A második közelítés | Wagner: Parsifal / Opera

D. Magyari Imre |

„Nagy a córesz Gráléknál” – így tudnám visszaadni Almási-Tóth András Parsifal-rendezésének sokkolóan és nyilván szándékosan deszakralizáló indítását. Nem a középkori legendák időtlen terében és idejében, nem egy „árnyas és sűrű” erdőben, és nem Monsalvat várában vagyunk.

Hanem, mondjuk, egy 21. századi nagyvállalat – The Holy Grail Corporation, Titurel and Co. – földszinti előcsarnokában vagy ebédlőjében vagy konferenciatermében (díszlet: Sebastian Hannak). Ablakain át feltehetően a konkurencia székházára, jelesül Klingsor (Cser Krisztián) birodalmára látni, míg le nem engedik a reluxákat, amivel a hely a Grál templomává lényegül (mármint azzá kellene), ahová mindenki maga hozza be a székét és asztalát. Nem vagyok biztos abban, hogy így kell-e kezdődnie egy Bühnenweihfestspielnek, vagyis magasztos ünnepi színjátéknak­*, de ez az előadás most így kezdődik, ennek megfelelőek Izsák Lili jelmezei is, például az érett Parsifal (Kovácsházi István) fehér nyári öltönye. (Azért írom, hogy az érett Parsifalé, mert Parsifal most hárman van, látjuk érett felnőttként, ifjúként – Taba Benjámin –, sőt gyermekként, nem ritkán egyszerre. Almási-Tóth értelmezésében a mű mintha az érett címszereplő visszaemlékezése lenne, legalábbis egy ideig.)

A córesz, vagyis a szegénység jegyében az első felvonás egy része alatt a kopottas öltözetű, kék sapkás Gurnemanz (Bretz Gábor), aki pedig nem akárki lehet a cégnél, egy kempingfőzőn, kis piros lábosban fakanállal kavargatva főzi a lovagok ebédjét, amivel, a lábos méretét tekintve, egy ember sem lakhat jól. Bár Krisztus is mit hozott ki öt kenyérből és két halból… (Vö. Luk. 9, 10–17.) Ennek ellenére ezt, túl profánnak érezve, különösen rosszul viseltem.

A cég leépülése mögött súlyos veszteségek állnak. A legnagyobb tárgyi hiányt egy dárda képezi, ami ráadásul „wunden-wundervoller, / heiliger Speer”. (Ezt, Wagner alliteráló szóalkotását Jánszky Lengyel dicséretes önmérséklettel meg sem kísérelte átültetni, szóval „sebző, csodatévő, / szentséges dárdá”-nak fordítja.) A fegyvert, tudjuk meg Gurnemanz szavaiból, a varázsló Klingsor (Kálmán Péter) ragadta el egy csatában Amfortastól (Kálmándy Mihály), akit – nincs mit tagadni – túlságosan megigéztek Kundry (Szántó Andrea) bájai. Egész konkrétan: „Karjában fekszik részegülten, / a dárda / – kezéből kihull.” Klingsornak csak fel kellett ragadnia, ráadásul még meg is sebezte vele a királyt. A seb pedig, ha a fájdalmat enyhíti is a fürdés a szent tóban vagy a Kundry hozta arábiai balzsam, csak annak a jövetelére gyógyulhat be, mindenki őt várja, aki „tiszta és tudatlan” (az eredetiben jelzős szerkezet áll: der reine Tor; a rein itt lelkileg, erkölcsileg tisztát, a Tor pedig balgát is jelent) s részvéttel fordul Amfortashoz.

Itt mondanám el, hogy a rendezés szerintem vitatható megoldásaiért kárpótolnak a nagyon komoly énekesi-színészi teljesítmények, Bretz Gáboré, Cser Krisztiáné, Kálmándy Mihályé, Kovácsházi Istváné. Külön mondatban említem Szántó Andreát, aki Kundry minden színét felvillantja. És ne feledkezzünk meg a zenekarról, amit Halász Péter irányított!

Gurnemanz a cégalapításról is beszél: maga a Megváltó néhány küldötte kereste fel egykor, nagy harcok idején, Amfortas apját, Titurelt (Fried Péter), ugyan őrizze már a kelyhet, amiből Jézus ivott az utolsó vacsorán, s amibe a keresztre feszítés után Arimateai József felfogta a vérét, nemkülönben a dárdát, amivel a római katona megsebezte. (Néhány apró jelből úgy látszik, hogy a Megváltó birodalma azóta is folyamatosan veszélyben van, mondhatni, a mi atyánk országa azóta se jött el, hisz nem kérték vissza se a kelyhet, se a dárdát…) Titurel pedig megalapította a Grál-lovagok rendjét és megépítette Monsalvat várát, amit egyébként valahová a spanyol hegyekbe kell elképzelnünk, ugyanúgy, ahogy Klingsor kertjét…

Sok? Pedig még Klingsorról és Kundryról egy szót sem szóltam!

A Parsifallal foglalkozva erősen gondolkodom azon, hogy az alkotó, Richard Wagner nem zsúfolt-e túlságosan sok információt a szövegbe és a zenébe. Sőt azon is, hogy tényleg makulátlan remekmű-e az opera, mint hisszük – vagy hinnünk illik. Ha a nagypénteki előadás után, amit láttam, kérdőíveket osztogattak volna a nézők között efféle kérdésekkel: „Mi a Grál?”, „Hogyan került Amfortas apjához?”, „Ki okozta a király sebét?” „Kicsoda Kundry?” – nem vagyok biztos abban, hogy sokan tudtak volna ezekre válaszolni, akár csak megközelítő pontossággal. Még akkor sem, ha a kései időpontra tekintettel nem kellett volna azonnal kitölteniük.

