Kulcsár István: Szülőföldem, Lipócia (részlet)

„Itt születtem én ezen a tájon…”
(Petőfi Sándor)

Igen, itt születtem én ezen a tájon, ám a következőkben nem várostörténettel kívánok előállni. Ezt már többen megtették, nálam hozzáértőbbek is. Előrebocsátom: messzemenően szubjektív leszek, és – a bevezető „földrajzi” bekezdést leszámítva – részben a saját emlékeimmel fogom terhelni az Olvasót, olykor-olykor elbeszélésem tárgyától messzire elkalandozva, hiszen az embernek mindig eszébe jut valamiről valami, aztán arról egy harmadik valami.

De mindenekelőtt: hol terül el, hol kezdődik és meddig terjed Lipócia, pontosabban Újlipócia?

A kérdésre a térkép sem ad pontos választ. Minden attól függ, hogy melyik évben jelent meg. Eredetileg a mai Belváros északi részét nevezték Lipótvárosnak, amely I. Lipót német császár és magyar királyról kapta a nevét, akárcsak az a bizonyos mező, ahol a sárga ház (tévedések elkerülése végett: az elmegyógyintézet) állt. Azután a millennium környékén elkezdtek építkezni az ugyancsak róla, majd 1938-tól Szent Istvánról (korábban Lipót császárról) elnevezett körúttól északra, nos, azt a környéket nevezték Újlipótvárosnak. A második világháború után a Szent István körúttól északra elterülő, két oldalról a Duna és a Váci út határolta negyedet – legalábbis közigazgatásilag – bekebelezte Angyalföld. Mai fogalmak szerint tehát én angyalföldi gyerek vagyok.

De hiába járom ott az utam, macskakövet nem találok, annak ellenére, hogy én ott minden öreg haver nevét tudom. (A haverokról majd később.) Nekem ez Újlipócia, csak az a kérdés, hogy honnan és meddig. Szűken vett szülőföldem nyilvánvalóan a Szent István körútnál kezdődik, de vajon egészen a Dráva utcáig terjed? Vagy inkább csak a Victor Hugo (Wahrmann) utcáig? Megint csak közigazgatásilag: az utóbbi bizonyosan nem stimmel, de az én gyerek-, sőt fiatalkoromban, egészen 1974-ig az Első Magyar Gyapjúmosó és Szövőgyár néhány utcával a Wahrmann utcától északra működött. Márpedig Újlipóciában nincsenek és a múltban sem működtek gyárak, gőzmalmok, azok a „klasszikus” Angyalföldön voltak.

Ennek a mikor, hol, meddig kérdésnek egész irodalma van, én ebbe nem szándékozom belemenni. Amit viszont biztosan állíthatok: amikor világra jöttem, a szüleim a Hollán (később: Fürst Sándor, ma: Hollán Ernő) utca 9.-ben laktak, majd négyéves koromig a Pannónia utca 19.-ben. (Itt tenném szóvá ezt a különös mániát: miért nem volt jó a Hollán, miért kellett az Ernővel kipótolni? Vesd össze: A Rudolf – ma Jászai Mari – tér Rudolf trónörökös tér lett, a Károly körútból annak idején Károly király út lett. Az illetékesek bizonyára attól tartottak, hogy a tudatlan emberek majd azt hiszik, hogy a tér Rudinak, a sarki fűszeres inasának a nevét viseli, a körút pedig a szomszéd Kareszről van elnevezve).

Amikor a szüleim elváltak, én anyámmal a Pannónia utca 21.-be tettem át a székhelyem, azután már családapaként a Pannónia utca 38.-ba költöztem, (pontosabban: mire a ház teljesen felépült, átírták Balzac utca 23.-ra, a személyazonossági igazolványunkban ezt módosítani is kellett), később pedig jó néhány évig a Gogol utca és a Pozsonyi út sarkán álló, akkor felépült panelházban laktunk (ami viszont a személyi igazolványunkban Kárpát utca 22.-ként szerepelt). Apám a szüleim válása után a Katona József utca 41.-be költözött (gyerekkoromban minden hétvégémet ott töltöttem), és a legnagyobb lányom ma a Pannónia utca 64/a. szám alatt lakik. Ez ugyan a Victor Hugo/Wahrmann utcán túl van, de csak egy vagy két házzal, tehát lényegében még az újlipóciai beltenyészet határain belül. Én elemibe (mai fogalmak szerint alsó tagozatba) a Sziget (mai nevén Radnóti Miklós) utca Váci úthoz közeli végén található iskolába jártam.

És még ugyancsak egy háztömbbel a Wahrmann utcán túl, a Kárpát utca 7/b.-ben lakott a nagymamám. Ezt a házat 1911-ben építtette (nyilván a saját tisztviselői részére) az Erzsébet Gőzmalom Részvénytársaság. A ház közvetlen környéke akkoriban annyira beépítetlen volt, hogy az utca szintje jóval a kapubejárat alatt húzódott, de annyira, hogy mindaddig, amíg e környék elkezdett beépülni, nyolc vagy tíz lépcsőn kellett felmenni ahhoz, hogy az ember egyáltalán beléphessen a kapun.

Aztán a Wahrmann utcát átnevezték Victor Hugóra. Hogy ez az átnevezés jogos és indokolt lett volna? A nagy francia író sohasem járt Budapesten, az utcanévadó-elődjéről elnevezett utcában pláne, mi több, eléggé el nem ítélhető módon bizonyára még csak nem is hallott Wahrmann Mór budapesti gyárosról és izraelita hitközségi elöljáróról. Ezer szállal kötődött azonban a városrészhez Radnóti Miklós, akinek nevét ma a hajdani Sziget utca viseli. Ő itt, Újlipóciában született a Kádár utca 8. szám alatt és 1944-ben innen, a Pozsonyi út elejéről vonult be a tarkón lövetésével végződő munkaszolgálatra. Özvegye, Fanni élete végéig ott lakott. (A rövidke Kádár utca viszont a személyi kultusz elleni harc időszakában is megőrizte korábbi nevét. Az ugyanis legkevésbé sem az MSZMP KB első titkáráról volt elnevezve, hanem már régtől fogva ezt a nevet viselte. Nem úgy, mint a rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis), amely Mátyás atyánk vezérsége idején – hivatalosan! – a homoki vipera nevet kapta, bár homokiensis nem lett.) (Még szerencse, hogy ezeknek az utcáknak a nevét nem volt különösebben nehéz megjegyezni és kimondani, lakói nem kerülhettek olyan helyzetbe, mint az a Leonardo da Vincire átkeresztelt józsefvárosi utcában lakó idős hölgy, – ez nem anekdota, hanem tényleg megtörtént – aki, amikor egy hivatalban a címét kérdezték, elsírta magát: „Jaj kérem, én azt nem tudom kimondani.”)

Hosszabb-rövidebb ideig Újlipócia lakója volt többek között Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos, sőt a kamasz József Attila is. Igaz, ez a környezet vajmi csekély nyomot hagyott irodalmi munkásságukon, verseikben a környék nemigen jön elő. Ezzel szemben nagyszerűen, plasztikusan írt Újlipóciáról a kassai születésű Márai Sándor, aki nem lakott tartósan e tájon, és csak rövid időre, mintegy vendégként fordult itt elő. Hosszú idézet következik. „Az új negyed másfél évtized alatt nőtt ki a pesti grundból. Fejlődése varázslatos volt. Ahol évtized előtt, palánkkal kerített telkeken ócskavasat őriztek, ott ma utcasorok tárulnak, sima homlokzatú, egyforma külsejű és belsejű bérházakkal, valamilyen olcsó, pesties ízű amerikanizmus ízlésében építve, felvonóval, forró vízzel, egy- és kétszoba-hallos lakásokkal, fodrásszal, fűszeressel, párizsias jellegű kis kávéházakkal, a lakásokban kevés bútorral, kaktusszal megrakott állványokkal, olcsó ripsszel bevont hencserekkel, újszerű grafikával és pszichoanalízissel. Mindez szemünk láttára nőtt fel a semmiből, a pesti Duna-part homokos talajából. A házak még nem szoktak össze, az utcasorok között üres telkek várják az új bűvészt, aki felvarázsolja a gyengült konjunktúra készleteiből a negyed hiányzó palotáit, a telkeket egyelőre vörös salakkal hintették fel, hálót húztak a cövekek között, a nyugtalanítóan intelligens pesti magánhivatalnokok este hatkor fehér nadrágban ugrálnak az új bérházak közti teniszpályákon és ütik a labdát.” (Márai Sándor: Budán lakni világnézet. Jövendő kiadó – Helikon, 2010.) Igen, tanúsíthatom, ilyen volt Újlipócia az 1930-as években. Márai legfeljebb a párizsias jellegű kis kávéházakat illetően téved, ha csak nem a valóban lépten-nyomon fellelhető eszpresszókat – pestiesen: presszókat – illeti ezzel a névvel.

Jó néhány évtizeddel később jelent meg a színen Újlipócia dalosaként, a városrészről szóló könyvek, újságcikkek szerzőjeként Bächer Iván. (Közbevetőleg: hogyan ejtsük a nevét? Feleségem, aki Bonnban járt a Goethe Intézet német nyelvtanfolyamára, ragaszkodik a hamisítatlan, már-már sznob hochdeutsch kiejtéshez. Eszerint: béher. De Pesten – ezen belül Újlipóciában is – csak behher-nek mondják, és ha jól tudom, maga is így ejtette a vezetéknevét. Márpedig szerintem egy név kiejtésének kritériuma az, hogyan ejti azt maga a név tulajdonosa. Lásd például: Kisszindzser). Iván azonban nem volt tősgyökeres lipóciai. A Wekerle-telepen látta meg a napvilágot, sokáig élt a VII. kerületben, (jómagam az idők hajnalán a Kertész utcában jártam nála), és csak valamikor a múlt század vége felé kötött ki ebben a negyedben. Akkoriban írta: „Újlipótváros most az én otthonom… Nem akarok menni már sehova, itt maradok…”

Rédei Évával, a Pozsonyi úti Láng Téka könyvesbolt tulajdonosával, lelkével együtt ő álmodta meg a kerületnek azt az egyedülálló kulturális, azután mindinkább elkommercializálódó buliját, a Pozsonyi (úti) Pikniket, amelyre szeptember első szombatján évről évre akár messze földről is elzarándokolnak Újlipócia patriótái. A Pannónia utca 21. számú ház falán márványtábla emlékeztet arra, hogy ott lakott és alkotott Bächer Iván (1957–2013) író, újságíró, publicista, a XIII. kerület díszpolgára.

Hozzáteszem: egy III. emeleti, a háború után leválasztott lakásban lakott, amely jó fél évszázaddal korábban a Hofmann család otthona volt. Ez természetesen hatodrendű körülmény, és csupán azért említem, mert azokban a jó fél, sőt háromnegyed évszázaddal korábbi időkben magam is ebben a házban laktam és többé vagy kevésbé valamennyi lakójára emlékszem. Itt laktam és szocializálódtam, innen kiindulva ismertem ki Újlipóciát és lakóit.

Kulcsár István: Szülőföldem, Lipócia. Második, bővített kiadás
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2025
166 oldal, teljes bolti ár 4290 Ft