelyen egy rosszul megvilágított, szűk pincébe jutottam. A lenti sötétben csak az egyik sarokból szivárgott valami furcsa derengés. Hunyorogtam, hogy hozzászokjon a szemem a fényhez, és végre rátaláltam a kékes villódzás forrására: egy internetkávézó vérszegény, helyi változatába jutottam. A szomorú pince sarkába tolt asztalon két öreg Apple komputer állt. Közelebb lépve már két dagi amerikai kissrác körvonalait is ki tudtam venni, akik videojátékot játszottak. Kerek arcukat néhány centire tolták a képernyőtől, csupán annak a fénye világította meg őket.

Hát, ez furcsa – gondoltam. Alig néhány méternyire vagyunk a világ egyik legcsodásabb tengerpartjától, ahol napfelkeltétől napnyugtáig játszanak a helyi rosszcsontok, ez a kettő meg egy ilyen szép délutánon is bevackolja a magát a sötétbe.

Úgy alakult, hogy a következő héten még néhányszor elvetődtem ugyanerre a helyre, és a két fiút mindig ott találtam a pincében, miközben arcukat ugyanabban a sápadt fényben fürdették. Akkoriban még nem voltak gyerekeim, úgyhogy be kell vallanom, meglehetősen szigorúan ítéltem róluk: egyszerűen rossz szülők egészségtelen sarjainak tartottam mindkettőt.

De sosem fogom elfelejteni a közvetlenül a paradicsom alatt, egy borzasztó pincében játszó fiúk megbűvölt arckifejezését. Lassanként, ahogy csöpp, csöpp, csöpp, egy csap csöpög, elkezdtem megérteni, hogy egyre gyakoribb a hipnotizált, üveges tekintet. Mintha egy virtuális átok terjedne, egyre többen lettek a képernyő rabjai. Talán csak egy digitális bolondság vagy hóbort az egész, mondjuk, mintha digitális hulahoppkarika volna? Vannak, akik szerint a képernyő még jót is tesz – hiszen a gyerekek interaktív oktatási segédeszközhöz jutnak általa.

De a kutatások nem ezt támasztják alá. Sőt, egyetlen hiteles szakmunka sem bizonyítja, hogy a több technikai segédeszközhöz fiatalabb korban hozzáférő gyerekek tanulmányi eredményei jobbak volnának, mint az ezek nélkül felnövőké. Arra akad némi bizonyíték, hogy a képernyőkórnak kitett gyerekek mintafelismerési képességei javulnak, csak azt nem sikerült a kutatóknak igazolniuk, hogy ettől jobban vagy könnyebben is tanulnak.

Ehelyett sok és egyre több bizonyíték gyűlik, amely azt támasztja alá, hogy a képernyőkór fiatal áldozatain negatív klinikai és idegrendszeri elváltozások figyelhetők meg. Képalkotó agyi vizsgálatok szerint a derengő fényű monitorok – például az iPadeké – az agy örömközpontját ingerlik, és legalább úgy növelik a dopamin (az öröm legfontosabb ingerületátvivő anyaga) termelődésének szintjét, mint a szex. A felnőttek az agyi orgazmuseffektus miatt szoknak rá könnyen a képernyőbámulásra, de a gyerekeket náluk is gyorsabban elragadja a szenvedély, hiszen a fejlődő idegrendszer kevésbé képes kezelni az inger hirtelen erősödését.

Ráadásul a betegek megfigyelésén alapuló számos vizsgálat összefüggést lát a képernyők terjedése, valamint jó néhány pszichiátriai probléma, a figyelemzavaros hiperaktivitás, az addikció, a szorongás, a depresszió, a túlzott agresszió, sőt, akár az elmebetegség között is. A képalkotó műszerek segítségével készült legfrissebb kutatások közül talán az a legmeghökkentőbb, amely egyértelműen bizonyítja, hogy egy túl hosszú ideig figyelt monitor ugyanúgy károsíthatja a gyerekek fejlődő agyát, mint a kokainfüggőség.

