Az ember a múltjának gyümölcse | Edith Bruck: Gyönyörű romlásom

Fazekas Erzsébet |

Mozaikokat látok olvasás közben. Valamelyik ravennai templom belseje jelenik meg lelki szemeim előtt – mondhatni stílszerűen. Lenyűgöz a szépen egymás mellé rakott, apró színes lapocskákból összeálló gyönyörű kép. Ezt adja most nekem Edith Bruck könyve. A benne felidézett események, emlékek úgy sorjáznak egymás mellé, mint azok a színes-aranyló kövecskék a másfél ezer éves falakon. Erősíti ezt a benyomást a szöveg tördelése is. Semmi nem választja el az újabb jelenetet, helyzetet a korábbitól. A bekezdések nem jelzik, hogy az előző mondathoz képest már másutt vagyunk térben és időben.

Igen szép olvasmány ez a szöveg, nagyszerű stílusban megírva. A vezérfonal az elbeszélő különös házassága: Nina fanatikus rajongása a külön lakásban élő – más partnert is szerető – férje iránt. Minden helyzetet, eseményt átszőnek a Nina zsidó voltából fakadó, ahhoz kapcsolódó emlékei. A haláltáborok, a munkatáborok mindennapjai. Az akkor kiskamasz lánynak, majd a történet idején középkorú (45 éves) nőnek a lelkivilágán ki- és letörölhetetlen nyomot hagyó, s az éjszakai nyugalmát folyamatosan megzavaró náci valóság. Nem véletlenül írják a kritikusok Edith Bruck művének jellemzésére: Az életben maradt Anne Frank regénye.

Csakhogy ez a regény nagyon más, mint a rejtekében lapuló kislány naplója. Nem a bujkálás napi feljegyzéseit olvassuk, hanem az 1970-es évek második felének itáliai valóságát. E tablón sok minden(ki) megjelenik. Nina, a munkavállaló, aki el akarja tartani magát. Megismerjük a szerkesztőségek kaotikus világát, a főnököket, akiket jobban érdekel az újságírónőből a nő, mint az újságíró teljesítménye. Hiába írna Nina a peremre szorultakról (koldus, hajléktalan) vagy a másságuk (leszbikus, transzvesztita) miatt kirekesztettekről, a napilap vezetői számára ezek nem publikálandó témák. Arra hivatkoznak, hogy a lap (nyárs)polgári, vagyis konzervatív közönsége ilyesmiről nem olvasna szívesen. [A könyv 1979-ben jelent meg Milánóban, vagyis napjainkhoz képest 50 évvel vagyunk hátrébb az időben, de hogy a 70-es években vagyunk, azt onnan tudjuk, hogy Nina a férje 1957-es keltezésű leveleit olvasgatja.]

Nina női témákat keres. Forgatókönyvet rendelnek tőle. Azt kérik, a középpontba állítsa „a zsidó női személyiséget.” Van honnan merítenie. „Mozdulataimban anyám mozdulataira ismertem, amikor a házimunkát végezte… gyerek-szememben ő maga volt a lepedő, amit kiterített, a kenyér, amit dagasztott, a krumpli, amit pucolt.”  Minta lehet a Rómába látogatóba érkező, alijázni készülő nővére, meg a többi magyar rokon.

Bejárónője érdeklődik, megkapja-e tőle is a 13. havi bért, mint a gyári munkások. (Micsoda vívmány lehetett ez fél évszázada! Vajon a cselédek melyik olasz szakszervezetbe léptek be?) Nina megígéri, ha jár, akkor ő is odaadja. Majd szabado(sa)n beszél Mariának a maszturbálásról, s közben megjegyzi magáról, magának: „több szexuális kíváncsiság és bátorság élt bennem 16, 20 éves koromban, de az idők során megszelídítettem, mint cowboy a vadlovát.”  Tanácsot is ad, hogy Maria ne tekintse magát a munkaadója alárendeltjének, az a férfi csak meghágja, de nem fizeti ki a járandóságát, sőt ajándékokat vetet magának. Nina okítani próbálja a prűd, bigottan vallásos, délolasz asszonyt, aki szexuális kiszolgáltatottságát szerelmi kalandnak fogja fel. Magában meg hozzáteszi: „a szexusunk* nemcsak amolyan alagút, amin át egyszer mindnyájan a világra jövünk (…) ez a legtökéletesebb hangszer is azok számára, akik értenek hozzá.”

