Örökölt és továbbadott traumáink | Köt-el-ék – „Okos lány, túlteszi magát rajta!” / Thealter

Tóth Anett |

Minden család dinamikája más, és ezek a belső kapcsolatok kívülről sokszor tökéletesnek tűnnek. Aztán kiderül, hogy senki sem akart olyanná válni, mint a szülei, mégis látványosan sodródnak az elkerülhetetlen hasonulás és idomulás felé. A szerencsések kikapálják a rossz szokásokat, a kevésbé szerencsések pedig csak utólag sajnálkoznak. Bakonyvári Krisztina rendezésében a transzgenerációs traumákról is remek előadást láthattak a nézők a 35. Thealteren.

Kíméletlen szembenézés, önironikus humor: ez a KÖT-EL-ÉK. A MáSzínház előadása bemutatja, milyen az, amikor az ember megpróbál másként élni, mint ahogyan otthon tanulta. Azt is, ahogyan ezt fogadja a környezete. És azt is, hogy a család/otthon támogatja-e, vagy nem tekinti fejlődésnek, csupán kritizálja. Ilyenkor hangzik el a darab kiegészítő címe: „Okos lány, túlteszi magát rajta.” Mert a családtól az egyik felünk nagyon meg akar szabadulni, a másik felünk meg szorosan szeretne kötődni hozzá az idők végezetéig.

Bakonyvári Krisztina rendező (Róbert Júliával közösen) valós életútinterjúkból vágta össze és állította színpadra az előadást, három különböző generáció női karaktereivel. A mater familias a szigorúan összefogott hajú, kedves mosolyú nagymama: Egri Márta, és mellette áll a szendvics-generációs, megfelelni akaró, magát másnak alárendelő és kicsit túlbuzgó középkorú anya: Urbanovits Krisztina. A női csapat harmadik tagja a harmincasok táborát erősítő lány – Nagyabonyi Emese –, aki már eléggé felnőtt, mégsem felel meg az elvárt sémának. Ugyanis semmit sem pipálhat ki az ikonikus gyerek-kertesház-kutya követelménytrióból. Mert kellő időben leszakadt otthonról, karriert épített és váltott, de ami a legfontosabb: megtanult egyedül lenni egy olyan világban, amelyik azt sulykolja: két fél tesz egy egészet. Arról nem is beszélve, hogy az ember a gyerekkel lesz teljes. Ugyanakkor azt teszi, amit a legtöbben. Keresi a különféle viselkedési mechanizmusokat, próbálja megérteni, mi a saját gondolata, és mi az, amit beleneveltek, bár nem is akarta.

Monológjaikból feltárul előttünk három eltérő életút, de ezek egyes elemei vagy hangsúlyai feltűnően hasonlóaknak bizonyulnak. És visszatekintve dilemmák formájában fogalmazódnak meg a múltbeli hibák.
– Valóban van jelentősége annak, hogy miért nem foglalkozott kellően egy férj a gyerekével, vagy csak a törődés hiánya számít?
– Lényeges-e, hogy miért a férj hordja a nadrágot, vagy csupán az számít, hogy hagyják neki?
– Lehet-e nevelő célzatú az agresszió?

Egri remekül példázza azt a generációt, amelyikben a nők mindent saját érdekeik elé helyeztek, belesimultak az elvárások tengerébe, mert az úgy volt rendjén. Helyt kellett állniuk panaszkodás nélkül, megértő fülekre amúgy sem találtak volna.

Urbanovits azt a korosztályt képviseli, amelyiknek fejébe belevésték a tökéletes, engedelmes feleség képét, aki nem foglalkozik saját karrierrel, akinek meggyőződése: „egy kapcsolatban a férfi a fej, a nő csupán a nyak.” Merev katonafeleség, mindent elfogad, visszakérdezés nélkül. Őrajta némi jellemfejlődés is megfigyelhető: apránként leesik neki a tantusz, hogy mit nem kellett volna megtennie. Nagyabonyi mindent kiad magából, ami egy harmincas nő vállát nyomja. Remekül tolmácsolja az előző generációk felé irányuló haragot, a felmenők közötti kötéltáncot, de még a harcot is önmagunkkal, hiszen meg akarunk felelni még akkor is, ha tudjuk is, hogy az nem válik javunkra.

Monológról monológra haladva dőlnek le köztük a falak. Nem teljes életutakat járunk végig velük a bölcsőtől a sírig. Csak megengedik a nézőnek, hogy bepillantson három élet fontos momentumaiba. Mindegyikük csak a saját életét meséli el, mégis mintha egymáshoz is szólnának. Általuk megismerjük a nagypapát, az apát, néhányat az udvarlók közül. Elvégre sokat elárul az egyénről, hogyan ábrázolja önmagát egy kapcsolatban. Érdekes megfigyelni, kinek az elsődleges öndefiníciója, hogy ő feleség, és hogy melyik korban mi járt ezzel. Különösen szép, ahogy Egri megformálja az özvegy karakterét, beszél az elmúlás fájdalmáról, az öregség minden nehézségéről, és ha már az ember elmúlt annyi – az időskori útkeresésről.

Mindazt a rengeteg információt, ami meghatározza ezt a három nőt és egymáshoz való viszonyukat, igen kicsi, de praktikus térbe zsúfolta bele a látványtervező, Juhász Nóra. A három hőst (bár ők inkább antihősök) a kertészkedés köti össze. Ez a fő motívum, és persze szimbolikus, ahogyan a művirágoktól és a hazugságoktól fokozatosan jutunk el a valóságos földig és virágokig, majd a traumák kibogozásáig. A műfű alól hatalmas habszivacs puzzle darabok kerülnek elő, jelezve, hogy milyen sok komponensből áll az énképünk, és mennyire számít, hogy mit hozunk otthonról. Ezzel a csomaggal meg lehet békélni – de változtatni is lehet rajta. Esetünkben – és a Köt-el-ék – dramaturgiájában – Nagyabonyi Emesének sikerül.

Az előadás és az önfeltárulkozás végére összeszedik a kirakós összes darabkáját, és átrendezik az erőviszonyokat. Igaz, valamennyien változatlanul egyedül élnek – ki özvegy, ki magányos egy kapcsolatban –, de legalább együtt vannak. Együtt a vágyaikkal és a lehetőségeikkel, miközben felcsendül a Queen ikonikus slágere, az I want to break free – Ki akarok szabadulni. Mi, nézők pedig elhisszük, hogy lehetséges.

Fotók: thealterphoto2025

Köt-el-ék – „Okos lány, túlteszi magát rajta!”
Szerzők: Bakonyvári Krisztina, Róbert Júlia
Rendezte: Bakonyvári Krisztina

Szereplők
Nagymama: Egri Márta
Anya: Urbanovits Krisztina
Lány: Nagyabonyi Emese

Szociológus szakértő: Tóth Olga
Látványtervező: Juhász Nóra