Roxanne de Bastion: A budapesti zongorista (részlet)

Édes gyerekeim

Berlin, 2020

Van egy zongoránk a családban. A fedél jobb felső sarkán visel néhány fognyomot, apám rágcsálta meg első tejfogacskáival. Aztán teltek az évek, apám már saját szerzeményeit zongorázta, én pedig a zongora alatt ülve játszadoztam, és szívtam magamba a zenét, miközben a kezem még egy kvintet sem ért volna át.

Most ennél a zongoránál ülök, és ha kicsit megerőltetem magam, le tudok fogni egy oktávot. Nyolc egész hangot ér már át a kezem, de az elmém nem éri föl a tényt, hogy apám meghalt az imént.

A nappalijában aludt el örökre, a zongora pedig néma tanúja volt egy újabb gazdája távozásának. Az utolsó hetek intenzív zajgását mély csönd váltotta föl. Apám sohasem akart terhére lenni senkinek. Halálának pillanatát is udvariasan választotta meg, egy igen ritka pillanatot, amikor egyikünk sem volt jelen a szobában – sem anyám, sem a testvérem, sem a partnereink, sem én. Ketten voltak csak, ő meg a zongora.

A zongora megelőzi emlékezetem kezdeteit. Öröktől fogva velünk volt, és bizonyos mértékig magától értetődőnek vettem a társaságát. Hanem egy ekkora veszteség mindent új, éles fényben mutat meg. Most, ha megnézem magamnak ezt a zongorát, élénken átérzem, mennyire régi. Nem csillogó lakk-fekete, mint a zongorák általában, hanem barna, az öreg faanyag tompa barnaságával. Itt-ott fakóbb foltok tarkítják, ahol a redőnyön át betűző napsugár kiszívta: akár egy öregember arcán a szeplők, májfoltok. A billentyűk elefántcsontja elvékonyodott a sok használatban. Fölöttük lepergő aranyozású betűk hirdetik a gyártó cég nevét: Blüthner. Múzeumi tárgynak néz ki, mégis a szüleim előregyártott házában van otthon, Berlin egyik külvárosában. Én is ebben a házban nőttem föl.

Különleges alkalmakkor apám fölnyitotta a baby grand zongora födelét. Gyerekszememnek nem létezett ennél varázsosabb átváltozás: a hangszer belsejében titkos világegyetem rejtőzött. Arany húrok, akár a hárfán, könnyű fakalapácsok és a fekete rúd, amely a födelet kitámasztotta. Így, fölnyitva a hangja fényesebb lett, zengőbb; valahogyan fiatalosabb és vibrálóbb.

Az idő nagyobb részében a zongora jelenléte nyugodt dacot sugárzott és szilárd tekintélyt; egykedvűen tűrte, hogy ragacsos kisgyerek-mancsok püföljék teljes erővel a billentyűit. Ugyanakkor néma biztatás is áradt belőle, tekintet nélkül arra, hogy befutott, sikeres zenészről vagy szerény amatőrről volt szó: alkotásra invitált minden művészt. Van ebben a zongorában valami, ami a legjobbat hozza ki a rajta játszókból és a családunkból – már a negyedik nemzedékben.

A családi legenda szerint dédapám, Aladár vette a zongorát 1905-ben, Magyarországon, jegyajándékképpen a jövendőbelije, Katica számára. Katica a fiának, Stephennek adta tovább, hozzánk pedig akkor került, amikor Stephen meghalt.

Tudok játszani rajta, de közel sem úgy, mint apám. Most, hogy ő is távozott, az én dolgom lesz, hogy a zongora gondját viseljem. Énekes és dalszerző vagyok, Londonban élek, egy olyan korban, amikor a zenét streaming útján terjesztik, és nem tudom, lesz-e valaha akkora otthonom, amelyben el tudnám helyezni ezt a hangszert. Elképzelem, mit szólna a főbérlőm, ha látná, ahogy daruval próbálom beemeltetni a bérelt lakásomba. Éneklésben és dalok írásában elég jó vagyok, de sohasem fogok úgy improvizálni, olyan csodásan játszani a zongorán, mint apám, az abszolút hallásával és végtelen érzékenységével, a szív és az ész tökéletes együttműködésével. Elveszettnek érzem magam most, hogy ő nincs már mellettem, és nem ad röpködő jobbkezes futamaim alá megbízható, vigasztaló basszus alapot.

