Párhuzamosok varázslatos végtelenje | Abdulrazak Gurnah: A tengernél

kistibi |

Magamtól eszembe nem jutottak volna ilyen jelzős szerkezetek: köznyelvi rasszizmus, a nyelv rasszizmusa… és így tovább. Egészen addig, amíg nem olvastam egy fekete bőrű író fekete bőrű hősének szinte kétségbeesett monológját.

Az Angliában irodalmat oktató, zanzibári származású hős (akár lehetne a szerző, Abdulrazak Gurnah is) egy lexikont lapozgat: „Így megnéztem a feketét is, és elcsüggedtem: fekete lelkű, feketelista, feketemunka, feketekereskedelem, feketepiac, fekete bárány. Egyik bejegyzés a másik után, mire az egészet elolvastam, megvetendőnek, utálatosnak éreztem magam, foltot ejtett rajtam a rengeteg sértés. Nyilván tudtam, mivel jár a fekete előtag: valami más, gonosz, bestiális, még a legérzékenyebb, legcivilizáltabb európaiban is a belső sötét zuga, de ennyi fekete fekete feketére nem számítottam egy ilyen oldalon.”

Még szerencse, hogy Gurnah hőse nem olvasta Babits Fekete országát, mert mit szólt volna például ehhez a sorhoz: „fekete kelme s fekete elme…” Mindezekből azt gondolom, hogy egy magát civilizáltnak tartó európainak kell ismernie azt a történelmet, amit a gyarmatosítás – meg az annak felszámolását követő számtalan jogsértés – okozott az Európa által kihasznált, megalázott világban. Gurnah regényei a figyelmet pontosan erre hívják fel. Arra a képmutatásra, hogy Európa évszázadokon keresztül rabolta ki a világ többi részét, maga után hagyva megalázást, romokat, tönkretett emberi sorsokat. Most pedig játssza a segítőkész emberbarát szerepét.

A párhuzamos szerkesztésnek, párhuzamos történeteknek mintegy kétezer éves a múltja. Először Plutarkhosz alkalmazta a Párhuzamos életrajzok című munkájában, ahol a görög és a római történelem fontos alakjait állította egymás mellé, alkalmat adva az összehasonlításra, mintegy egymás tükrében mutatva meg a hősöket. Ezt az alapszerkezetet szinte a végtelenségig bonyolítja Nádas Péter Párhuzamos történetek című regénye: elindít egy cselekményszálat, majd megszakítja és fejezetekkel később folytatja, kronológiai sorrendet sem tart, mégis hatalmas és egységes regény születik a mozaikokból. (Nem véletlen, hogy megjelenésének idején a Nobel-díj esélyesei között a fogadóirodák a negyedik helyre sorolták.)

Gurnah tehát ismerős területen mozog A tengernél című művével. Mindkét hőse zanzibári származású és Angliában él. Az egyik hamis útlevéllel, hamis névvel érkezett, őt menekültként tartják nyilván a hatóságok, a másik az egyetemen tanít irodalmat. Tudjuk, hogy ismerik egymást, a feszültséget azonban az adja, hogy a regény jelentős részében ez nem derül ki, hogy honnan, és hogy milyen kapcsolat volt-van-lesz közöttük. Csak a három fejezetből (Relikviák, Latif, Csendek) álló kötet utolsó harmadában derül erre fény.

Az első két fejezet alapján némi csalódás ért. Arra számítottam, hogy – mint a korábbi műveiben – történelmi kor- és kórképet kapok majd Afrikáról. De másképp történt, inkább családregénynek tűnt a szöveg. Érdekes persze ez is, csak Gurnahtól eddig mást kaptunk. Zanzibár történelme, kultúrája önmagában is izgalmas. Elhelyezkedésénél fogva – szigetcsoport Kelet-Afrika partjainál – ősidők óta különböző kultúrák keveredése, találkozási pontja. Szuahéli, arab, portugál, bantu, indiai nyelvek, ízek keveredéséből áll össze sajátos kultúrája, történelme. Van egy háborús világrekordja is: Zanzibár vívta a történelem legrövidebb, mindössze 38 percig tartó háborúját az angolok ellen. A másik nevezetességét viszont a világ számtalan Queen-rajongója tudja: Freddie Mercury, születési nevén Farrokh Bulsara szintén zanzibári származású.