A könyvben – amit nálunk kétszer is kiadtak, először 1994-ben – erős színeket kap a latin-amerikai gerillamozgalmak drámája mellett a római kommunista tüntetések eseménysora is. Emlékezetes egy meleg kapcsolat leírása: Lídia és Marina szépséges, ám kérészéletű szerelme. Izgalmas a hangulat a feminista gyűlésen, ahol megjelenik egy palesztin asszony, aki a zsidó börtönökben megerőszakolt arab nők ügyében gyűjt – tiltakozó, elítélő – aláírásokat. A gyűlölettel emlegetett zsidó szó hallatán Nina kimenekül a teremből. A sötét sikátor egyik falán graffiti: büdös zsidó. Miután letörli a büdös szót, „éreztem, torkon ragad, leüt, a fal tövébe lök és megöl a halálfélelem.” Ezekkel a szavakkal zárul a könyv.

• Olvass bele!

És most lapozzunk ismét egészen előre, a címoldalra. Elmélkedjünk együtt egy kicsit azon, mit jelent ez a cím? Miért romlás, amikor az olasz disastro jelentése: katasztrófa, csapás, szerencsétlenség. Hogyan lehet ez gyönyörű? A splendido értelme pedig: ragyogó, fényes, pompás, csodálatos. Vajon a szerző, aki nyilván ma is jól beszél magyarul (is), beleszólt-e a fordításba? De mit számít, ha fönnakadok az értelmén? Úgy érzem, talán nem eléggé adekvát a tartalommal. És mi ez a romlásom? Öregedésemről, leépülésemről volna szó? S ha igen, mi a csuda lehet gyönyörű abban?

Nem hagy békén az iménti kérdéssor, ráadásul szerző a könyv mottójaként megismétli. Keresgélni kezdek az interneten, vajon miként is hangzik André Frénaud versének egésze, aminek csak része ez a két sor: „Ó én romlásom, gyönyörű romlásom, nagyon kíméltél, életem.” Szóval a romlás maga az élet.

Immár nincs miért számon kérnem fordítón, szerkesztőn, szerzőn, hogy miért lett belőle romlás? Mert a kérdésre egyedül Jékely Zoltán, a vers fordítója tudna válaszolni. De mivel az utolsó oldalt behajtva sem értem, miért ez a kötet magyar címe, más utat választok. Megkeresem a Frénaud-vers idézett sorait:

O mon désastre, mon beau désastre,
ma vie, tu m’as trop épargné.

Kevésbé költői fordításban:

Ó, én katasztrófám, én gyönyörű katasztrófám,
én életem, túl sok mindentől megkíméltél.

Miközben Jékelyt kérdezném, miért lett romlás, Bruck szövegében találok egy akár válaszként is felfogható utalást: ha az öngyilkosság lehet gyönyörű kaland, miért ne lehetne az élet katasztrofális sorscsapása is splendido. Pszichoterapeutája azt kérdezi Ninától: nyugtalansága „nem a férjéhez fűződő kapcsolatából ered?” „Abból is, de minden magukban a gyökereimben, a múltamban rejlik. Időnként cserben hagy az életösztönöm, megkísért az öngyilkosság, mint egy mindent megoldó, gyönyörű kaland, kívánom is, meg nem is.” A szakember azt javasolja, először is tanulja meg önmagát szeretni. „Nina nincs hozzászokva, hogy Ninát szeresse. Sose tanulta meg, hogyan kell, én gyerekkorom óta fölöslegesnek, ráadásnak éreztem magam.”

A megismételt kérdésre, hogy honnan jön a szorongás, ez a válasza: „Ahonnan én magam. Abból, ahogy találkoztam az élettel, a világgal. (…) Mondogatom magamnak én is, naponta, de nem mindig figyelek oda. Sokszor képtelen vagyok meggyőzni magam, nem látom értelmét, hogy folytassam.” A szakember összegez: „az ember nem mások kedvéért él, és nem is másokon keresztül… Maga a saját foglya, a felnőtté érésének rabja…” A férjjel való kapcsolat rendezésére is van javaslata: „ha teljes életet alakít ki, tökéletes függetlenséget szerez, a férjét is visszaszerzi. Ő túlságosan törékeny ilyen abszolút szerelemhez, mint a magáé. Börtönének a kulcsa a saját kezében van.”

A vers francia címe (Une fumée) további igazodási pontokat kínál. Jelentése lehet füst, elillanó pára, illat, mámor, vagyis az mind lehet szépséges, de a veszteség nem fénylő, nem is ragyogó. Jékely egyedi eredetiséggel fordította le ezt a gondolatot is, a Nemlétezés címet adva a versnek.

Nos, milyen szép is volna, ha a mostanában 94 éves Bruck Edith-től meg lehetne kérdezni, mit szól a magyar változathoz. Hiszen az olasz kiadás címoldalán is a Frénaud-vers részlete áll. Összegezve tehát úgy vélem, mivel minden élet, minden gondolat lehet igen sokszínű (összetett), az olykor szerencsétlenségként, csapásként megélt sors is tűnhet csodálatosnak, gyönyörűségesnek.

