Moa Herngren: Az anyós (részlet)

Anyám nemrégiben halt meg, én mégis inkább a fiamat gyászolom. Aki nem halott, sőt, nagyon is él. Egy városban lakunk, szinte egy városrészben. Gröndal és Midsommarkransen gyalogosan, jó tempóban alig félórányira van egymástól, ha az ember, ahogy én is, szeret sétálni. Mostanság azonban inkább autóval jártam arra. Nincs már annyi energiám, mint azelőtt. Főleg, hogy időben akarok odaérni. Ha szerencsém van, Andreas akkor indul oviba Bogyóval, és látom őket, amint kilépnek a fehér kapun. Habár ők nem szeretik, ha Bogyónak becézem az unokámat. A rendes neve Sam, ahogy a fiam oly sokszor emlékeztetett rá. Persze ez még azelőtt volt, hogy megszakította velem a kapcsolatot. Azelőtt, hogy minden véget ért.

Miután elindultak, általában átautózom a Vattenledningsvägenre: ez is a környéken van, alig néhány saroknyira, és ott várok, amíg kinyitják a boltot. Ma egyből odamegyek.

A levegőben látszik a lélegzetem: kicsit átmozgatom elgémberedett lábujjaimat, hátha felmelegszik a lábam. Andreas nem vehet észre, az csak rontana a helyzeten. Mint amikor meglátogattam a virágboltban, és ezzel jól feldühítettem, pedig épp csak be akartam köszönni.

– Volt egy egyezségünk – mondta, és ezt úgy értette, hogy megígértem, békén hagyom. Csakhogy egy egyezség két fél közös döntését jelenti. Ebben az esetben pedig Andreas egyedül döntötte el, hogy többé nem láthatom sem őt, sem Samet, nekem pedig nehezemre esik ezt elfogadni.

Türelmesen várok a napi adagomra az autóban ülve, néhány kapuval odébb, nehogy észrevegyenek. Mint egy éhező, aki úgy próbál életben maradni, hogy felszedegeti a morzsákat, melyektől azonban sosem lakhat jól. Felemelem a termoszbögrét az anyósülésről, hogy felmelegítsem magam egy kis kávéval, amíg várakozom, de már kihűlt. Vennem kellene egy jobb bögrét.

Egyszer csak megjelenik Andreas a járdán, és leengedi a napellenzőt. Mintha kissé leégett volna. Talán elutaztak valahova húsvétkor, mert nem láttam őket. A lakásukban nem volt mozgás, a boltban pedig helyettesítette őket valaki. Hogy hol voltak, azt persze nem tudom. Az Instagramon már régen letiltottak. Amíg anyám élt, az ő fiókján keresztül értesültem a dolgaikról, onnan letöltöttem a képeket, és elküldtem magamnak. De amióta anya meghalt, ez a kapu is bezárult.

Andreas lesöpri a járdát, és kitesz a kirakat elé egy virágládát tele vörös hangával és borostyánnal. Aztán kipakol még néhány ládát. Gyorsan, céltudatosan dolgozik, én pedig nézem a mozdulatait. Lágyan mozog, mintha táncolna. Aztán kilép Josefin, karján Sammel. Miért nincs Bogyó oviban? Talán beteg? Az arca rózsáspiros, és nyűgösnek látszik. Miért nem maradt vele otthon valamelyikük? A kisfiúnak ágyban volna a helye, nem kellene magukkal hurcolniuk a munkába. Vagy talán olyan sok dolguk van, hogy muszáj volt bejönniük?

Bárcsak kinyithatnám az autó ajtaját, kiszállhatnék, és odakiálthatnék, hogy majd én vigyázok rá. Bízzátok csak rám! Nem gond. A világ minden ideje az enyém. Éjszakára is nálam maradhat. Jól elleszünk. Nem kell aggódnotok, így legalább jut egy kis idő magatokra is, és kicsit kettesben lehettek.

Szeretnék valami ilyesmit mondani, ahogy a nagymamák szokták. De nem lehet. Nekem nem. Úgyhogy nem mondok semmit. Csak ülök a kormány mögött, számon a láthatatlan szájkosárral, és figyelem őket. Josefin bemegy Sammel a boltba. Andreas a járdán állva még egyszer végigtekint a kiállított növényeken, megbizonyosodik arról, hogy nem felejtett el semmit. Amilyen alapos, még egyszer megigazítja a virágtartókat, mielőtt bemenne. A műsornak mára vége. Észreveszem, hogy könnyes az arcom, már megint sírok. Azt sem tudom, miért. Anya, vagy Andreas és Sam miatt?