Vannak még különleges holmik ebben a lakásban. A falait egész sor családi portré népesíti be. A legnagyobb éppen a zongora fölött helyezkedik el: téglalap alakú, sötét tónusú festmény, elragadó fiatal nőt ábrázol. A lány haja rövid, sötét és hullámos, szív alakú arcocskája rózsás, apró szeme kerek és ragyogó. Ezüstszürke ruhája fölött sötét szőrmestóla, amelyet alábocsát, hogy látni engedje meztelen vállát. Öltözékét hosszú gyöngysor, valamint hozzáillő fülbevaló és karkötő egészíti ki. Mosolya egyszerre kissé kacér és unott. Azt a benyomást kelti, hogy nagyon igyekezett a lehető legjobban kinézni a képen, de a festés hosszadalmas folyamata kifárasztotta.

A zongora tetején egy kis, fekete-fehér fénykép áll, egy fiatalember képe, aki ujjait ugyanazokon a billentyűkön nyugtatja, amelyek előtt ülök. Remekbe szabott öltönyt visel, zakója alól vakító fehér ing kandikál elő. Arca átszellemült derűt fejez ki, tekintetét a billentyűkre irányítja.

Ha valaki először látogatott el ebbe a lakásba, a két portré előbb vagy utóbb valahogyan mindig szóba került. Egyik barátomnál sem díszítették elhunyt rokonok képei a falakat. Gyerekkoromban, ha a pajtásaim nálunk aludtak, mindig nagy szenzáció volt a két kép: éjszakára elhelyezkedve, hálózsákba burkolózva azt játszottuk, hogy szellemek laknak bennük, hogy bármelyik pillanatban életre kelhetnek.

– Ti gazdagok vagytok, ugye? – kérdezte egy osztálytársam, amikor megemlítettem, hogy odahaza versenyzongoránk van.

– Nem, de azt hiszem, régen gazdag volt a család – feleltem hétéves bölcsességgel.

A zongora és a két portré előkelő légköre éles ellentétben áll a környezetükkel. Anyám nyugdíjas, egykori szociális munkás, apám pedig, akiről nehezemre esik múlt időben beszélni, zenész, akinek különféle tanári félállásai voltak. Ha épp nem volt állásban – de akár állás mellett is –, gyakran föllépett a legkülönbözőbb zenekarok tagjaként vagy mint szólóénekes-dalszerző. Szüleim a hatvanas-hetvenes évek gyermekei: liberális, impulzív, pénz- és karrierhajszolástól teljesen mentes személyiségek. Mégis sokat civódtak a pénz miatt. Bizonyos értelemben igaz a régi pajtásaim játéka, hogy kísértetek élnek a zongorában és a két portréban: egy régmúlt kor, rég elveszett gazdagság kísértetei.

A zenei hangnemek alaphangját angolul home-nak, vagyis otthonnak nevezik. Az alaphang a horgony, amely az egész dalt rögzíti. Ha meghalljuk, ösztönösen úgy érezzük, hazaértünk, biztonságban vagyunk. Nekem sosem kellett azon töprengenem, mit is akarok kezdeni az életemmel. Bármily bizonytalan volt is a származásom, afelől sohasem volt kétségem, hogy merre tartok. Négyévesen, amint megismerkedtem a Beatlesszel, már tudtam, hogy zenélni fogok. Szabályos megszállottság volt, hogy saját dalokat akartam alkotni, és azonnal ügyetlenül neki is estem a zongorának, részint apámat, részint pedig John Lennont utánozva.

