Grzegorz Musiał: Én, Tamara (részlet)

Az első nap Párizsban

TAMARA HANGJA: Elszöktem Oroszországból, aztán egy évig rostokoltam Stockholmban és Koppenhágában, míg végül eljutottam Párizsba. Szép tavaszi délelőtt volt, a húszas évek legeleje. A lengyelek – a világ nagy örömére – seggbe rúgták a bolsevikokat Varsónál, a bolsevikok viszont felégették Grúziát, és nem sokkal később két rémség: Benito és Adolf megkezdte a menetelést, hogy átvegye a hatalmat. Vonattal mentem Londonból Párizsba, megérkeztünk a Gare du Nord peronjára, és kiszálltunk mi ketten: egy négyéves forma kislány, és a másik is fiatal még, de lélekben már öreg, Tamara, akit meggyötört az élet, és erősebbnek bizonyult nála.

Két évig tartott az utam Európán át, amely a tűz ölelte Szentpétervárról indult, és legszívesebben kitörölném az életrajzomból. Olyan volt ez a két év, mint egy kopott hanglemez, amely szinte már nem is szól, mert elakadt egy barázdában, és csak egyetlen nevet hajtogat: Tadeusz, Tadeusz… Minden gondolatom, minden lélegzetem, minden szívdobbanásom: vele, róla, érte. Az arca: szemből, félprofilból, profilból. A szeme – amikor nevet, amikor szikrát vet a fény a szempillája hegyén, vagy amikor szomorú, és a görög szobrok tekintetére emlékeztet, akik a Tirrén-tenger fölött röpködő sirályokat figyelik. A világ összes többi része csak megfakult dagerrotípia volt, vázlatos formák és hangok a múltból.

Elsőként Stockholm tűnt fel, csodaszép volt a ködben, úgy vibrált a szórt fényben és a vízben tükröződve, mint egy érzékeny Ruisdael-tájkép. Sziklákon magasodó vörös templomtornyokat láttam, nagy, masszív kőházakat, ahol vikingek laknak a marcona feleségeikkel. Ott, abban a városban, amelyhez a családomból – Maurycy bácsit leszámítva – senkit sem kötött semmi, zajlott le a családi „könny- és zsebkendőkomédia”, ahogy az ilyen fogadtatásokat nevezte Saint-Simon. Aztán amikor Malwina már jól kisírta magát a nyakamba csimpaszkodva és megcsipkedve Kizette arcocskáját, kijelentette, hogy most ideje összepakolni, és „minél gyorsabban útnak indulni Varsóba”. Izgatott volt és boldog, már bebútorozta nekünk a konstancini házat, ahol Tadeusz és én végre „megteremthetjük magunknak” (értsd: neki) „a többnemzedékes házasságot, ahogy illik”. Nem hatottak az érvek, hogy Lengyelországban véres háború dúl az éppen Varsó mellett hadakozó bolsevikok ellen, és ha ebben a csatában nem a lengyelek győznek, márpedig nincs nagy esély a győzelemre, akkor nagyon hamar olyanok lesznek Varsó és a többi lengyel város utcái, mint a szentpéterváriak. De Malwina csak ezt hajtogatta: „Nem, nem és nem! Nem akarok semmiféle Párizst, semmiféle Koppenhágát!” Döbbenten néztem rá, mert ez a bámulatos makacsság nagyobb volt mindennél, amire én ebben a pillanatban képes voltam. Csak az józanította ki, amikor ebédnél Maurycy kelletlenül odavetett néhány szót: akik most vissza akarnak térni Varsóba, ne számítsanak arra, hogy támogatni fogja őket Párizsból, ahová Stefával együtt átköltöznek… De Malwina ne aggódjon… mindig lehet pirogot sütni és pultról árulni, ahogy azt a legtöbb társaságbeli hölgy teszi Varsóban. Biztos jövedelmező lesz, mert Lengyelországban nagyra értékelik a jó konyhát.

Malwina egész napra bezárkózott, hogy kisírja magát a Gamla Stanban, Stockholm óvárosában lévő lakásunk kis szalonjában, ahol természetesen megint csak Maurycynek köszönhetően volt tető a fejünk fölött, aki a Crédit Lyonnais svéd fiókjának vendégei számára tartotta fenn ezt a szállást. Reggel Malwina komoran, némán került elő, és elkezdett csomagolni, hogy Stifterékkel tarthasson. Én úgy döntöttem, itt várok tovább, mint egy koppenhágai szirén, nézem a tengeren a kikötőbe tartó vitorlásokat és gőzhajókat, amelyekkel még mindig nem érkezett meg az én Odüsszeuszom… És imádkozom, hogy kibírjam, ne vegyek be végül valami arzénfélét. Égette az ujjaimat a svéd útlevél, gyűlöltem a nyelvet, amit itt az utcán beszéltek, és amelyen a pincérrel érintkezett a Konzul aznap este. Tudtam, hogy bélyeget égetett a szívembe az az éjszaka, ugyanolyat, amilyet rossz emberek vassal égetnek a borjak oldalába. Meg vagyok bélyegezve… a szégyennel? Így kell nevezni. Milyen lesz most az életem? A férjem oldalán? Hazudnom kell neki? Tegyek úgy, mintha hűséges feleség lennék? Vagy szembesítsem inkább a tényekkel – amit viszont nem áll ki a szerelmünk. Egyelőre semmi hírem felőle. A Konzul biztosította Maurycyt arról, hogy Oroszországban „folyik a nyomozás”, és „minden jó úton halad”, és a férjemet biztosan nem küldik valamilyen szolovki pokolba, és nem is lövik agyon. Nem hittem a Konzulnak, még kevésbé azoknak, akik őt Oroszországban „biztosították” arról, hogy „dolgoznak az ügyön”. Mennyi ideig lehet „dolgozni” az „ügyön”? Még mindig égetett a csekista összehúzott szemének pillantása, aki ott állt hosszú bőrkabátjában nyomorúságos kis szobánk közepén – szerelmünk utolsó menedékében, ahonnan úgy űztek ki minket, mint a vérző kismadarakat, hogy tébolyultan repüljünk az ismeretlenbe. A durva szívű, hazug szemű Oroszország emléke, amely a karmai között tartja a férjemet, kioltott minden reményt, és csak a rózsafüzért szorongattam azokban a pillanatokban, amikor már legszívesebben a Balti-tenger csattogó, szürke hullámokat vető mélyébe vetettem volna magam. Mert nem imádkozhattam. Mert az égiek segíthettek volna megtalálni a férjemet, de nyilván nem akartak. Istent hibáztattam, amiért csúfot űz belőlem, bár azt is be kellett vallanom, hogy sok-sok évig én sem tettem a kedvéért semmit… Akkor miért kellene törődnie velem?

És most – Párizs, egy tavaszi délelőtt.

Elnyomta az utcai zajt a fák kopár ágain üldögélő madarak dala. A Gare du Nord bejárata előtt ültem egy padon, közönyösen néztem a jól ismert helyeket: a dudáló automobilokkal, villamosokkal és lovas kocsikkal teli Dunkerque utcát, a Denain sugárút platánokkal szegélyezett torkolatát, a metróhoz vezető lépcsővel és a fölé hajló, nekem oly ismerős és kedves Métropolitain felirattal. Az utca túloldalán A sejk című film reklámját vetítette egy mozi csillogó fénypontokkal – néztem Rudolf Valentino hatalmas, megannyi titkot rejtő arcát, amelyekhez még egy titok adódik: ő is a későbbi modelljeim egyik ősatyja lesz. Lejjebb, a vaskorláttal körbevett lépcsőről esernyőkkel és új stílusú kalapokkal koronázott, tarka tömeg áramlik ki a föld alól. Mellettem, rongyos bőrcipőm mellett két hasonlóan kopott bőrönd áll. Kizette összegömbölyödve alszik a padon, feje az ölemben, néha én is elbóbiskolok, de elhessegetem az álmot, nehogy elszalasszam a küldötteket, akik bármelyik pillanatban itt lehetnek értünk. Egy óriási piros-fekete kalapot viselő hölgy vonja magára a tekintetemet, aki öt kis rattlert vezet pórázon, minden kiskutyának piros masni van a hátán. Párizs! Egy kalapszalon előtt három férfi óvatosan elővesz a szállítóautóból egy sötét szalaggal díszített, világos szalmakalapokból álló piramist. Párizs! Párizs! Egy tolakodó galamb a járdán burukkolva süteményt követel. Mit adhatok neked, szegénykém, nekem sincs semmim… Elrepült, amikor hirtelen leparkolt egy automobil közvetlenül a járdaszegély mellé, Hispano-Suiza lehet, zöld-sárga kockásra festve.

Nagy csattanással kivágódik az ajtaja, és kikopog a járdára három pár elegáns női félcipő. Fölemelem a fejem, belenézek a napba – a három Grácia közeledik felém, mindjárt megkérdezik, milyen életutat válasszanak. Mit mondjak nekik? Én – a törött árbócú, léket kapott hajó, amely utolsó erejével futott be a kikötőbe? Előttem áll a három párizsi nő, és kíváncsian méregetnek. Az első magas, mondhatni, tagbaszakadt, ő vezet. Lovaglósapka van rajta, férfinyakkendő, bricsesz és magas szárú, fűzős bakancs. Az autó kulcsával játszadozik. A másik úgy néz ki, mint egy kajla fiú, oldalra csapott, sárga sildes sapka van a fején, az ellenző alól kilátszik néhány világos tincs rövidre nyírt hajából. Kockás férfinadrágot és zöld zakót visel, ugyanolyan kockás, mint az autó. A vállán ül egy kiguvadt szemű gyíkocska, az is engem néz. A harmadik – Adrienne! Legalább a húgom normális: csinos, karimás kalapka van rajta kis fátyollal, körszabású, pöttyös pelerin, kibújnak alóla tavaszi ruhájának redői. A nevemet kiáltja, és kitárja a karját.

A húgom forró ölelésében visszanyerem önmagam. Arcomat belefúrom a vállgödrébe, és valahonnan, messziről belopózik hozzám a Mohovaja illata… a konyha, ahol Anfisza és Glafira tesz-vesz, mákot darál, narancshéjat vagdos húsvétra… a nagynénénk budoárja, ahol púder és régi pézsma illata keveredik a nyírfa szekrényekben tárolt ruhák és ágynemű közé helyezett levendulalevélkék aromájával… Könnyek csorogtak az arcunkon, és csak egymás nevét hajtogattuk, bár az sem ment valami jól, mert folyt az orrunk, a ruhaujjunkba meg a gallérunkba töröltük. Szolidárisan csatlakozott hozzánk Kizette is, aki az előbb ébredt fel. Felült, és patkóformán legörbült szájjal bámulta az egyik hölgy vállán ülő szörnyecskét.

– Szegénykém! Szegénykém… – mondogatta Adrienne, beesett arcomat simogatva.

– Jó napot, angyalkám! – mondja Kizette-nek a gyíkos fiú-lány, gyerekhangot utánozva. – Én Sasha vagyok… – Kizette-re irányítjta a kis hüllő pofácskáját. – Hát te? Kívánsz nekem jó napot?

Kizette hallgat, döbbenten nézi a lényt.

– Sasha, üdvözöljétek egymást lengyelországi barátnőddel… – mondja a nő. Kizette óvatosan fölemeli a kezecskéjét, és Sasha ebben a pillanatban kinyújtja rugószerű nyelvecskéjét. Kizette felsikolt, és két kézzel belekapaszkodik az övembe.

– Álmodom?… ez az én húgom, Adrienne?… – hajtogatom lengyelül, gyengéden simogatva az arcát. A családunkból ő az egyetlen, aki normális, az ő lelkét nem sebezték meg, mert a katasztrófa előtti utolsó pillanatban tanulni hívta Párizs. Vajon újra megtaláljuk az elfelejtett nyelvet? Meg tudjuk érteni egymást? Mert én olyan vagyok, mint egy vadember, aki most jött elő a barlangból, ahol két évig emberhússal kellett táplálkoznia. Hullák testéről vágott le húscafatokat, hogy életben maradjon. Részeg őrök erőszakolták meg, pofonokat kapott… Most pedig, amikor még le sem törölte a vért a kezéről, a testét borító sebekből még szivárog a vér, felszólítják, hogy üljön asztalhoz, és egyen osztrigát. Elment az eszük?

– Tessék… – mondta Adrienne franciául. Kibontott egy papírzacskót, és kivett belőle két még meleg kiflit. – Egyelőre egyetek pain au chocolat-t, szegénykéim… Ebéd majd otthon lesz.

Mohón haraptam egy falatot, a másik süteményt Kizette kezébe nyomtam.

– Szóval ez a te gyönyörű nővéred… – mondta a bricseszes nő, és a kezét nyújtotta. – Princesse de la Salle… Romana… Olyan jelentőségteljes pillantással mért végig, amely többet mondott, mint amennyit e pillanatban hallani szerettem volna.

– Tamara… aki előtt Párizs majd térdre veti magát!… – nevette el magát a gyíkos lány. – Solidor – mondta a nevét, és csókot nyomott a süteménytől kidudorodó arcomra. – Moi, je m’appelle Suzy…

Romana szánakozva szemlélte szürkésbarna kabátomat, barna cipőmet és kis kalapomat a narancssárga masnival – ez volt rajtam az egyetlen dísz.

– Ebben biztosan nem győzöd le Párizst – mondta. – A hajad pedig… – A kezét tördelte. – Diabolique!
– Igen, igen! Menjünk, öltöztessük fel Tamarát! – Suzy tapsolt. – Vigyük el fodrászhoz! Chez Antoine!
Döbbenten néztem hol az egyikre, hol a másikra.
– És hol a mama? Hol van Stefa? – fordultam Adrianához.
– Ebédre várnak minket. De megszakad a szívük, ha ilyen állapotban látnak!
– Stockholmban rosszabb állapotban is láttak, és valahogy nem szakadt meg – morogtam. Bármit képes lettem volna megtenni ebben a pillanatban, csak azt nem, hogy fodrászhoz és divatszalonba menjek.
– Na, menjünk már! Itt nem szabad parkolni! – sürgetett az, aki hercegnőként mutatkozott be.
– De egy percet sem aludtam!
– Ez itt Párizs, darling. Párizs sosem alszik.
– Egy vasam sincs.

– Lányok!… – Romana összecsapta a tenyerét, és kikapta Adriana kezéből a papírzacskót. Kirázta belőle a morzsákat, aztán a két nő orra alá tartotta. Nevetve dobáltak bele aprópénzt és bankjegyeket, végül Romana maga is feltankolta a kasszát egy pénzköteggel. Átnyújtotta a zacskót – megint ugyanazzal a hosszú pillantással, mint az előbb.

– Isten hozott itthon – mondta baráti hangon. És ekkor elárasztott a nyugalom: ez igaz. Itt van az otthonom.

Grzegorz Musiał: Én, Tamara
Prae Kiadó, Budapest, 2024
Fordította: Mihályi Zsuzsa
Szerkesztette: Németh Gábor Dávid
468 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
online ár a bookline.hu-n 4491 Ft,
e-könyv változat 3590 Ft
ISBN 978 615 667 5286 (papír)
ISBN 978 615 667 5378 (e-könyv)

Olvass bele! https://wp.me/p1Xa9e-kD3

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Tamara Łempickát mindenki ismerte, aki az 1920-as és ’30-as évek Párizsában alkotott: Picasso, André Gide, Jean Cocteau, Gertrude Stein, Coco Chanel, Marlene Dietrich. Az első női világsztár volt a művészek közt, akinek élete egy regény lapjaira kívánkozott: ezt a kötetet tartja kezében az olvasó.
Extravagáns, zseniális festő volt, és az egyik legbátrabb nő a korban. Nem tagadott meg magától semmit, az alkotást inspiráló szerelmi hódításokat, sőt a bódítószereket sem, és könnyen oldozta fel magát a bűnök alól. Függetlenségével számos sebet ejtett szerettein, művészetéért gyakorta komoly áldozatot hozott, ami olykor őt is összetörte.
Grzegorz Musiał, a lengyel irodalom megkerülhetetlen figurája végigkövette Tamara életútját. Łempicka Mexikóban, a Popocatépetl vulkán lábánál fekvő Cuernavaca településen töltötte élete utolsó évtizedét. A szerző itt kötött szoros barátságot Victor Contreras mexikói szobrásszal, aki Tamara társa volt az életben, és alkotói hagyatékának örököse. Azt is lehetővé tette, hogy Musiał a festő házában, kedves tárgyai között lakjon.