Megáll mellettem egy autó, miközben egy másik lekanyarodik a járdáról az útra. A volán mögött ülő nő rám pillant, majd zavartan elkapja a tekintetét, és elhajt. Lerí rólam a szégyen? Ennyire nyomorult állapotban volnék? Az ilyen emberek szoktak betelefonálni a rádió pszichológiai műsorába, hogy tanácsot kérjenek és vigaszért esedezzenek. Segítsen, a fiam megszakította velem a kapcsolatot, nem láthatom az unokámat.

Legszívesebben rátaposnék a gázpedálra, hogy utolérjem azt a nőt az autójában, és elmondjam, mi történt. Hogy elmagyarázzam, hogy jutottunk ide. Nem az én hibám volt! Vagy mégis? Mi van, ha mégis az én hibám volt? Kavarog a gyomrom. Ma sem leszek képes dolgozni.

I. rész ~~ Åsa

Különös érzés volt izgatottan várni a saját anyám temetését. Ha Andreas és Josefin tudták volna, mit gondolok, ez csak újfent megerősíti őket abbéli meggyőződésükben, hogy én szörnyű teremtés vagyok.

Pedig én nem akartam eltemetni anyámat. Nem akartam, hogy meghaljon. A gyászom közepette mégis némi örömöt jelentett, hogy láthatom Andreast és Samet. Hogy anya ismét összehoz minket. Anya az utolsó pillanatig próbálta tartani bennem a lelket, habár nem fogta fel teljesen, hogy milyen rettentően rossz a helyzet. Mégis, semmit sem akartam jobban, mint hogy beigazolódjanak a közhelyei, az afféle kijelentései, hogy: „végül minden rendbe jön, és amíg nem jön rendbe minden, addig a történetnek nincs vége.” Ámde a történetnek számára vége volt, és semmi sem jött rendbe.

A templomteret betöltötte a virágok nehéz illata. Anya a Seglora-templomot szerette volna, de ott nem volt szabad időpont, így a második esélyes, a kis Djurgårdskyrkan mellett döntöttem. Valószínűleg neki is tetszett volna, még ha ez nem is szerepelt olyan előkelő helyen nála, mint a Seglora. A koporsót, a kívánságának megfelelően, Josef Frank-féle kelme borította, körülötte pedig ott sorakoztak a barátok és a család koszorúi.

~ Nyugodj békében
~ Fájdalommal búcsúzunk
~ Drága Maggie, nem felejtünk
~ Szeretett nagymamánknak örök emlékül
~ Emléked megőrizzük

Képtelen voltam felfogni, hogy valóban az én halott anyám fekszik ott, hogy a koszorúfeliratok neki szólnak. Éppolyan képtelenség volt, mint egy selyemszalagon néhány szóban összefoglalni mindazt, amit az iránt az ember iránt éreztem, aki világra hozott és egész életemet végigkísérte. A kettőnk kapcsolata nem volt mindig felhőtlen: amióta az eszemet tudom, anyában mindig is volt némi távolságtartás, mert szerinte „jobban járunk, ha féken tartjuk az érzelmeinket”. Egész életünkben kerültük az érzelmi megnyilvánulásokat, apával mindig is közelebb álltunk egymáshoz. Ahogy anya és Andreas is közelebb álltak egymáshoz. Mintha az anya-gyerek szeretet átugrott volna egy generációt. De én szerettem őt.

Andreas kint állt az oltár előtt, és kis fehér rózsacsokrokat erősített az elülső sor fenyőfa székeire. Lépteim hallatán felnézett, tekintete pedig megkeményedett, amikor meglátta, hogy én vagyok az. Szigorúan összeszorított szájjal tovább kötözgette a csokrokat. Ismét belém hasított a félelem, de erőt vettem magamon, odamentem hozzá, noha tudtam, hogy fájni fog.

– Milyen szép csokrok – mondtam, megpróbálva beszélgetést kezdeményezni.

Andreas egy kis késsel, határozott mozdulatokkal lemetszette a rózsatövekről a leveleket.

– Jossan készítette őket.

– Szépek. Nagyon tetszett volna a nagyinak.

Andreas bólintott, és folytatta a munkát.