• Olvass bele!

Az első fejezet narrátora az álnéven, hamis papírokkal Angliába érkező Mr. Shaban már hatvanéves is elmúlt. Őt mindenképpen vissza akarják küldeni szülőhazájába. Az eljárással kapcsolatban feltett kérdése szerintem messze túlmutat a regény korlátain: „Melyik az az életkor, amikor már illik félteni az életünket? Vagy nem akarni félelem nélkül élni? Miből gondolta, hogy az én életem kevésbé van veszélyben, mint a fiataloké, akiket már beengedtek? És erkölcstelen dolog jobb életet élni, biztonságban?” Örök érvényű a kérdés, nemcsak időben, de térben is. Úgy hiszem, érdemes lenne feltenni ezt a kérdést a magyar politika farigcsálóinak is.

Végül aztán számos önkéntes hathatós segítségével sikerül kivívni, hogy Mr. Shaban Angliában maradhasson. Ő már Angliában emlékszik vissza zanzibári életére, és ez a visszapillantás adja meg a regény hangulatát, rajzolja meg az ottani mikrovilágot. Sajátos kultúrájú, muszlim sziget ez, ahol nincs társadalmi háló a szegények támogatására, a rokonok szemrebbenés nélkül fosztják ki egymást, és aki csak teheti, üzletelget. A zanzibári kereskedőnépség a távoli Indiától kezdve mindenkivel kapcsolatban áll. Főhősünk a gyarmatról az óhazába visszaköltöző angolok bútorait vásárolja fel, majd tisztes haszonnal továbbadja, és ha kell, megrendelésre még új bútorokat is készít. Hogy miért dönt a menekülés mellett, azt az első fejezet csak sejteti.

A bevándorlási hivatalnok, aki a szándékairól kérdezi, elég ellenségesen fogalmaz: „Az önhöz hasonló emberek ideözönlenek, nem is gondolnak arra, hogy mekkora kárt okoznak. Nem tartoznak ide, nem értékelik azokat a dolgokat, amiket mi, nem fizettek értük generációk óta, és nem akarjuk, hogy itt legyenek.” Ebben csak az a disszonáns, hogy a hivatalnok szülei Romániából menekültek Angliába. Eközben a zanzibári történetszálban arról olvashatunk, hogyan tenyerelnek rá az angolok az ottani üzleti életre. Minden csak az ő jóváhagyásukkal történhet. Ha például egy gazdag helyi kereskedő nem alkalmaz angolokat, brutálisan megbírságolják. Ha meg elbocsátja európai alkalmazottját, borsos kártérítést kell fizetnie. Ebben a fejezetben jelenik meg Huszein, a minden hájjal megkent perzsa kereskedő – akinek később még nagyon fontos szerepe lesz.

A második fejezet Latif története, aki az „afrikai szocializmust” támogató szocialista országok segítségével jött tanulni Európába, számos fekete-afrikai társával együtt. Neki az NDK jutott, onnan szökött meg, és jutott el Londonba, ahol letelepedett és egyetemi tanári státuszig vitte. Viszont évtizedek óta nem látogatott vissza szülőhazájába. Latif történetében újra felbukkan Huszein, aki Latif bátyjával együtt eltűnik valahol Keleten, és több mint három évtizedig hírt sem ad magáról.

Latif fél évig nem tudta rávenni magát, hogy találkozzon az apja nevét bitorló bevándorlóval. Ők ketten a harmadik fejezetben fejtik fel közös dolgaikat, történetüket. Mint kiderül, hogy a két férfit örökösödési ügyek, perek, szürke zónába eső üzleti machinációk kötik össze. Beszélgetéseikben előkerül az őket is körülvevő iszlám világa, amit Latif meglehetősen kritikusan szemlél. „Észrevette már, hogy az iszlám története végig családi viszályok története? Észrevette, milyen elképesztő következményekkel járnak a családi viszályok a muszlim társadalmak történetében?” Aztán hosszasan sorolgatják azokat a családokat, amelyek a hatalomért háborúztak, majd Latif így zárja gondolatmenetét: „Utálom a családokat.”

Számomra a regény egyik legérdekesebb rétegét a vallásra, életmódra tett utalások adták. Sosem gondoltam volna, hogy a Korán lapjain még a humor is megjelenhet. Dzsibríl (Gábriel) angyal felébresztette a prófétát, felültette a Burák nevű szárnyas bestiára, és elküldte először Jeruzsálembe, ahol együtt imádkozott Ábrahámmal, Mózessel, Jézussal. Majd tovább emelkedett az égig, ahol megkapta a Mindenható parancsát, hogy a muszlimoknak naponta ötvenszer kell imádkozniuk. „Visszafele úton Mózes azt tanácsolta neki, hogy menjen vissza és alkudozzon. Régebben benne volt ebben az ügyletben, mint a próféta, úgy vélte, hogy Isten enged majd egy kicsit. A Mindenható öt imára csökkentette az ötvenet. A gyülekezet a történetnek ezen a pontján mindig felsóhajtott.” De a Korán Jézust is számon tartja, mint Isten prófétáját: Nabi Isa, a názáreti – ez alaposan meglepett. Tudomásom szerint a Biblia ilyen gesztust nem tesz.

Végül, hogy miért is emigrál hősünk, csak a kötet végén derül ki. Az 1964-es zanzibári forradalom eredetileg azért tört ki, hogy elűzzék a hatalomból az uralkodó arab kisebbséget. Ez sikerült ugyan, de csaknem 20 000 halálos áldozattal járt, és áldozatai nem csak arabok voltak. A hatalomra kerülők ügyesen megoldották, hogy a kényes anyagi, öröklési ügyeket miképp oldják meg erőszakosan. A magyar ötvenes évekből tudjuk, hogyan megy ez, és nem volt másként két évtized múltán Zanzibáron sem.

A mesélő nem részletezi a börtönbeli kínzásokat, a szenvedéseit, viszont erről az egészről egy kőbe vésendő gondolatot fogalmaz meg: „Azokat az éveket a test nyelvén írták, és azt a nyelvet nem tudom szavakkal kifejezni. Néha, amikor szükséget szenvedő emberek fotóját látom, nyomorúságuk és fájdalmuk képzete az én testemben visszhangzik, együtt sajgok velük…”

Abdulrazak Gurnah: A tengernél
Fordította: Neset Adrien
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2025
344 oldal, teljes bolti ár 5799 Ft
online ár a kiadónál 5220 Ft,
e-könyv változat 4299 Ft
ISBN 978 615 106 0360 (papír)
ISBN 978 615 106 1121 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

1996 egy késő novemberi napján ereszkedik a Gatwick repülőtér leszállópályájára Saleh Omar gépe. Az idős férfi az Indiai-óceán távoli szigetéről, az eltérő kultúrák évszázados találkozóhelyéről, Zanzibárról érkezett, hamisított útlevéllel és álnéven, a táskájában pedig legféltettebb kincse, egy tömjénnel teli mahagóniládika. Korábban bútorüzlete és háza volt, férj volt és apa, ám most csak menedéket keres csendes magányába zárkózva.
Mivel úgy tűnik, nem beszél angolul, kirendelnek mellé egy tolmácsot, az egyetemi oktató, költő Latif Mahmudot, aki szintén Zanzibárról származik. Amikor Saleh és Latif találkozik egy angol tengerparti kisvárosban, kiderül, a múltjuk nagyon is szorosan egymáshoz köti őket. Visszaemlékezéseik során feltárul családjaik ellenségeskedéssel terhes, szövevényes története, melyben szerelem, árulás, csábítás és birtoklásvágy egyaránt szerepet játszott. A háttérben pedig egy gyarmati uralom alól felszabadult nép küzdelmes sorsát is végigkövethetjük.