Wagner a témával 1845-ben találkozott, ennek az évnek a nyarán olvasta a középkorban élt Wolfram von Eschenbach eposzát. Az opera – utolsó operája – ősbemutatóját 1882. július 26-án tartották Bayreuth-ban; sokáig csak itt lehetett játszani. A csaknem négy évtized alatt rengeteg irányból rengeteg minden kerülhetett be a szövegbe (s kerülhetett ki belőle), nem beszélve arról, hogy közben a zeneszerző fiatalemberből öreggé vált: a következő esztendő februárjában hunyt el, nem sokkal hetvenedik születésnapja előtt, Velencében, a Palazzo Vendraminban. Megadatott neki, hogy tizenharmadik operáját befejezze és színpadon lássa. Nem kis ajándék.

Meg kell ezért a műért küzdenünk, sokkal intenzívebben, mint általában.

Elég, ha arra gondolunk, hogy Wagner operája mögött a Parzival– (Wolfram így írta hőse nevét) variációk mellett mennyi minden van még, a Rámájana című eposztól Barlám és Jozafát legendájáig, a buddhizmustól a kereszténységig, ami a spiritualitásra oly fogékony zeneszerzőre gyengébben vagy erősebben hatott. Gondolkodtam is, van-e a műnek valamiféle mélyszerkezete, de azt hiszem, ezen még nem árt töprengenem.**

És akkor essék pár rövid szó Klingsorról és Kundryról! A varázslóról Gurnemanz azt mondja, hogy a Grál-lovagok közé akart tartozni, ennek érdekében még bűnhődni is hajlandó lett volna – mindhiába. Ő nem tiszta, sőt. Olyan, akire azt szoktam mondani: önzetlenül gonosz. De nem is önzetlenül. Pláne, hogy kidobták! Nem nyeli le. Bosszút akar állni. „Kéjkertjében (Wonnegarten) sátáni-szép nőket nevelget”, akik elcsábítják az arra tévedő lovagokat. Mintegy nyilvánosházat üzemeltet, ismerve a szexuális vágy hatalmát. Amfortas ennek akart véget vetni Klingsor megsemmisítésével, de, ugye, ő is elcsábult.

Klingsort és birodalmát az operában Parsifal semmisíti meg, a kezébe került dárdával keresztet rajzolva a levegőbe.

Kundry alakja rendkívül összetett, titokzatos, nehezen értelmezhető, megnyugtatóan pedig, úgy érzem, aligha. Klingsornak hatalma van fölötte, ugyanakkor a furcsa, buja nőt vonzza a Grál tiszta világa is, noha egykor kinevette a keresztet cipelő Jézust. (Hm. Hány éves lehet?) Thomas Mann a Richard Wagner szenvedése és nagysága című tanulmányában elég kajánul arról ír, hogy a Parsifal szereplőinek névsora (Szőllősy Klára fordításában) „szélsőséges és botrányos különlegességek gyűjteménye” Kundryról így vélekedik: „egy csábnőből és bűnbánó Magdolnából összeszűrt, kétségbeesett kettős lény, két létformája határán katalepsziás átmeneti állapotokkal…” Én azonban leginkább arra lennék kíváncsi, amire a legkevésbé kaphatunk választ: milyen személyes élmények, gondolatok, vágyak állnak Kundry alakjának megformálása mögött? Mondjuk lehetne tanulmányozni Wagner igen terjedelmes levelezését. De abból megtudhatnék bármit is?

Parsifal Kundry átka ellenére évtizedes keresés, bolyongás után másodszor is megközelíti, megtalálja a Grál várát, sőt ő lesz Amfortas utóda. Már rég nem az a gyanútlan, semmit sem tudó balga, aki akkor volt, amikor először járt itt. Tud az együttérzésről („szemedben éles fény legyen a részvét” – Kosztolányi), a szenvedésről, a megbocsátásról, talán a vágyról is.

Gondolkodtam azon is, hogy nem avult-e el, amit Wagner mond a Parsifallal. Mintha részben érvénytelenné vált volna. Jobban tetszik, amit most húsvétkor olvastam a világhálón: „Nem szükséges hinni Istenben ahhoz, hogy jó ember legyél. Bizonyos tekintetben a hagyományos Isten eszméje idejétmúlt. Egy ember lehet spirituális anélkül, hogy vallásos lenne. Nincs szükség arra, hogy templomba járjunk és pénzt adományozzunk – sokak számára a természet is lehet egyfajta templom.” Ami egyébként szintén ott van az operában, például a nagypénteki varázs gyönyörű zenéjében…

Nagyon fontosnak tartom, hogy az idézett szavak Ferenc pápától származnak.

Fotók: Nagy Attila

– – –

* Richard Wagner: Parsifal >>>
Fordította: Jánszky Lengyel Jenő
A Wagner Ring Alapítvány kiadása, 2017
ISBN 978 963 895 4220

** Töprengéshez remekül használható az Opern der Welt sorozatában megjelent, Parsifalról szóló kötet (Schott Verlag, Mainz, 1981), ami a szövegkönyv mellett tartalmazza Kurt Pahlen bevezetését és kommentárjait is, valamint Kroó György Wagner monográfiája (Kis Zenei Könyvtár, Gondolat Kiadó, 1968). És persze a Mátrai Diána Eszter szerkesztette, most is kiváló műsorfüzet.

Részletek, szereposztás és jegyvásárlás