– Andreas… én… – próbálkoztam, de elakadtam. Andreas megdermedt, szigorú tekintete pedig szinte belém fúródott. Éppen bocsánatot akartam kérni, amikor az ajtóban felcsendült egy gyerekhang.

– Apa!

Sam futva elindult felénk, én pedig leguggoltam, hogy megöleljem. A következő pillanatban rám se nézve elrohant mellettem, és Andreas nyakába ugrott.

– Szia, kicsim. Odamegyünk anyához? – kérdezte tőle Andreas, és a hangja egyből barátságos és szeretetteljes lett.

Kézen fogta Samet, és elindultak Josefin felé, aki közvetlenül Sam után lépett be. Nagy erőfeszítésembe tellett mosolyogni. Hamarosan elkezdődik. Akkor majd sírhatok.

Stina és Björn is eljöttek. Mindketten megöleltek, azt mondták, hogy sokat gondoltak rám, és csak szóljak, ha bármiben tudnak segíteni.

Jólestek az együttérző, vigasztaló szavak. Hogy törődnek velem. De aztán észrevettem Stina tekintetét. És Björn feszült állkapcsát. Rájöttem, hogy kényelmetlen nekik velem beszélni. Nem miattam jöttek el. Semmi nem miattam történik. Hát persze hogy nem. Naiv voltam, hogy egyáltalán reménykedtem.

A kis fehér fatemplom harangtornyában megkondult a harang, és megkezdődött Maggie Berg életének utolsó felvonása. Anya egy női lelkészt választott, akinek, mint fogalmazott, „jó neve van”, és aki az összes barátnőjét is búcsúztatta. A lelkésznő meglepően kedvesnek és hozzáértőnek bizonyult. Azt hittem, hogy anyám köreiben jobban szeretik a fennköltebb, flancosabb szertartásokat, de ez a lelkésznő olyan békés melegséget árasztott, ami abban a pillanatban megnyugvást jelentett. Aztán átadta a szót Andreasnak. Ő mondja el a beszédet, amire én képtelen voltam.

Josefin megszorította Andreas kezét, aki felállt, és elindult a koporsó felé. Nagyokat nyelt, szemmel láthatóan próbálta visszafojtani a könnyeit, a szeme alatt egy ideg rángani kezdett. Halálos csend telepedett a padsorokra, amikor megköszörülte a torkát, és kibontotta a kis papírt, amin a szövege állt.

A hangja monoton volt, gépies, akár egy roboté. Kénytelen volt félretenni az érzelmeit, hogy ezt végig tudja csinálni.

„Arra tanítottál, hogy minden, ami növekszik, gondoskodást igényel. A virágok és az emberi lények, kicsik és nagyok egyaránt. És én mindvégig megkaptam tőled ezt a gondoskodást, a gyerekkoromtól egészen az utolsó pillanatokig. Mindig biztonságban éreztem magam veled. Köszönöm, nagyi. Szeretlek, és ígérem, hogy tovább őrzöm a virágaidat, ezentúl én gondoskodom róluk.”

A hangja elhalt. Mindenhonnan sírás, szipogás hallatszott, kis zörejek, matatás hangja, ahogy az egybegyűltek a zsebkendőket keresték. Próbáltam elkapni Andreas tekintetét, de ő mereven bámulta a padsorok közötti zöld futószőnyeget, miközben visszament a helyére. Megszólalt az orgona, és visszarepített apa temetésére. Felcsendült a búcsúztató zsoltár, a Dicsőséges e föld.

Dicső korok jönnek,
majd tovatűnnek,
nemzedékek lánca összefonódik.

Andreas akkor csak tizenöt éves volt, a Gustav Adolf-templomban ültünk és egymás kezét fogtuk. Elfelejtettem zsebkendőt vinni, így a kendőmmel törölgettük a könnyeinket. Aztán lehajtottuk a fejünket és együtt énekeltünk.

A végső búcsú. Ezúttal egyedül álltam a koporsó mellett. Andreas, Sammel a karján és Josefinnel az oldalán ott állt velem szemben. Most Josefin vigasztaló kezébe kapaszkodott, nem az enyémbe. Furcsa volt látni, még ha így is volt természetes. Egy szükségszerű hatalomváltás, ami már régen elkezdődött, de még mindig könyörtelenül fájt. Lassan, de biztosan kiszorultam az életükből.

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Moa Herngren: Az anyós
Helikon Kiadó, Budapest, 2025
350 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft