Okság vagy korreláció – a szezon meg a fazon | Jonathan Haidt: A szorongó nemzedék

Paddington |

A napokban három órán keresztül ültem egy távolsági autóbuszon két kisgyerek mellett. Nagyjából három- és hatévesek lehettek. Fiatal édesapjukkal utaztak. Ketten együtt, külön-külön fejhallgatóval rajzfilmet néztek egész úton. A kisebbik néha szerette volna kommentálni, amit lát a képernyőn vagy az ablakon kinézve. Ilyenkor apuka gyengéden megsimogatva elhallgattatta. Még akkor is lepisszegte, amikor nem suttogva, bár nem is kiabálva szólt, hogy pisilnie kell. Utastársaim jól látható elismerése kísérte az eseményeket: „Milyen jó gyerekek!” Csak én fogtam a fejemet. Huszonöt éve, amikor én voltam a fiatal apuka helyében, a kíváncsi kérdéseket feltevő, az út menti látványosságokat mutogató, énekelgető gyerek és a mesét olvasó/mondó szülő kapott hasonlóan elismerő tekinteteket.

A buszon vígan éneklő kisgyerek tízévesen már a közösségi médiában is jelen volt, szülői és tanári segítséggel tanulta a felelős használatot. Így – hasonló korú ismerőseinkkel együtt – sosem volt rendszeres vagy felelőtlen tartalommegosztó, mindig egyensúlyt tudott tartani a személyes és virtuális kapcsolatok között mindenféle szülői korlátozás vagy iskolai szabály nélkül. Persze az ő környezetében is volt olyan tanár, aki órák alatt sem tudott leszakadni a telefonjáról. Ugyanakkor már az ő generációja is túlságosan kevés időt töltött felügyelet nélküli fára mászással vagy bandázással.

Manapság egyre több a szülőket riogató újságcikk és hír. Régen voltam annyira mérges egy könyvre, mint Jonathan Haidt A szorongó nemzedék című bestsellerére. A kötet, ami megjelenését követően igen gyorsan kilőtt a New York Times sikerlistáján, most megjelent magyarul is. Itt a lehetőség, hogy aki már eddig is aggódott a telefonok és a közösségi média miatt, beigazoltnak vélhesse, amit gondol.

A szerző egy igen aggasztó jelenséget vizsgál, a fiatalok mentális egészségének romlását az elmúlt évtizedben. Az amerikai helyzetből indul ki, amely több szempontból is sokkal rosszabb a hazainál (pl. ilyen tényező a hazánkban szerencsére csak kevés gyereket érintő túlóradömping vagy a gyerekek agyongyógyszerezése, hogy elviseljék az életkoruknak nem megfelelő nyomást). A szerző szerint a 2010-es évek elején kezdődött szorongás- és depresszióhullám fő oka az okostelefonok és a közösségi média elterjedése, valamint a szabad, felügyelet nélküli játék visszaszorulása. Az utóbbiban valószínűleg igaza van, erre számos kutatás ad visszaigazolást.

Ám Haidt – miközben nagyon fontos dolgokról is szól – elsősorban a most oly divatos tilalmak szószólójává válik. Azt követeli, tiltsuk meg a 14 év alatti gyerekeknek az okostelefon használatát, a 16 év alattiaknak pedig a közösségi média elérését. Remek ötlet, a történelem és mindennapi tapasztalatok is mutatják, hogy a tilalmak mennyire eredményes eszközök – és itt kiakad a szarkazmusméterem.

• Olvass bele!

A könyv egyik fő problémája, hogy Haidt nem tud meggyőző oksági összefüggéseket felmutatni – hiszen ilyenek nemigen vannak – az okostelefon használata és a mentális betegségek között. Ez persze a tilalmat követelőket nem fogja zavarni, hiszen egyre inkább elfogadott dolog a valódi és önjelölt szakértők véleményét tényként elfogadni. Bár számos kutatást idéz, ezek többsége legfeljebb korrelációkat mutat vagy nagyon kis mintán alapul. A sikerkönyv rajongói mellett sok szakember fogalmazott meg ezzel kapcsolatban kritikát is. Candice Odgers pszichológus például rámutatott: „[Haidt] tehetséges történetmondó, de ehhez a történetéhez még találni kellene bizonyítékokat is.” Akit érdekel, az interneten nagy terjedelemben olvashat a Haidt és Odgers közötti vitáról.

Andrew Przybylski oxfordi professzor tíz pontban összegezte a LinkedIn szakmai közösségi oldalon a kötet és a szerző legalapvetőbb hibáit. Szerinte Haidt célzatosan szemezgetett a meglévő kutatási eredmények között, figyelmen kívül hagyja az egyéni különbségeket, (finoman szólva) túlhangsúlyozza az oksági összefüggéseket, a képernyőidőt nem kezeli kellő differenciáltsággal (így például nem veszi figyelembe a lényeges különbséget a videónézés és pl. a távol élő nagyszülőkkel, barátokkal való beszélgetés között), nem érti igazán a közösségi média működését, figyelmen kívül hagyja a kontextus jelentőségét, a kötet hangvétele kifejezetten pánikoltató, az interpretáció során nem vette figyelembe az árnyalatokat, az USA-beli helyzetre építve általánosít, és teljesen figyelmen kívül hagyja a technológia pozitív aspektusait.

A pánikoltatást különösen veszélyesnek tartom. Az OECD napokban nyilvánosságra hozott adatai szerint 2021-ben (vagyis a digitália világában jó régen), az általuk vizsgált országokban a 10 évesek átlagosan 70%-nak volt saját okostelefonja. 8 országban, köztük Magyarországon is, még a legszegényebbek között is 80% felett volt ez az arány 4 éve, és ez ma is biztosan így van, sőt valószínűleg magasabb. Más kutatásokból tudjuk, hogy a 10 és 12 év közöttiek 80%-a jelen van a közösségi médiában (ahol elvileg csak 13 évesen lehet regisztrálni). A 2022-es PISA felmérés adatai szerint a 15 évesek 98%-ának volt okostelefonja, 96%-uknak pedig számítógépen keresztül is elérhető volt az internet. Ez a realitás, így a feladat nem a tilalomfák kihelyezése lenne, hanem a kisebb gyerekek szüleinek támogatása, hogy meg tudják tanítani a felelős használatot. Gondoljunk bele, mekkora hátrányt jelentene, hogy most hirtelen jönne egy generáció, amelyiknek nincs hozzáférése az információkhoz, esetleg nem tudnák felhívni a szüleiket, ha bajban vannak vagy kérdéseik lennének. És ne feledkezzünk meg azokról, akik csak a képernyő révén tudnak rendszeresen mesét hallgatni a nagyszüleiktől – magyar gyerekek százezrei vannak ebben a helyzetben, hiszen vagy ők élnek külföldön, vagy a szülők-nagyszülők.

Haidt nem veszi figyelembe, hogy miért kapnak a gyerekek egyre korábban okostelefont. Ahelyett, hogy ezeket a komplex társadalmi tényezőket elemezné, szerzői minőségében egyszerűen a technológiát teszi felelőssé mindenért. Judith Glaesser a LSE Blogs oldalon (LSE = London School of Economics – Padd.) például rámutatott, hogy Haidt figyelmen kívül hagyja a gyermeknevelés kulturális és társadalmi változásait, és túlzottan leegyszerűsíti a problémát. (Fontos megjegyezni, hogy az LSE kutatóinak, Sonia Livingstone vezetésével, vannak valódi oksági összefüggést mutató kutatásai a technológiahasználat és a reziliencia növekedésének összefüggéséről, a technológia pozitív hatásairól.)

Haidt a technológia elleni keresztes hadjárata mellett megemlít fontos problémákat is, ezek kibontása viszont elmarad. Ír arról, hogy a fiúk mentális egészsége a lányokénál nagyobb mértékben romlik, közülük egyre többen érzik, hogy a világ magukra hagyja őket. Általánosságban sem kapnak kellő hangsúlyt azok a tények, amelyek megmutatják, hogy az iskolarendszer és a társadalmi elvárások hogyan nehezítik meg a fiúk életét. Ma már tudjuk, a lányok pozitív diszkriminációja, a nők helyzetbe hozása együtt járt a fiúk elhanyagolásával, háttérbe szorulásával, ami nyilvánvalóan hozzájárulhat a problémához. No igen, az USÁ-ból kiindulva ez még nem látszik annyira, mint Európában, ahol az oktatás minden szintjén lassan kiszorulnak a fiúk, fiatal férfiak.

Emellett Haidt nem tárgyalja kellő hangsúllyal a túlféltő szülői magatartás hatásait (miközben ez a trend lassan, de biztosan lopakodott be Amerikából Európába – sajnos), pedig ez is jelentős szerepet játszhat a gyerekek szorongásának növekedésében. Alison Gopnik – akit a mű szerzője idéz is – például hangsúlyozza, hogy a szülőknek inkább „kertészként” kellene nevelniük gyermekeiket, nem pedig „ácsként”. A szülő dolga egy tágas, ám korlátokkal rendelkező tér létrehozása, amiben a gyerek szabadon nőhet, és nem az, hogy tervezőasztalon szülessen meg a gyerek életének minden pillanata.

Közvetlenül A szorongó generáció előtt olvastam a magyar származású brit Frank Furedi (Füredi Ferenc) Paranoid parenting (Paranoid szülőség) című 2008-as kötetét. Bár ez utóbbi bizonyos szempontból kissé – főként a technológiai fejlődés sebességét látva – elavult, helyenként pedig a szerző indulatait tükrözve kissé ismétli önmagát, mégis azt ajánlanám mindenkinek, aki Haidt könyvét kézbe veszi, hogy olvasson Füredit is. Ha pedig nem tudná angolul elolvasni, legalábbis kapcsolja be és tekerje maximumra szkepticizmusát a sikerkönyv olvasása közben.

(A kötetet angolul olvastam, ám a beleolvasó alapján úgy gondolom, Papolczy Péter szokásához híven jó munkát végzett a kötet magyarításakor.)

Jonathan Haidt: A szorongó nemzedék
Fordította: Papolczy Péter
Corvina Kiadó, Budapest, 2025
400 oldal, teljes bolti ár 5980 Ft,
online ár a lira.hu-n 5382 Ft,
e-könyv változat 4500 Ft
ISBN 978 963 137 0980 (papír)
ISBN 978 963 137 1055 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Aggódik gyermeke mentális egészségéért, aki szinte bebábozódott az online világ virtuális terébe? Esetleg fiatalként sokat rágódik a rengeteg negatív tartalom miatt? Vagy egyszerűen csak szeretné tudni, milyen hatással van a „telefonalapú lét” társadalmunkra?
Az utóbbi évtizedek eredményei rémisztőek, főleg a Z generációt illetően. Haidt az okostelefonokat, a közösségi médiát és a virtuális térrel kapcsolatos egyéb tényezőket nevezi meg felelősként, amelyek beavatkoznak a gyermekek szociális és neurológiai fejlődésébe, számtalan problémát okozva ezzel, mint például a figyelemzavar és a perfekcionizmus hajhászása. A lehangoló számokat és tényeket látva adódik a kérdés: merre induljunk tovább?
Haidt szerint szerencsére van kiút, és ebben a művében kész tervet tár elénk, amelyhez mindenki erőfeszítésére szükség lesz – de megéri, elvégre gyermekeink jövője a tét.