Miért nem figyel rád a gyereked? | Nicholas Kardaras: A képernyő rabjai

●    R E S T A N C I A *  ●

Bogárdi Iván |

A panelházak közötti játszótéren szoktam tornázni. Körülöttem csend van. – nem a madaraké, hanem a digitális. Az egyik padon anyuka ül, a mobilját csiklandozza, a gyereke néhány méterre egy kavicsot rugdos. A másik padon kamaszok, mind a saját képernyőjét nézi. Néha megmutatják egymásnak – ez ma a közösség. De főképpen: kik hiányoznak a játszótérről? Az önállóan, csapatban játszó, nagyobb gyerekek.

Nicholas Kardaras könyve nem finomkodik. Könyve, A képernyő rabjai nem azon búsong, hogy „jaj, túl sokat nyomkodjuk a telefont”, hanem arról, hogy a képernyő lassan átveszi a nevelés, a figyelem, a kapcsolat szerepét. És mi, felnőttek partnerek vagyunk ebben. Mert csendet akarunk. Mert elfáradtunk. Nincs időnk. A képernyő sose fáradt és mindig ráér.

Pszichológus lévén, Kardaras viselkedési mintákat elemez, de kicsit alaposabban kitér az agy fiziológiájára is. Ugyanis a képernyőből előbb digitális bébiszitter, majd óvó néni, tanító bácsi – és végül: társ lesz. Olyan társ, aki nem kérdez, nem vitatkozik, nem fárad el. Csak adagolja a dopamint.

Túl a rossz szokáson, a túlzott képernyőhasználat okozhat kóros elváltozásokat is, mint a dopaminrendszer túlstimulálása, a figyelemzavar, a szociális készségek leépülése. A képernyő – legyen az tableté, telefoné, számítógépé – ugyanúgy függőséget okozhat, mint a kábítószerek vagy az alkohol. Minél fiatalabb korban kezd kütyüzni a gyerek, annál nagyobb az esélye, hogy figyelemzavar, szorongás vagy akár függőség alakul ki nála. És ez nem tekinthető múló hóbortnak – mondja ki a szerző –, hanem komoly veszély, amit nem szabad félvállról venni.

Ha eddig azt hitted, hogy a gyereknevelés legsúlyosabb dilemmája az, hogy megeszi-e a spenótot vagy sem, akkor üdv a 21. században, ahol más a valódi kérdés: „Mennyi képernyőidőt kapjon a gyerek?” Vagyis hogy újra előrántsam a már előbb említett képet: hiányolom a játszóterekről a tíz év körüli gyerekeket, akik már saját akaratukból önállóan jöhetnének le, de önállóan nem jönnek.

A szerző részletesen bemutatja, hogyan hat a képernyő az agy fejlődésére – különösen gyerekkorban. Nem kizárólag a szórakozás forrása, mert a digitális stimuláció egyfelől „elvonja a figyelmet”, de ugyanakkor át is alakítja az agyi struktúrákat. Kardaras nem ijesztget, csupán a tudomány eredményeit tálalja – bár néha kissé eltúlozva.

Sokan élnek abban az illúzióban, hogy a gyerekeket csupán a számítógépes játékok butítják. Nincs ez így, hiszen a tévé is „felszabadítja” a szülőket. Figyeljük meg ilyenkor az öt-hatéves arcát: mulatságos figurák mulatságosan hancúroznak a tévé képernyőjén, neki az arcizma sem rezdül, mereven néz. „A szülők gyakran azt hiszik, hogy a képernyőt bámuló gyerekük koncentrál – magyarázza Kardaras –, pedig valójában disszociált állapotban van – az üveges tekintet nem a figyelem, hanem a mentális eltávolodás jele.” Hipnotikus állapot. Mintha bekábítózták volna.

A digitális világ ingertúltelítettsége miatt a gyerekek elveszítik az érdeklődésüket a természetes, lassúbb ritmusú élmények iránt. Ismét Kardaras mondatait idézem: „A természet lassú. Egy fa nem változik meg minden másodpercben. Egy patak nem villog, nem csipog, nem frissül. A képernyőhöz szokott gyerek számára a természet unalmasnak tűnhet, mert nem kínál azonnali jutalmat.”

A pszichológus szerző a könyvben maga mondja el – amit számos interjúban is feltárt –, hogy fiatalon heroinfüggő volt. Az agy jutalomrendszerének túlterhelése, a dopaminlöketek keresése, a menekülés a valóságtól – ezek olyan mintázatok, amelyeket átélt. Ez a személyes tapasztalat meghatározta a pályáját, de az élmény abban is segítette, hogy felismerje a viselkedési addikciók hasonló mechanizmusait és utóbb hasznosítsa a terápiás munkában. És bizony addikciót okoz a képernyő is.

Ezért is olyan szenvedélyes és hiteles a hangja, amikor a digitális világ veszélyeiről beszél: nem kívülállóként, hanem túlélőként szólal meg. A saját gyógyulása után kezdett pszichológusként dolgozni, és ma már az egyik legismertebb addiktológus (függőségszakértő) az Egyesült Államokban. A képernyőfüggőség kezelésében Kardaras a természetet nem csupán környezetként, hanem terápiás eszközként alkalmazza. A képernyő rabjai című könyvében és terápiás munkájában is hangsúlyozza, hogy a természet képes „újrahuzalozni” a túlterhelt agyat, különösen a digitális ingerekhez szokott gyerekek esetében.

Az általa vezetett programokban a gyerekeket és fiatalokat teljesen elvonják a képernyőktől, és olyan környezetbe viszik, ahol nincs wifi, nincs okoseszköz – csak erdő, hegy, vízpart. Ez a környezet segít lecsendesíteni az agyat, és visszaállítani a dopaminrendszer természetes egyensúlyát. Az itt végzett tevékenységek – túrázás, kertészkedés, állatgondozás – valódi, fizikai élményeket nyújtanak, és segítenek visszahozni a gyerekeket a jelenbe. Kardaras szerint ezek az élmények „újraélesztik” azokat az agyi területeket, amelyeket a képernyőhasználat elnyomott.

A természetes terápiák során a résztvevők valódi emberi kapcsolatokat építenek, kommunikálnak – de nem avatarokkal vagy chatablakokkal. Ez különösen fontos a szociális készségek újrafejlesztésében, amelyeket a képernyőfüggőség gyakran leépített.

• Olvass bele!

Kardaras receptje a természetjárás, a valóságos közösség, valamint a mindfulness-(tudatos jelenlét-)-gyakorlatok – például csendes megfigyelés, légzésfigyelés, meditáció. Ezek segítenek a gyereknek, hogy újra megtanuljon figyelni anélkül, hogy állandóan új ingerekre lenne szüksége. Egy fa nem frissül percenként, egy madár nem „pingel vissza”. Ez a lassú ritmus segít újrakalibrálni az agyat, és megtanítani a gyerekeket arra, hogy a türelem és a belső figyelem is értékes.

A könyv sokat foglalkozik a háborús játékok személyiségromboló hatásával. „Nem lesz minden gyerekből tömeggyilkos, aki a képernyőn gyilkolgatással szerez pontokat – ahogy nem lesz minden pornónézőből sem szexuális bűnöző.” Szerencsére Magyarországon még nem láttunk olyan tragédiákat, mint az USA-ban, de talán csak azért, mert nem olyan elterjedt a fegyverbirtoklás és -használat.

A könyv taglalja közösségi média veszélyeit is. Ezek mostanra elég közismertek: az ismeretlen ismerős a gyerek bizalmába férkőzve követi el bűncselekményeit. A bullyzás a könyv megjelenése óta sajnos egyre gyakrabban fordul elő a gyerekközösségekben. Kipécézik valamelyik osztálytársukat, zaklatják – az pedig belebetegszik, rosszabb esetben öngyilkosságot kísérel meg.

Ha Kardaras ma írná könyvét, biztosan szentelne egy fejezetet a mesterséges intelligenciának is. Arról, hogy az MI már nemcsak ajánl, hanem nevel. Hogy a gyerek nemcsak nézi, hanem beszélget is vele. És hogy lassan nem mi, szülők válaszolunk a kérdéseire, hanem egy algoritmus.

Leszögezem: ez a könyv nem technológiaellenes. Hanem emberpárti. Azt mondja: „Kapcsolódj vissza. Nézz rá. Kérdezz. Légy ott.” Mert a gyerek nem adatpont. Nem felhasználó. Hanem ember. És ha nem figyel rád, lehet, hogy azért, mert te sem figyeltél rá.