A zenén kívül annál bonyodalmasabb otthonra találni; bárhol vagyok is, mindenütt idegennek érzem magam. Itt születtem, Berlinben, akárcsak anyám, apám pedig Közép-Nyugat-Angliában, ahogy a testvérem is. Családunk állandóan ingázott a két hely között, egyikhez sem illeszkedtünk tökéletesen, de végül is a liberális Berlin győzött a roppant konzervatív Közép-Anglia fölött. Anyám képtelen volt megszokni, hogy egyenruhában lássa a lányait, vagy hogy megvető pillantásokat kap, ha másik orvos véleményét is ki akarja kérni.

Két kultúra, két anyanyelv között ingázni sok előnnyel, ugyanakkor sok hátránnyal is jár. Képes vagyok elkülöníteni a szó hangzását a jelentésétől, és ennek dalszerzőként nagy hasznát látom. A szófordulatok összehasonlítgatása állandó gyönyörűség – például míg németül a „forró kása körül táncolunk”, angolul, erélyesebb megoldásként, „csapkodunk a bozót körül”. Másfelől viszont mindkét nyelven csak egy bizonyos határig tudom kifejezni magamat, és ha olyasvalakivel vagyok, aki csak az egyikkel azonosul a két nyelvből-kultúrából, akkor személyiségem egy oldala mindenképpen árnyékban marad.

Ráadásul németségemen és britségemen kívül van identitásomnak egy harmadik, rejtett rétege is: az örökség és a legendák. A zongora és az arcképek a saját, külön nyelvüket beszélik, tovább bonyolítva válaszomat az oly gyakran föltett kérdésre: honnan is származom? Sokkal egyszerűbb feladat számomra az egyvonalas C-ben megtalálni az „otthont”.

Azt elég korán megértettem, hogy otthonunknak ezek a berendezései – a zongora meg a két portré – szokatlannak számítanak. Annál tovább tartott rájönni, mennyire szokatlan az, hogy az ember tágabb rokonsága szanaszét van szórva a földgolyón. Kisebb koromban azt hittem, mindenkinek élnek rokonai a világ legtávolabbi sarkaiban, Kanadában, Ausztráliában, Amerikában. Azon nem törtem a fejem, miért vagyunk ennyire szanaszét. Az apai család idősebb tagjai a legkülönfélébb akcentusokkal beszéltek. Mindnyájan több nemzethez is tartoztak, s mindegyikükben volt valami kiáltóan „külföldi”.

E rokonok nagy többsége rég halott már, de én élénken emlékszem nagyanyám magyar nyelvű társalgásaira Lóránt dédnagybátyámmal. Beszélgetésük csodálatos, eleven misztérium volt. Családunk egyik oszlopa, horgonya és gyökere, az apám unokanővére, Judit, Svédország és Magyarország között ingázik. Az ő akcentusa megint egészen más – kihallani az angolságából mind született, mind pedig választott hazáját. Berlin jó középút a kettő között, ezért gyakran látogat bennünket. Apámat mindig ezen a titkos, elveszített nyelven szólítja: „Szervusz, drágám”. Apám ugyan nem beszéli a nyelvet, mégis tudja, mit jelent ez.

Arra már nem emlékszem, mikor tudtam meg, hogy apám családja, azok az arcok a festményeken, fotókon, mind zsidók. Valahogy mintha mindig is tudtam volna, mintha ez a tény festék volna a képek hátterén. Nem sokat taglaltuk annak idején, mit jelent zsidónak lenni, de valahogy a levegőben volt valami homályos meggyőződés, hogy ez az oka annak, hogy annyira más mind fizikailag, mind szellemi értelemben ennek a családnak a három nemzedéke.

Apám sosem azonosult a zsidósággal, hiába erősködött Judit kuzinja, hogy márpedig zsidó ő, akár tetszik, akár nem. Ha egyáltalán hozzászólt a kérdéshez, csak azt hangsúlyozta, hogy sem szüleik, sem nagyszüleik nem gyakorolták már a vallást. Mindnyájan előírt vallás nélkül nőttünk föl. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy húgom meg én előbb érjünk olyan korba, amikor felelős döntést hozhatunk arról, akarunk-e bármilyen egyházhoz tartozni. Ennek természetes következményeként nyilván nem akartunk. Apánk viszonyulása a valláshoz bonyolultabb volt ennél. Ő is legalább olyan szilárdan, ha ugyan nem még szenvedélyesebben vallotta, hogy nem kell az életünkre vallási címkéket ragasztani, csakhogy olyan okokból érzett így, amelyeket maga is csak sokkal később értett meg. Egy életbe került, hogy elfogadja és megértse, hogy a szíve tele van öröklött félelemmel. Végül hiábavalónak bizonyult menekülése saját zsidósága elől. Jom Kipurkor halt meg, a zsidó naptár legszentebb napján.

Apám házában rengeteg fiók és doboz van, tele régi kazettákkal, CD-kkel, levelekkel, iratokkal, fotókkal és könyvekkel. Tréfás eposzi jelzőt adott magának: „Richard, a Megőrző”, mivel szabályos múzeumőrévé vált a családi história minden, elérhető apróságának. Valahányszor elhunyt egy-egy idősebb családtag, mindnyájan tudtuk: „a holmit Richard veszi gondjába”. És valahányszor a testvére, Julie néném lomtalanításba fogott (márpedig amilyen gyakran belefogott, kész csoda, hogy maradt egyáltalán kihajigálni valója), hatalmas paksaméta iratot és fotót küldött apámnak, s hozzá cirkalmas kézírásával rótt cédulákat: Édeseim! Néhány kép mama és papa nyaralásairól, meg még néhány olyan arc, amit én nem ismerek föl… Remélem, szerzek vele némi örömöt! Csókol Julie.

Nagynéném aránylag hosszú időn át érezte úgy, hogy a tárgyak, főként a családtörténethez köthetők, inkább csak terhet jelentenek.

Nővérem és én most azzal a ténnyel igyekszünk megküzdeni, hogy immár apánk élete is ennek a szüntelen növekvő történetnek a részévé vált, együtt a számtalan, általa gyűjtött képpel és emlékkel a szüleitől és a még korábbi nemzedékektől. Különös tehetsége volt a látszólag jelentéktelen apróságok összeszedegetéséhez és elraktározásukhoz a legváratlanabb helyeken, ami ugyancsak kockázatos érzelmi utazássá tette a holmijai átnézését. Hogy merhetnék eldobni például egy régi telefonszámlát, ha költői ötletfoszlányok vannak a hátára firkálva? Vagy azt a parányi dobozkát egy fiók leghátuljában megbújva – kinyitom, és mit találok benne: egy kavicsot, egy gemkapcsot, egy fogat.

– Hát persze! Ne mondd, hogy nem tudtad – nevet a húgom elképedt arcomon, és a rámolás kellős közepén megállunk, amíg megismerteti velem a lelethez tartozó történetet.

És valahányszor olyan titokzatos holmira akadunk, amelynek egyikünk sem ismeri a történetét, együtt sírunk és bánkódunk, hogy miért nem figyeltünk jobban, miért nem kérdeztünk, amikor még kérdezhettünk, miért nem jobb a memóriánk.

Sorra nyitogatom a fiókokat az ipari méretű iratszekrényen, amely az íróasztalt tartja. Tele van akkurátusan elrendezett magnókazettákkal. Némelyiken semmi jelzet, másokon számomra ismeretlen kézírás. Legtöbbjük azonban gondosan föl van címkézve apám írásával, amely a testvéréétől eltérően nem kurzív. Ezek a föliratok egységesek, takarosak, megmelengetik a szívemet:

Stephen – The Rainbow Rooms, 1957
Stephen – 1907–1920
Stephen – In a Senitmental Mood
Stephen a háborús emlékeit meséli – 1. rész
Stephen a háborús emlékeit meséli – 2. rész
Stephen a háborús emlékeit meséli – 3. rész

A gyászidőszak kezdetén valósággal elárasztanak az apró, látszólag összefüggéstelen gondolatok. A kazetták elszabadítják az érzelmeimet, de nem is kíváncsiságot vagy örömöt érzek a láttukon, hogy milyen sok fölfedezni valót találtam, hanem álmélkodom, milyen takarosan vannak elhelyezve, s milyen csodálatosan rendezett az összes fiók. Reménytelenül kétbalkezesnek érzem magamat. Apámmal ellentétben én nem vagyok képes rendet tartani.

Később azon az estén belehallgatok az egyik, jelzetlen kazettába, és a zongoránk ismerős hangja üti meg a fülemet. Különlegesen lágy, puha zengése van. De nem apám játszik rajta. Túl régi a felvétel, a játék pedig túl cikornyás, túlságosan klasszikus.

Nem ismerhettem Stephent, a nagyapámat, azt a snájdig úriembert a Blüthneren álló képről. Számomra ő tökéletes rejtély. Egyszer találkoztam ugyan vele, de hát pár hónapos kisgyerek voltam, akiben még nem alakulhattak ki emlékképek. Csak mások történeteit és benyomásait hallhattam róla, de ezek zavaróan ellentmondásos képet rajzoltak ki.

Későbbi képeken, a narancsos-barnásra színeződött hetvenes-nyolcvanas évekbeli fotókon törékenynek, sebezhetőnek látszik. Az arca itt kedvesebb, mint a régi, fekete-fehér képeken, de érezhető, hogy nagy erőfeszítésébe kerül már az is, hogy üljön a fotelben és pózoljon a képhez. Az a kép, ami a zongoránál ábrázolja, nyugodt, derűs magabiztosságot sugároz. A tekintete olyan, amelyet előadóművészeknél figyeltem meg: végignéz a termen, senkire sem fókuszálva, mégis minden nézőnek azt az érzést adva, hogy látják. Nagyapámnak ezt az arcát szeretem igazán.

A kazetta, amit hallgatok, egy 1954-ben készült Ferrograph-felvétel másolata. Stephen egy saját darabját játssza, melynek címe: Az öreg malom álma. Véletlenségből éppen az egyetlen kompozíciója, amit ismerek. Ám a friss gyász nyers, hasogató fájdalmában úgy ér, mintha életemben először hallanám.

Olyan mélyről, olyan lassan kezdi, hogy szinte fenyegető. A dallam mélységes bánatot sugároz, tökéletesen tükrözi a lelkiállapotomat. Stephen ujjai könnyedén végigfutnak a billentyűkön, régi filmeken ilyen hangsorral szokták jelezni, hogy a hős álomba merül. A művész váltakozó érzelmek során vezeti végig hallgatóit, románctól káoszig, drámától a feloldásig. A zene végeztével egy kattanás, majd beszédhang hallatszik. Stephen nyilván új felvételt készített a régi kazettára. A zongora szellemhangját még hallani a beszéd hátterében. Modern technológiával gyerekjáték volna megcsinálni: digitális úton két felvételt készítenék párhuzamosan, egyet a zongorával, a másikat a hangüzenettel, aztán egy szoftver segítségével egymásra játszanám a kettőt, egymáshoz igazítva a két hangsávot. 1954-ben ilyet a sors játszi szeszélye hozhatott csak létre. Stephen visszatekerte a szalagot, hogy fölvegye rá a szövegét, de valami módon az új felvétel nem törölte ki teljesen az előzőt. Varázslatos véletlen folytán a szellem-zongora tökéletesen festi alá a szavakat.

Egy öreg malomról szól a mese, amely elhagyatottan állt egy puszta mezőn. Stephen hangja mély a recsegős felvételen, vaskos magyar akcentussal beszél, hosszan elnyújtva az o-t az „alone” szóban.

Egy teliholdas nyári éjszakán arról álmodott az öreg malom, hogy újra fiatal. Szerelmi dalt énekelt a fiatalsághoz. Érezte, ahogy megindulnak a kerekei, egyre gyorsabban zakatolnak, és ő csak énekelt, szívbéli gyönyörűséggel. Az álom váratlanul megszakadt, de az öreg malom nem akarta elhinni, hogy vége. Folytatni szerette volna, tovább élni a fiatalságát. Erőnek erejével forgatta tovább a kerekeket, de hiába… azok már nem bírták az iramot. Végképp megálltak. Az öreg malom pedig hallgatott egymagában a holdvilág alatt, és föladott minden reményt. Belátta, hogy az ifjúság nem térhet vissza soha.

Apám sem tudta már forgásban tartani a kerekeket a vége felé. De ő akkor sem volt öreg malom, mert sosem veszítette el az ifjúságát. Gondolataimat újabb kattanás szakítja meg. Újra megszólal az a hang: Édes gyerekeim, itt a történetem vége. Holnap van Richard hetedik születésnapja. Adjon a Jóisten neked is, drága kis Julika húgodnak is hosszú életet, egészséget, boldogságot!

Hallgatom, ahogy nagyapám boldog születésnapot kíván apámnak, és megáll az idő. Át tudok hajolni rajta, hogy megöleljem azt a hétéves kisfiút. Aztán újra arra a mély, idegen beszédű hangra gondolok. A meséjére, Az öreg malom álmára. A zene kilenc perce mintha az egész életet magába foglalná. Egy egész életet, amely tele volt traumatikus fordulatokkal.

Tudom, hogy Stephen elbűvölő személyiség volt, bár sokan nehéz embernek tartották. Hallottam, hogy tudott keményen, sértőn beszélni. Tudom, hogy Oroszországba hurcolták kényszermunkára, és valahogy azt is sikerült túlélnie a koncentrációs tábor után. Tudom, megtiltotta apámnak, hogy valaha is visszatérjen Magyarországra – és apám be is tartotta parancsát, amíg Stephen élt. Tudom, hogy háborús élményeit elmondta, rögzítette ezeken a kazettákon. Eddig még nem éreztem úgy, hogy képes lennék meghallgatni. Tudom, hogy Istvánból 1948-ban lett Stephen, amikor Angliába emigrált. Családi nevünket is megváltoztatta, Bástyai Holtzerről a franciás hangzású de Bastionra. Mindig úgy éreztem, hogy ez az egyszerű tény rengeteget mond el róla. Elég megtört lehetett ahhoz, hogy mindenképpen be akarjon illeszkedni, de büszke és színpadias természete mégsem engedte, hogy teljesen beolvadjon. Amióta előadóművészi pályára léptem, mindig, mindenki azt hitte rólam, hogy művésznévnek választottam a de Bastiont, és tulajdonképpen művésznév is valahol – csak éppen már a harmadik nemzedék viseli.

Megrázó alaposabban belegondolni az ember kis, személyes létezéséhez vezető döntések, szándékok, véletlenek és váratlan fordulatok véghetetlen tömegébe. És sokszorosan megrázó ez holokauszttúlélők utódai számára, a harmadik nemzedékben is. Még most is, ahogy ezt a sort gépelem, érzem, ahogy apám traumájának emléke bénítóan az ujjaimba szivárog. Ő sohasem mondta volna magát második generációs túlélőnek. A holokauszt szót sem használta soha, és nem akarta, hogy bármilyen módon a személyéhez, identitásához kötődjön. Nekem viszont nagyobb távolság adatott meg, és a gyászomban egyre erősebb a kötődés, kapcsolódás vágya. Szeretném jobban megismerni nagyapámat, végére járni, mennyit találok meg benne saját magamból és apámból. Szeretném tudni, mi történt, hogy kik is voltunk, mielőtt „idegenné” váltunk volna. Apám identitása a zenészé, az alkotó művészé volt, és személyisége elfogadott, pozitív részeként értékelte a zongorát, amely másfelől a viszontagságos családi múlthoz kötötte. Tehát ezzel kell az egészet kezdenem. A történetek fölkutatásával, amiket a zongoránk mesél legnevezetesebb megszólaltatójáról és arról, hogyan élték túl ők ketten a vészkorszakot.

Fogom hát a kazettákat, fotóalbumokat és leveleket, mindent magammal viszek Angliába. Megérkezve rögtön a lejátszóba teszem a következő kazettát – „Stephen a háborús emlékeit meséli – 1. rész” –, és megnyomom a play gombot.

Fordította: Falvay Dóra

Roxanne de Bastion: A budapesti zongorista.
Igaz történet zenéről, túlélésről és reményről
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2025
285 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft