Rossz döntés után még rosszabb | Moa Herngren: Az anyós

Fazekas Erzsébet |

Leginkább egy anyós képes arra, hogy az új (vagy akár a régi) házaspár egyik/mindkét tagjának életét megkeserítse. Nem véletlenül született annyi anyósgyalázó vicc e témában. Ő az, aki mindig jobban tudja, hogyan kell jól szeretni a fiát (ritkábban a lányát), továbbá gyereket nevelni, húst sütni, háztartást vezetni, s egyáltalán a világot belakni…

Az anyós-meny viszony  lehet a családi kapcsolatok egyik legérzékenyebb területe. Néha oly súlyos konfliktussal, feszültséggel terheli meg a felek életét, hogy emiatt szakítanak. Ha rokonná válunk egy idegennel, az nagyon sokféle érzést válthat ki. Ideális esetben (legyünk őszinték: ritkán) a felek között kialakulhat elfogadás, még szeretet is. Ám gyakoribb az átmeneti vagy tartós feszültség, végül a pusztító gyűlölködés. Ilyesmiről szól a svéd Moa Herngren könyve.

Ebben a történetben nehezen érthető meg, hogy valójában mi  vezethetett a szereplők közötti ellenségeskedéshez, majd bosszúhoz, betartáshoz, negligáláshoz, végül az unokától való eltiltáshoz és a családi közösségből való teljes kizáráshoz. Egy ponton a fiú és a meny oda jut, hogy inkább megváltoztatja a közösen viselt családnevet is, új helyre költöznek, hogy az anyós ne bukkanhasson rájuk. Az unokából kiradíroznák még az apró emlékeket is. Sikerülhet? Sikerült? Sokan akarják a múltat végképp eltörölni, de a valóságban ez azért nem ilyen egyszerű… dióhéjban így foglalható össze a könyv tartalma. Marad a nagy kérdés: miféle tanulsággal szolgálhat az olvasó számára a szereplők magatartása, az események számos fordulata?

A főszereplő anyósjelölt: Åsa Berg – a könyv valóságában – Svédország egyik legkeresettebb kommunikációs szakembere. A sors különös fintora, hogy mégsem képes hasznát venni szakmája trükkjeinek. Éppen azokkal nem tud beszélni – mert nem engedik – akik számára a legfontosabbak: a fiával és az unokájával. Hogyan juthattak idáig? Szerepet játszhat-e ebben egy idegen? Vagyis a kívülről érkező fiatal nő? Van visszaút?

A gyanútlan olvasónak, aki alaposan beleéli magát az anyós által elmondott történetbe, nehéz lenne e konfliktusban nem Åsa mellé állnia. Persze Åsa is, mint bárki más, a saját szűrőjén keresztül néz, fogad, értelmez mindent. Így aztán a maga módján ő is megbízhatatlan elbeszélő. Az ötvenes éveiben járó, egyre keserűbb, magányos anyát a fia, a menye, sőt a többi hozzátartozó, barát is egyre jobban elítéli, hibáztatja, majd a történet végére teljesen magára is hagyják őt. Pedig a kiinduló helyzet/esemény még problémának is csak rosszindulattal volt tekinthető. Vagy megtörheti valami/valaki e rossz spirált? Évek múltán az unokája úgy dönt, hogy kibogozza a családi viszonyokat, megfejti a titkokat – keresni kezdi nagymamáját. Végül fizikai és lelki értelemben is eltalál hozzá.

Életvezetési tanácsadó lehet(ne) ez a könyv, ugyanis igen meggyőzően fejtegeti a szerző, hogy a vitás helyzetek tisztázásában egyetlen dolog segítheti a feleket: az ha létrejön közöttük a kommunikáció. Åsa hite szerint, a fiával és a (barát)nőjével kialakult félreértéseket csak szavakkal, az asztalra kitett ügyek tisztázó végigtárgyalásával lehet rendezni! Ám náluk erre semmi esély. „Ha az emberek nem hajlandóak szóba állni egymással, nem fogják tudni megoldani a problémát.” A címlapon kiemelés figyelmeztet „minden történetnek több oldala van”.

Természetesen e felkavaróan elszomorító, szánalmas történetnek is. Aki végigköveti, mindenképpen rájön erre, de közben furcsa felismerést is tehet. Úgy vélem, itt valójában nem is az anyósról olvasunk. Még akkor sem, ha a szöveg kétharmad (bő 300 oldalnyi) részében az ő személyén, vélekedésén átszűrve érkezik hozzánk minden infó. Az első oldalaktól, a hosszú rész végéig (11–205. oldal), a másodikban (A titok) pedig mindvégig Åsa a beszélő. Fiának (Andreas) mindössze 13 oldalnyi terjedelem jut (247–260. o.), a menynek (Josefin) már csak hét. A fordulatot hozó 5. fejezetben semleges (el)beszélőként újra Åsa emlékezik és mesél hosszabban. Sam, az unoka csak a záró részben kerül elő(térbe), és vele akár nyugvóponthoz is érkeztünk. Én pedig szeretném azt hinni, hogy eljuthattunk a happy endig…

A szerkezet bemutatott egyenetlensége, Åsa megjelenítésének, gondolatainak túlsúlya miatt az olvasó könnyen eshet abba a tévedésbe, hogy itt Åsa anyósi minősége áll a középpontban. Ám a teljes szöveg ismeretében úgy vélem, ez a könyv legalább ennyire, ha nem még inkább a meny-jelenségről is szól. A szomorú előzmények miatt igen szorosra zárt anya-fia kapcsolatba érkező Josefin (az „idegen nő”) kavar fel, tesz lehetetlenné mindent. A meny elfojtott, majd egyre nyíltabb gyűlölete arra utal, valójában ő érzi magát kirekesztettnek. Alul lévőnek. Mert az anyánál fiatalabb kora miatt a kiszemelt hím (bocsánat a dehumanizált megfogalmazásért) életében már csak a második lehet. A vezető szerep már foglalt! Josefin ezt próbálja megbosszulni. Családterápiát végző pszichiáterek bizonyára meg tudják erősíteni, hogy sok esetben akár ez lehet az érzelmi torzulás fő oka. Különösen így lehet olyan esetben, amikor Josefin már gyerekkorában torzult személyiség volt. Durván zsarolta érzelmileg a szüleit, éppen úgy, ahogy ma a férjével teszi. Åsa a múlt szemtanúja, a jelen megszenvedője.

A közhelyes anyósviccek ex katedra kijelentéseinek mélyén sok örök érvényű igazság rejlik. Csupa olyasmi, ami indokolhatja a feszültséget, ellenségeskedést, egyenesen a gyűlöletet. De a legdurvább viccekben sem történik meg olyan jellegű kegyetlenség, mint amilyet ez a könyv villant fel. Némelyik viccben egészen finom utalás jelzi, hogyan gondol a feleség az anyósára.

Párbeszéd a házasfelek között:
– Mit keresel, drágám?
– Az egyik egészségügyi könyvet.
– Melyiket?
– Az a címe: Hogyan éljünk 120 évig?
– Azt ugyan hiába keresed, bevittem a MÉH-be.
– De miért?
– Mert a múltkor láttam, hogy az anyád olvasgatta.

Könyvünkben egyik szereplőnek sem sarkosan egyféle a véleménye, nem szilárd az álláspontja. Mindhárom főalak (Åsa, Andreas, Josefin) gondol valamit, majd szinte azonnal bizonytalanná is válik, megkérdőjelezi saját vélekedését, érzéseit. Gonoszkodva azt feltételezem, a szerző ezzel akarja fenntartani a feszültséget, így akarja tovább lökni az eseményeket.

Az első hosszú fejezetben az elbeszélő Åsának meghalt az anyja, fia pedig megszakította vele a kapcsolatot. S bár egy városban élnek, Åsa csak akkor látja unokáját, ha titokban meglesi az oviba induláskor. A Sam nevű kisfiút ő Bogyónak hívja (ha olykor a közelébe jut), akárcsak régen a fiát – ennél nagyobb bűne sose legyen egy nagymamának, ám ő ezért kegyetlenül megfizet majd. Lesi tehát őket a kocsijából „mint egy éhező, aki úgy próbál életben maradni, hogy felszedegeti a morzsákat, amelyektől azonban sosem lakhat jól.” 

Åsa hibájául azt róhatjuk fel, hogy titokban örült anyja halálának, de csak azért, mert a temetés mintha mégis összehozta volna a fiával. Abban reménykedik, hátha beigazolódik sokszor ismételt önmegnyugtatása: „végül minden rendbe jön, és amíg nem jön rendbe minden, addig a történetnek nincs vége.” Ám úgy látszik, Åsa számára a történetnek vége lett, és nem jött rendbe semmi. Pedig a nagyi figyelmeztette: „jobban járunk, ha féken tartjuk érzelmeinket.” Andreas így búcsúzik a sírnál a nagyitól: „arra tanítottál, hogy minden, ami növekszik, gondoskodást igényel. A virágok és az emberek, kicsik és nagyok egyaránt. És én mindvégig megkaptam tőled ezt a gondoskodást… Ígérem, tovább őrzöm, gondozom a virágaidat.”

Åsa közbeveti, anyaként azért nagyon nem ilyen volt. Hiszen bárki lehet kedves és aranyos nagymama (épp elégszer tapasztaltuk), ha nem őrá hárul a felelősség. „…nehéz megérteni, mi volt a kezdet és mi a vég, mert nem valami nagy és egyszeri esemény volt az, ami felrobbantotta az utolsó bombát. Inkább volt egy kusza gombolyag ezernyi lógó szállal” – jut Åsa eszébe, s párhuzamba állítja, hogy anyjában a rák volt a bomba, őnála meg előbb Stina (a valamikori legjobb barátnő, Josefin anyja) megjelenése, ő hozta össze Åsát régi barátjával: Jannéval, aki aztán Andreas apja lett. Ez a Janne pedig szinte azonnal el is hagyta őket, mert „más szeretni való személyt talált.” És ebbe a zűrös leosztásba cseppent bele Josefin, Andreas választott párja.

Az elbeszélőben csupa negatív emlék tolul fel. A szem a lélek tükre, állítólag, de Josefinre ez nem érvényes. „A tekintete gyakran volt közömbös, nehezen megfejthető. Az ő szeme zárt ajtó. Eleinte nem is vettem magamra, azt hittem, az én dolgom lesz kezdeményezni és kérdezni. De anyósként nem akartam túlságosan rámenős lenni. Mintha folyamatosan egy kifeszített kötélen egyensúlyoztam volna. Próbáltam minél nyitottabb, barátságosabb lenni anélkül, hogy tolakodó volnék.” Az ön- és múltelemzés nem szakad meg. „…később próbáltam megérteni, hogy mikor, hogyan történtek a dolgok. Mint egy kirakós, amit megpróbálsz visszafelé kirakni. Melyik darab hová került és mikor? Mikor kezdett el kicsírázni a katasztrófa első magja?”

• Olvass bele!

Talán amikor az albérletük felújítása miatt a fiatalok az anyóshoz  költöznek. Ha Åsa beszélgetést kezdeményezett, a lány sose kérdezett vissza: „mintha olyasvalakivel próbálnék teniszezni, aki nem üti vissza a labdát.” Azért csak próbálkozott, a fia mégis őt hibáztatja: „Nem várhatom el mindenkitől, hogy olyan legyen, mint én, aki jól érzi magát másokkal reggelizve, vagy amint kidugta az orrát a hálószoba ajtaján, rögtön beszélgetni akar.”

„Teltek a hetek, s minél nehezebb volt kiismerni, annál nehezebben kötődtem hozzá. Talán jobb voltam abban, hogy úgy tegyek, mintha kedvelném, mint ahogy valójában éreztem iránta.” Kardigánt vett Josefinnek, aki folyton panaszkodott, hogy fázik, de aztán az ajándék csomagot napokig ki se bontotta. Amikor Åsa a pszichológus barátnőjének ezt megemlítette, az úgy értelmezte, mintha meg akarta volna vesztegetni az ifjú asszonyt.  Ettől elkeseredett: „a jószándékom olyan volt, mint a forró főzőlap, amit kikapcsolnak, s lassacskán elkezd kihűlni. Közeledtem a fagyponthoz. Elvégre meddig lehetünk barátságosak és kedvesek valakihez, aki folyamatosan visszautasít?”

Åsa végig önmagát (is) hibáztatja, okolja, engem mégsem vesz le a lábamról. Ennyi volna Herngren könyvének központi jelensége, üzenete, témája – de vajon nem túl kevés-e ez így? Valamit nem vettem volna észre? Mert ha csak ennyiről lett volna szó, akkor egy kissé félrement, több részletében pontatlan tézis-könyvnek is tekinthetném. Holott nem tartom annak. Sőt: élvezetes lélekfejtésnek találom. És olyan irodalmi szövegnek, ami közelebb hozza magát a skandináv valóságot is. Herngren/Åsa leírása nyomán jobban értem például, mit jelent az északiaknak a téli fürdőzés, miként képzeljem el a szaunázás fiziológiáját. Åsa bánatosan a tengerhez megy, mert nem hívták meg Sam születésnapjára. „Felvettem a fürdőköpenyemet, feltettem a fejlámpát, vastag kesztyűt és úszócipőt húztam. Gyorsan lemásztam a létrán és beleugrottam a jégen tátongó lékbe. A kezdeti bénító sokk után kezem-lábam bizseregni kezdett. Néhány percig bírtam, aztán kimásztam és amilyen gyorsan csak megdermedt lábam engedte, felrohantam a hosszú kőlépcsőn. Aztán beugrottam a forró zuhany alá. Beleborzongtam a fájdalomba, amint a lábujjaim és ujjbegyeim felengedtek. Néha azt gondolom, a középkorúak jeges fürdőzése kicsit olyan, mint amikor a tinédzserek a karjukat, combjukat vagdossák. Egyfajta önbántalmazás.”

A fentiek után, már csak az önbántásra való tekintettel is, el kell jutnom valamiféle összegzéshez. A könyv egyik tanulságának azt vélem, hogy a rossz döntések után csak még rosszabb döntés jöhet. Mert vannak esetek, személyiségek, kapcsolatok, amikor egyszerűen minden reménytelen, a helyzet megmenthetetlen… Itt most végtelen sorban jöhetnének mindenféle személyes példák. Esetek, amikor az anyós szavai, viselkedése magyarázat lehet arra, hogy egyszerűbb őt megutálni, végleg leírni, fátylat borítani még az emlékére is. De aki olyan szerencsés (vagy szerencsétlen), hogy házasságban él, majd gyereke is születik, s ő szintén nem marad magányos – megélheti a másik szerepet is. És egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben rájön, a menye miért utálja őt. De hogy utálni fogja, az szinte biztos.

Mindnyájan anyósok és menyek is vagyunk (lehetünk) egyúttal – egy személyben, ha nem is azonos időben! –, ezért tehát Herngren regénye mindannyiunk számára kézikönyv lehet.

Moa Herngren: Az anyós
Fordította: Pap Vera Ágnes
Helikon Kiadó, Budapest, 2025
350 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft,
online ár a bookline.hu-n 4950 Ft,
e-könyv változat 3599 Ft
ISBN 978 963 620 5546 (papír)
ISBN 978 963 620 5553  (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Åsa Berg Svédország egyik legkeresettebb kommunikációs szakembere – csak épp azokkal nem beszélhet soha, akik a legfontosabbak neki: fiával és unokájával. Hogyan juthat idáig egy látszólag szoros anya-fia kapcsolat? Hogy befolyásolja mindezt az anyós és a meny közti viszony? És lehet-e a hidegháborúból visszaút? Az anyós A válással világszerte berobbanó Moa Herngren nagy sikerű családidráma-sorozatának második darabja.

Moa Herngren (1969) a családi drámák mestere. Forgatókönyvíróként többek közt A Patchwork család című Netflix-sorozat társszerzője, újságíróként az Elle magazin svéd kiadásának egykori főszerkesztője, íróként pedig A válás és A nehézsúly szépe szerzőjeként ismerheti a magyar olvasó.
„Minden karakterem emberi, közel sem tökéletes személyiség. Talán pont ez a legfontosabb üzenetem az olvasóknak, hogy mindig igyekezzenek megismerni minden fél motivációját, érzéseit, nézőpontját, mielőtt ítélkeznek.” (Részlet Moa Herngren Nők Lapja-interjújából)