Bizony, így van. Egy modern kütyünek kiszolgáltatott gyerek agya olyan, mintha kábítószerezne.

Egy működő képernyő igazából olyan erős drog, hogy a University of Washingtonon az égési sérültek fájdalmát is virtuális valóságos videojátékokkal enyhítik. Meghökkentő, de igaz: amíg az égési sérültek belemerülnek a játékba, úgy csökken a fájdalmuk, mintha morfiumhoz hasonló csillapítószert kaptak volna, és így erős hatású, igazi narkotikumok alkalmazására már nincs szükség. Bár igazán nagyszerű, hogy a modern képernyőtechnika segítségével csillapítható a fájdalom, ez egyúttal azt is jelenti, hogy a gyerekek, szüleik szándékától függetlenül, digitális morfiummal tömik magukat.

Van abban némi irónia, hogy míg az igazi kábítószerek ellen háborút hirdetünk, a virtuális változatukat beengedjük az otthonunkba és a legkisebbek meg legsebezhetőbbek osztálytermébe: mintha nem is érzékelnénk a káros hatásokat. Pedig ezeket az eszközöket dr. Peter Whybrow, az UCLA Idegtudományi Tanszékének igazgatója „elektronikus kokainnak”, dr. Andrew Doan alezredes, aki az idegtudományokkal kapcsolatban szerezte doktori és PhD-fokozatát, és az USA haditengerészeténél a függőséggel kapcsolatos kutatásokat vezeti, digitális „pharmakeiának” (vagyis görögösen gyógyszernek) nevezi; a kínai kutatók terminológiája szerint pedig létezik „elektronikus heroin”.

Kínában az internetfüggőség-szindrómát tartják az első számú egészségügyi problémának, mert több mint 20 millió fiatalt sújt. Dél-Koreában több mint 400 technikaifüggőség-elvonó működik, és minden diák, tanár meg szülő megkapja azt a kézikönyvet, amely a digitális készülékekkel és képernyőjükkel kapcsolatos lehetséges veszélyekre figyelmeztet. Eközben az Egyesült Államokban az iskolai bürokratáknak fogalmuk sincs az egészről, néha még korruptak is, és minden igyekezetük arra irányul, hogy tableteket – igen, digitális kokaint – juttassanak minden óvodás kezébe.

Miért ne? Az osztálytermekbe kerülő eszközök komoly üzletet jelentenek, összértékük 2018-ra valószínűleg meghaladja a 60 milliárd dollárt. Miközben e könyv megírásához gyűjtöttem anyagot, egyértelművé vált számomra, hogy az osztálytermekben felszerelt technikai eszközök történetét kapzsiság, botrány és FBI-vizsgálatok sora kíséri. Még az iskolák is cserben hagynak minket, és nem hajlandóak megvédeni a gyerekeket a koruknak nem megfelelő készülékek használatának veszélyeitől. Lehetséges volna, hogy a szülők sem érzékelik a bajt? Sajnos sok jó szándékú, gyerekéről gondoskodni vágyó felnőtt vagy egyszerűen nem tudja, milyen veszélyt rejtegetnek a képernyők, vagy ha mégis sejt valamit, akkor kényelmesebb, ha tudomást sem vesz róla.

Igaz, nem lehet könnyű szembenézni azzal, hogy amit olyan sokan megszerettünk, az tulajdonképpen árt nekünk, és a gyerekeinkre még rosszabb hatást gyakorol. Már nem bírnánk ki a digitális bébiszitter vagy a virtuális taneszközök nélkül, és nem akarunk tudomást venni arról, hogy kézre álló okostelefonjaink vagy csodálatra méltó, mindentudó iPadjeink igazából rombolják a kicsik agyát. Ugye, hogy ez nem lehet igaz!

Pedig – akár tetszik, akár nem – igaz.

Fordította: Dési András György

Nicholas Kardaras:
A képernyő rabjai, avagy hogyan
rabolja el gyermekeinket a képernyő,
és hogyan törhetjük meg a varázslatot
Szülők Könyvtára sorozat
Jaffa Kiadó, Budapest, 2017
360 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft