Tisza Kata: Kékre szeretni (részlet)

1. rész Hipnózis

A hazugság összetéveszthetetlenül hideg, szürke, fémes érzés, de nem a szájban, hanem a gyomorban és a nyelőcsőben, ahol marni kezd, mint a sav, és úgy nyom, hogy émelyegsz, és eltelít, mintha daganat nőne benned, és nem fér beléd többé a világból semmi sem.
– – – –
Amíg hazudnak neked, és te nem tudod, addig méreggel pumpálnak fel, amitől egyszerre ürülsz az élettől, és telítődsz fájdalommal, undorral és azzal az űrrel, ami eltávolít magadtól, az emberi lénytől, aki vagy, voltál és lehetnél. A szöveteket pusztítja el, szétszedi az identitást, hiszen aki hazudik, az semmit nem tart tiszteletben, ami te vagy, ami fontos neked, hanem elveszi és eltiporja, döntést hoz helyetted az információ módosításával, aminek hatására a test leválik a lélekről, kettéhasadsz: válaszul a hazugságra.

Egyszerre éreztem hányingert és mélyről feltörő, vad éhséget. Azt éreztem, ennem kell, zabálnom, véget nem érően, rengeteget, a hosszú hónapok érzelmi koplalását kell kompenzálnom valamiképpen, de ugyanakkor a gondolattól, hogy valami belém kerül, sűrű undort éreztem.

A konyhában ültem, és egyszerre a gyerekkoromban találtam magam fejben, amint ülök egy hideg konyhában, kislányként, ismétlődő képek sokaságában, éhesen, de a félelemtől összeszorult gyomorral, és senki nincs ott, hogy megetessen. Ez részben a rendszer hibája volt, amelyben sosem voltak a szülők otthon, mert hajnaltól estig dolgoztak, meg ingáztak, meg teljesítettek a szocializmusnak, ahol még hétvége és szabadnap se volt. Részben pedig nyilván valami más elem is belekeveredett a képletbe, valami hömpölygő nyugtalanság, miszerint sosem lehettem teljes biztonságban. A szülők magukba burkolóztak és roskadtak túlterhelt kilátástalanságukban, a rendszer elnyomó és átláthatatlan volt, a feszültségek egymásnak csapódtak és kimondatlanok maradtak, a konfliktusok nem kerültek egészséges feloldásra, sosem tudhattam, mire érek haza. A testvérem rajtam verte le, mint kisebben, a belé szoruló frusztrációt, és én, mint legkisebb láncszem, magamra hagyva, önmagamba menekültem. Egyetlen útvonalat láttam: a tanulást. Vécébe zárkózás a könyvekkel, miután és mielőtt megvertek, a szavak enyhülést adtak a tettekre, és nyitottak egy járatot a belső végtelenbe. Vécéből a konyha hidegségébe, egyedül, és miután senki nem érkezett meg, végül csak előszedtem és megmelegítettem az előző napról maradt, megdermedt paszulylevest. De annyira éhes voltam, hogy sosem vártam meg, hogy teljesen felmelegedjen, ezért csak a paszuly felülete volt meleg, a belseje meg hideg maradt. Ott ültem végig a gyermekéveimet a félig meleg és hideg levessel, és kibéleltem a fejemet történetekkel, hogy puhára essek, ha vernek.

Az apám depressziós volt, a rendszerre válaszul, teljesen érthetően, nem mosolygott az életben: mai napig nem tartok vonzónak egyetlen mosolygó férfit sem. Mert hát mi a szerelem, mi képez zsigeri, eszement vonzást egy emberben egy másik iránt? Honnan szeretünk, ha nem a gyerekkor hiányaiból?

Beleszeretni egy hangszínbe, a másik ember egyetlenegy szavába, egyetlen hangulatba, amit áraszt, beleszeretni a csámpás lábába, a tökéletlen, dülöngélő, féloldalas járásába, beleszeretni a raccsolásába, abba, ahogyan figyel vagy néz, hallgat, beleszeretni egyetlen, megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan momentumba, ami előhív valami ősi, belső, mély képet benned, aminek mintha nála volna a párja. És onnan, ettől fogva, ő szép lesz, és jó lesz, és semmi sem számít, és mész utána. Az egésznek semmi értelme persze, mások talán szebbek, jobbak, okosabbak, nem is látod, kit érdekel, csak mész utána. Nyilván nem is utána mész, hanem magad után, mert akkor, abban a pillanatban, egyedül nála, nála van az a kép, amin tisztán láttad meg magad.

Traumából szeretünk hát, fájdalomból, elfojtásból a lehető legerősebben, legfelfoghatatlanabb módon, zsigerből. Még ha el is határozzuk, hogy mi aztán olyanba nem szeretünk: olyanba fogunk. Ezért az első látásra történő szerelmek a kiemelt veszélyzónát jelentik, amikor nincs semmilyen valós információd a másikról, semmit nem tett a bizalmadért, egy szót se beszéltél vele, mégis elkap azonnal, lekapcsolja a villanyt az agyadban, és te hagyod, mint a hipnózisban, és mindenfajta kontroll nélkül szolgáltatod ki magad. Mert rálép a pedálodra, és onnan beindulsz, mint egy megvadult ösztönállat. Ugyanaz a heves remegés áll beléd, mint amikor vadállat támad rád az erdő közepén. Csak ott és akkor pontosan tudod, hogy félsz. Itt viszont szerelemnek véled, mert a traumád éppen az, hogy összekeverték benned a szeretet fogalmát a félelmével. Ez a hirtelen támadó testi remegés valójában a veszélyt érzékeli a kommunikáció összes nonverbális csatornáján keresztül, az agy emlékszik rá, hogy milyen is volt az, amikor bántották, felismeri, és beremeg őrült erőkkel. Ha ott és akkor lenne egy kevés józan eszed, elmenekülnél. De hát éppen az eszed kapcsol le, így aztán odaadod magad a vadállatnak, tálcán kínálod magad, hogy daraboljon fel.

Most visszakapcsolok a jelenbe: itt ülök, felnőttként, és emlékeztetnem kell magam, hogy ez most egy másik konyha, nem is hideg, és kellően meleg a levesem, az érzés automatikusan bejön, hogy egyedül vagyok, de ettől már nem kell félnem, ez alapállapot. Innen indulunk, és ugyanide érkezünk meg, ha ezt megértem és elfogadom, akkor a létezése kevésbé félelmetes. Akkor már nem ellene küzdök, hanem vele együtt, ami már önmagában erősebbé tesz. Az indulás és érkezés közt zajlik egy tér-idő intervallum, amelyben megélhetsz valamit abból, ami értelmes.

És eszembe jut a kliensem, aki hosszú éveken át kényszeresen mosakodott, és hiába próbálta legyűrni, csak egyre erősebbé vált a kényszere. Mi nem a kényszerrel foglalkoztunk az üléseken, hanem minden egyébbel, ami nyomasztotta őt, és minél több dologgal szembenézett, annál kevésbé érezte a mosakodás kényszerítését. Nem akartuk elnyomni a kényszert, azt mondtuk, a kényszer egy barát, aki segít tulajdonképpen: jelenti, ha baj van. És akkor lehet kapcsolni és körülnézni, mivel van a baj valójában, és ott barkácsolni, mert a mosakodás csak tünet valójában. Valami más nem tiszta, és kivetül a testre. Hát elfogadom magam, az egyedüllétemmel, nem lefejezni akarom a saját részemet, hanem együtt élni vele. Magamból kell táplálkoznom, újra meg újra, mint kislánykoromban, a megküzdésünk mégis egy belénk égett stratégia, de ez most egy sokkal tudatosabb, védettebb színtere már a létnek. A megküzdésem a tudatosság, amikor megértem, mi történt velem, és ha megértettem, akkor tudok mit kezdeni vele. Ha nem értem, akkor csak menekülök, ami egyenlő az ismétléssel, vagyis a trauma mélyítésével.

A szembenézés most fájni fog, de végre kell hajtanom magamon ezt a műtétet, ahogy a klienseimen is végrehajtom. Olyan ez, mint a fekély eltávolítása, mint egyedüli lehetőség, hogy a seb begyógyulhasson. A rendszerezés azt jelenti, strukturálunk, tehát átvesszük a történtek felett a mentális irányítást, ami hatalmas segéderő a feldolgozási folyamatban. Mert hiába van vége egy traumának a felszínen, attól az még nem múlt el, hiszen nemcsak a trauma ölhet meg, hanem annak az utóhatásai is, s hogy mit kezdünk a fojtogató poszttraumás tünetcsoporttal ugyanannyira fontos, mint a túlélés maga. Szembenézek most életem legmélyebb sérülésével, hogy bevégezzem azt. Úgy döntöttem ezen a napon: ma. Én, Nóra.

Tisza Kata: Kékre szeretni
Scolar Kiadó, Budapest, 2020
256 oldal, teljes bolti ár 4775 Ft