Nehéz szó szerinti idézeteket találni Kardarastól, mert ő maga is folyamatosan másokat idéz. Néha úgy éreztem, mintha egy tudományos cikkgyűjteményt olvasnék, nem a szerző gondolatmenetét. Ez ugyan hitelesíti a mondanivalót, de kissé széttördeli az olvasás élményét. Olvasóként jobban örültem volna több saját hangnak, személyes történetnek és kevesebb lábjegyzet-ízű mondatnak.

Egy ponton Kardaras szerintem túllő a célon: amikor a mobiltelefon sugárzását a mikrohullámú sütőhöz hasonlítja, és óva int attól, hogy a hálószobában tartsuk. Csakhogy ez már nem pszichológia, hanem fizika. A mobil valóban bocsát ki elektromágneses hullámokat, de nem úgy és olyan mértékben, mint egy mikrosütő. A tudományos precizitás itt háttérbe szorul, és az addiktológus inkább a félelemre játszik rá. Az iskolai számítógép-használatot is ellenzi (az amerikai kiadás 2016-os állapotokat rögzít!), még kontrollált körülmények között is.

Dési András György fordítása alapvetően jól olvasható, gördülékeny. Nincsenek benne nyelvi bakik, bár olykor sterilnek hat. A szöveg néhol túl szakszerű (nyilván az eredeti is ilyen volt), mintha egy tudományos előadásra ültünk volna be. Mivel éppen a Szülők Könyvtára sorozatban jelent meg, egy hazai szakértő bevonásával talán „szülőbarátabb” változat születhetett volna – főleg, ha a megcélzott olvasónak éppen képernyőfüggő a gyereke.

Kardaras könyve nem tökéletes, de fontos. Nem minden állítása ér aranyat, de sok felismerést kínál olvasóinak. És ha csak annyit elér, hogy egy szülő kikapcsolja a tabletet, és leül a gyereke mellé – már megérte.

Nicholas Kardaras:
A képernyő rabjai, avagy hogyan
rabolja el gyermekeinket a képernyő,
és hogyan törhetjük meg a varázslatot
Fordította: Dési András György
Szülők Könyvtára sorozat
Jaffa Kiadó, Budapest, 2017
360 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
online ár a kiadónál 4499 Ft,
e-könyv változat 2999 Ft
ISBN 978 615 571 5068 (papír)
ISBN 978 963 475 1625 (e-könyv)

* RESTANCIA | E rovatban jelennek meg írásaink azokról a művekről, melyek a megjelenéskor valamiért a könyvkupac aljára csúsztak, de nem végleg…

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ismerős a látvány: étteremben, járművön, játszótéren, otthon gyerekek bámulják megigézve a kékesen derengő képernyőt. Nem lesz ebből baj? Vajon csak múló divathóbortról, ártalmatlan szórakozásról van szó? Vagy egyenesen hasznos elfoglaltságról, hiszen a képernyő interaktív taneszközként is szolgálhat?
Nicholas Kardaras szerint ideje megkongatni a vészharangot, mert a képernyőalapú kütyük viharos terjedésével egyre nagyobb veszély fenyegeti gyermekeink lelki egészségét. A világszerte elismert függőségszakértő könyvében lenyűgöző szaktudással és alapossággal mutatja be, miképpen formálja át egy egész generáció agyát a modern technológia – ha túl fiatalon kezdik el használni.
Az agyi képalkotó eljárásokkal végzett vizsgálatok egyértelműen bizonyítják, hogy a vonzó kis masinák ingerei rendkívül erősen hatnak az agy örömközpontjának dopamintermelésére. Számtalan klinikai kísérlet igazolja, hogy összefüggés van a szüntelen képernyőbámulás és a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD), a különböző függőségek, a szorongás, a depresszió és a fokozott agresszió kialakulása között.
Kardaras nemcsak fiziológiai-pszichológiai szempontból vizsgálja a világszerte ragályként terjedő képernyőkórt, hanem feltérképezi szociológiai, kulturális, gazdasági vonatkozásait is. Nem pánikot akar kelteni, hanem megérteni és megértetni, milyen kockázatoknak és veszélyeknek tesszük ki gyerekeinket, ha korlátlanul használják a különböző digitális eszközöket.