»Én sem hagytam, hogy beleszóljanak az életembe« | Interjú Gálffi Lászlóval

Szentgyörgyi Rita |

Impulzív, szertelen, szenvedélyes személyiség-jegyein mit sem változtatott a kora. Nagyon tud lelkesedni, nem feltétlenül csak szerepekért, magáért az életért – utazásokkal, ízekkel, kulturális zarándoklatokkal. Megjelenése, stílusa az „egy úr a pokolban is úr” értékrendet sugallja. Nem véletlenül példaképe a hazai színjátszás utolsó úriemberének tartott Darvas Iván, akinek Lábjegyzetek című életrajzi kötetét A Darvas címmel színpadi monológgá sűrítette. A Moz.go filmfesztivál idei életműdíjasa mögött színes filmes pályafutás is áll: a közönségfilmektől a szerzői művészfilmeken át a kosztümös nagyjátékfilmekig.

Tud úgy tekinteni a filmjeire, mint kerek életműre?
Amikor felhívott Káel Csaba, hogy életműdíjat kapok, az első gondolatom az volt, megtiszteltetés, hogy gondolnak rám. A második gondolatom meg az, hogy „kikérem magamnak” az életműdíjat, hiszen most kezdtem el a sokadik virágzásomat. Négy év alatt három filmet – ide sorolva a sorozatot is – forgattam, a Semmelweis-t, a Hunyadit, a Futni mentem gonoszát. Kicsit beindult megint a filmezés.

Főszerepet már régen játszott…
Most más korosztályok, más embertípusok kellenek. Nagyon sok hétköznapi hős szerepel a filmekben. Nyilván ritkább az olyan karakter, mint amilyen én vagyok. Sok intellektuális, klasszikus szerep fűződik hozzám, ami ellen nem lázadok. Miért is tenném?

 

Kialakult az évek során személyes toplistája filmekről, rendezőkről, amelyek vagy akik mélyebb nyomot hagytak önben a tehetségük, az emberségük révén?
A tévében Esztergályos Károlynak, a filmezésben Zsombolyai Jánosnak köszönhetem az indulásomat. Idén ötvenéves az első filmem, A kenguru. Veszprémben, a Moz.go filmfesztiválon kétszer is vetítették. Pár hete két sofőr vitt, egyikük a fesztiválról hozott Pestre. Hirtelen megállt, és közölte, hogy miattam, A kenguru-béli szerepem miatt lett sofőr. Két napra rá jöttek hozzám a II. Richárdban viselt palástomért – kölcsönkérték egy kiállításra. A sofőr ezzel fogadott: „tudja, művész úr, maga miatt lettem sofőr”. Minden szerepemnek megvolt a maga helye. A Philemon és Baucisban, Makk Károly filmjében Páger Antallal és Bulla Elmával pici szerepet játszottam. A Két történet a félmúltból-ban szintén. Sajnálom, hogy nem forgattam többet Makk Károllyal. Nagy hatással volt rám a forgatás légköre. Két olyan színésszel dolgozhattam együtt, akikkel pályakezdőként a Vígszínházban is játszhattam. Színészileg a Requiemet is szép feladatnak tartom Fábri Zoltánnal. Jancsónál a forgatás egészen más volt, egy nagy dzsembori, játék. Zomborácz Virág Utóélet című filmjét meg azért is szerettem, mert nagyon élveztem halott apaként kísérteni.

Hogyan érinti a kortünet, hogy manapság  a művészekről, a kultúráról a celebekre, a megmondóemberekre, a politikusokra tolódott a hangsúly? Kisebbségbe kerültek a gondolkodó emberek, a bunkóság számít menőnek.
Itt tart a világ, az elbutulásnál, a középszernél, bokszbajnokból lesz miniszter vagy kormányzó. Amatőrök mindenütt. Hol van már az az idő, amikor franciául beszéltek egymással a diplomaták, kulturáltan viselkedtek, öltözködtek, tárgyaltak?! A mai politikusok mindent lesüllyesztettek a saját szintjükre, azon a szinten bármit csinálhatnak egyetemekkel, akadémiával, emberekkel. A cél, hogy legyen mindenki buta, és akkor bármit meg lehet tenni. Beszélő majmokat látni, akik megkérdőjelezhetetlennek hiszik magukat. És ez világjelenség Oroszországtól Amerikáig. Lénárd Sándornak még lehetősége volt 1952-ben elmenni Brazíliába, mert ott nemigen volt háború, az atombomba hatása sem ért el odáig. Ma már nincs a Földnek olyan része, ahová el lehet menekülni. [Lénárd Sándor (1910–1972) orvos, művelődéstörténész, költő, író, műfordító, klasszika-filológus, gasztrotörténész. Gálffi László a Láthatatlan ház címmel 2001-ben dokumentumfilmet forgatott róla. Az alkotásnak nem csak rendezője, de operatőre és szereplője is volt. – Sz. R.]

A színház a sziget ebben az értékvesztettségben?
Rendkívül szerencsés vagyok, hogy az Örkény Színház alapító tagja lehetek. Mácsai Pál igazgatóként végigvitt egy szellemiséget. És nem csak tartalmilag, művészi szempontból, hanem az épületet is felújítva, próbatermeket kialakítva. Nagyon izgalmas volt az új színház alakulása, érdemes volt belevágni. Barátsággal váltam el a Vígszínháztól huszonöt év után, valami újba akartam kezdeni. Rögtön utána jöttek a lehetőségek, a Butley [Simon Gray: Butley; Gálffi rendezte és a címszerepet játszotta a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában – Sz. R.], a Kean, leforgattam a Lénárd-filmet Brazíliában. Minden úgy alakult, hogy feloldódtam a színészi szabadságban. Na, és akkor alakult a megújult Madách Kamara. Pali rögtön hívott, én pedig „dehogy szerződöm le”, feleltem a hívására, közben „ezt csináld meg, azt csináld meg” – kaptam sorra a feladatokat, végül ott maradtam.

Volt önben kétely, hogy lesz-e helye a koncepcióban, repertoárban megújult, megfiatalodott társulatban Gáspár Máté igazgatása alatt?
Persze, hogy felmerül az emberben, hogy van-e még rá szükség, de az Örkény szellemisége erre rácáfol. Az értékrendemet nem kell elmagyarázni se Gáspár Máténak, se Polgár Csaba kollégámnak, aki a társulat művészeti vezetője. Máté látta az Equust annak idején, onnantól ismer, nem kell magyarázkodnom. Nincs szó nagy fiatalításról, mert fiatalon maradt a színház. Oly sok szerepet játszottam, hogy magam is elszédülök tőle. Klasszikusokat, moderneket, Goethétől kezdve Sartre-on, Becketten át, Csehovig, Shakespeare-ig. Kijátszottam magam. Kimondottan érdekel, hogy merre nyit az Örkény Színház. Ladányi Andrea rendezésében kapok fontos szerepet a következő évadban. Tánc, képzőművészet, próza, mozgás furcsa egyvelegére lehet majd számítani. Kíváncsian várom.

A teljes interjú elolvasható az artisbusiness.hu oldalon

Fotók: Horváth Judit (HJ), Znamenák István (ZI)