Pengén csillogó Arthur-eposz | Lev Grossman: A fényes kard

Ládonyi János |

Bár a cím fényes kardot ígér, az előjelek baljósak. Lev Grossman – háta mögött elismerésre méltó fantasy-múlttal, többek közt a Varázslók-trilógiával – beállt a sorba. A legendák Arthur királyával ellentétben nem a kőtömbből kellett kihúznia Excaliburt, hanem bizonyítania: igenis képes újat mutatni a közkedvelt témában. A lehető legegyszerűbb módon látott hozzá, egyedi megközelítéséről így vallott a könyv utolsó oldalán: „A fényes kard egy Britanniáról szőtt álom, ahol a különböző korszakok széttartó elemei úgy keverednek össze, és olvadnak egységgé, ahogyan a való világban soha, és ez az álomszerűség, ez a szőtt jelleg mindig is jellemző volt Arthur világára.”

Collum elkésett, lemaradt a lényegről. A Mull szigetéről származó, lovagi álmokat dédelgető főszereplő újra meg újra szembesül ezzel. Bár magán hordja a mesehős megszokott kellékeit, mégsem vehető egy kalap alá neves elődeivel. Collum ugyanis – minden ambíciója mellett – önmaga szerint is suttyó. Camelotba tartó útján kapcsolódunk kalandjába, ám a vár már nagyon nem olyan, mint a daliás időkben. Arthur nincs többé, a híres lovagok többsége halott, a kerekasztal mellett alig üldögél egy-egy vitéz, s ők is amolyan szedett-vetett maradék. A mitikus események már mind megtörténtek, a csodák minden jel szerint zárórát hirdettek.

Grossman a végletekig kidolgozott részletességgel ábrázolja Britanniát, mind a tájat, mind a benne élő embereket és az őket mozgató motivációkat. Collum karaktere amolyan szerényen központi figura, követjük rögös útját, sajátos lovaggá ütését, ám legalább ennyire viszi előre a sztorit a megannyi visszatekintés. Ezek az emlékezések mutatják be a másodrendűnek tűnő lovagokat a maguk erényeinek és gyarlóságuknak aprólékos ecsetelésével. Lassacskán az Arthur-mondakör valamennyi jelentős figurája színre lép, s az író egyedi fűszerezéssel gyúrja egybe a történetet ismerős, mégis újszerű megközelítéssel.

• Olvass bele (az oldal alján)!

Pátosz és trágárság, eposzi fordulatok és megdöbbentően vaskos káromkodások járnak kart karba öltve a könyv lapjain. (Szép képzavar, igaz?!) A fényes kard komplex munka, ám ebből mit sem érzünk magával ragadó stílusa, üdítő fordulatai miatt. Az olvasót magával sodorja a cselekmény, aminek szövögetése során az írónak jutott energiája, hogy korhű módon taglaljon nagyon is mai, társadalmi kérdéseket. Szinte észrevehetetlenül diszkrét tálalásban bukkan elő a migráció, a rasszizmus, a gender-dilemma témája – ám anélkül, hogy Grossman sürgetné az olvasó állásfoglalását.

Ki kell végre mondanom, hogy régen szórakoztam ennyire jól. Receptre kéne felírni mindazoknak, akik ma csak búsulni képesek. (Ennek okait ismerjük, el is fogadjuk, de mégis…) A könyvre bizonyos fajta kettősség jellemző, egyfelől gondosan kimunkálva ismerjük meg a kort és a szereplőinek emberi oldalát, másrészt meg a nagyívű fantasy elemek közé harmonikusan illeszkedik az ezt alkalmanként megtörő vulgaritás. Az igazán lenyűgöző azonban ennek természetessége. Teljesen magától értetődő, hogy az és úgy következik, amit kapunk – még ha a fordulatok olykor határozottan hajmeresztőek. Grossman meséje végtelenül távol áll napjaink világától, ám igen közel a ma emberéhez. Képes utat találni az örömre nyitott gyermeki énünkhöz; mondhatni a kard pengéjén megcsillanó fényt oda tükrözni a legsötétebb időkben is.

Igen terjedelmes, mégsem fárasztó ez a kalandregény, melynek sajátos világában üdítő volt megmerítkezni. Kleinheincz Csilla tündöklően szép, gördülékeny fordítása igen sokat tesz hozzá az élvezeti értékéhez – ezt már az első oldalakon is megérezzük, ahol is a főszereplő Collum önjellemzése megelőlegezi saját suttyóságának fokozatait…

És még valamit hozzá kell fűznöm: eleinte kissé túlzónak éreztem a belső borító méltatásait. Mire az utolsó oldalakhoz értem, be kellett látnom: objektív szigorúsággal jellemezték ezt fantasyt. Valóban katartikus élményt kínált.

Az Arthur király-legendáról és a kerekasztal lovagjainak kalandjairól, életéről igen sok bőrt húztak le már eddig is – változó színvonalú munkákban. A fényes kard (ahogy visszatekintek rá) hiánypótló munka – csak éppen erről a hiányról nem szerzünk tudomást, míg el nem olvassuk.

Lev Grossman: A fényes kard
Fordította: Kleinheincz Csilla
Agave Könyvek, Budapest, 2025
608 oldal, teljes bolti ár 8780 Ft,
online ár a kiadónál 7902 Ft,
e-könyv változat 6280 Ft
ISBN 978 963 598 3889 (papír)
ISBN 978 963 598 3889 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Egy Collum nevű, tehetséges ifjú lovag érkezik Camelotba, hogy felvételt nyerjen a Kerekasztal tagjai közé, de már elkésett: Arthur király két héttel korábban elesett a camlanni csatában, és csupán maroknyi lovag maradt életben.
A túlélők azonban nem legendás hősök, mint Lancelot vagy Gawain, hanem a Kerekasztal különcei, köztük Sir Palomides, a szaracén, és Sir Dagonet, Arthur udvari bolondja, akit csak tréfából ütöttek lovaggá. Mellettük pedig csak Nimue áll, Merlin egykori tanítványa, aki elárulta és egy domb alá zárta mesterét.
Rájuk hárul a feladat, hogy újjáépítsék Camelotot ebben a kibillent világban: bár a kereszténység Istene magára hagyta Britanniát, Morgan le Fay vezetésével visszatértek a királyságba a tündérek és a régi istenségek. A lovagoknak fel kell kutatniuk az Excaliburt, hogy a romokban heverő ország ismét egyesülhessen, ám előtte még meg kell fejteniük, hogyan bukhatott el a magányos és nagyszerű Arthur király.
A fényes kard az új évezred első nagy arthuri eposza, a hagyományokhoz hűen tele párbajokkal és kalandokkal, csatákkal és lovagi tornákkal, varázskardokkal és halászkirályokkal. Ugyanakkor esendő és mégis erős férfiak és nők története, akik annak ellenére próbálják meggyógyítani széttört világukat, hogy őket magukat is megtörte az élet.