Nina az Istenhez való viszonyát úgy fogalmazza meg, hogy az kísérletezésből, bizonyítékok követeléséből, vádaskodásból áll. „Már gyerekkoromban kezdtem dacolni vele. Falun éltem, ahol jobban éreztem jelenlétét egy érett gabonaföldben, a frissen sült kenyér illatában, a fák között beszűrődő napsugárban, a mozdulatlan, csöndes folyó partján… és hiányát a sokak nyomorában, azokéban, akiket ama kevesek kínoztak és sanyargattak, akik mindenkinek törvényt diktáltak.” Nina tehát kettős rabságban él. Férje iránti érzelmeinek éppen úgy rabja, mint származásának.

Ez a kettősség vonul végig az önéletrajzinak és naplónak is nevezhető könyvön. Edith Bruck, azaz Steinschreiber Edit  egy szegény, népes zsidó családba született 1931-ben Tiszabercelen, de ma már gyerekkora helyszíne, a szomszédos Tiszakarád vallja magáénak. A világháború alatt több tábort is megjárt. Édesanyja Auschwitzban, apja, bátyja Dachauban pusztult el. Edit és nővére Eliz (a könyvben Lea) túlélő. Szabadulása után először szülőföldjén, majd Izraelben próbált hazát találni. Sokat keresgélt, ezt tette házasságaiban is. Mivel magára maradt, érthető választás lehetett 16 évesen Milan Grünhöz feleségül menni, majd vele Izraelbe költözni. Ám kapcsolatuk nem tartott tovább egy évnél. A második házassága (a férj: Danny Roth), majd a következő is rövid volt. A harmadikból húszéves korára már csak a fölvett családnév (Bruck) maradt. Nyughatatlanságára a gyerekkorában átéltek adhatnak magyarázatot. Talán emiatt (is) költözködött folyton, újabb és újabb állást keresve. Volt balerina, szabónő, modell, szakácsnő, szépségszalon igazgatója is. Végül Olaszországban találta meg az állandóságot (1954), utolsó férje, Neli Risi költő, filmrendező, forgatókönyvíró mellett. Olaszországban kezdett írni – választott hazája nyelvén. „Magyarul sosem írtam volna le, amit írok. Az olasz nyelv nekem szabadság, mert nagyon sok magyar szó, amire emlékszem, nagyon fájdalmas.”

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia irodalmi osztálya 2018-ban Bruck Edith-et tiszteletbeli tagnak választotta. Érte azonban ennél különlegesebb megtiszteltetés is. Az Emlékezet Napja alkalmából, 2021 januárjában interjút készített vele az Osservatore Romano, vagyis az Apostoli Szentszék félhivatalos napilapja. Tanúságtétele oly mélyen megrendítette Ferenc pápát, hogy a következő hónapban személyesen kereste fel Edithet római otthonában, ahol kettős állampolgárként ma is él. A beszámolók szerint e látogatás során az auschwitzi túlélő tiszaháti magyar népdalokat énekelt, amivel lenyűgözte a szentatyát.

– – – –

Minden tiszteletem a szerzőé és a kiadóé, de két apróságot nem hagyhatok említés nélkül. *A szövegben a magyar fordítás szexusról beszél. Annak a szónak a jelentése nálunk egy élőlény szaporodási jellege, élettani, biológiai neme. Valójában EB itt az olasz sesso kifejezést némileg eufemizmusként használja, a nemi szervre utalva.

És még egy botlás, amit alighanem szerkesztői figyelmetlenség engedett megjelenni. Edit Dél-Amerikából érkezett nővére és Edit olasz férje spanyolul beszélget. Lea azt kérdi: Vamos a comer? (Megyünk enni?) A magyar lábjegyzetben viszont ez szerepel: Mikor jössz?

Edith Bruck: Gyönyörű romlásom
Fordította: Székely Éva
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2025
240 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft,
online ár a kiadónál 4049 Ft
ISBN 978 963 504 9516

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Nina fogoly. A férjének és a házassága húsz évének a rabja. Nem tud szabadulni attól a férfitól, aki a saját függetlenségét minden emberi kapcsolat fölé helyezi. A munkájában sikeres, gyönyörű, kívánatos és elismert nő napokig nem hagyja el a lakást, nehogy lemaradjon férje telefonhívásáról. Semmibe veszi önmagát a férfi nélkül. Nina, a magyar származású holokauszttúlélő a származásának is a rabja marad örökké.
A hetvenes években született regény jóllehet megidézi a saját korát, ám éppen az teszi torokszorítóvá, hogy semmit nem veszített az érvényességéből. Az önmagát elveszítő nő egyes szám első személyben megírt őszintesége tabudöntő, meghökkentő és szokatlan mind a mai napig.
Edith Bruck (1931) Auschwitzból Izraelen át érkezett 1954-ben Olaszországba, ott véglegesen letelepedett. Választott hazájában újságíróként és filmrendezőként is éppoly népszerű, mint íróként és költőként.