Susannah Nix: A randizás elmélete (részlet)

Első fejezet

Valaki benne hagyta a ruhát a szárítógépben.

A fene vigye el!

Esther Abbott elfújta a frufruját a homlokából, és csípőre tett kézzel meredt a bűnös ruhakupacra. Utálta, ha mások cuccaihoz kellett hozzáérnie. A mosás anélkül is épp elég nyűgös feladat, hogy idegenek ázott zoknijait és alsógatyáit kelljen fogdosnia. De muszáj lesz, ha nem akarja megvárni, amíg a vétkes lejön, hogy felvigye a kimosott ruháit. Bármennyire is idegenkedett attól, hogy mások holmijához érjen, ennél azért jobban becsülte a saját idejét és kényelmét.

Fintorogva dugta a kezét a szárítóba. Pfuj! A kupac még csak nem is meleg, ami azt jelenti, hogy jó régóta itt állhat már. De legalább száraz. Az még undorítóbb lenne, ha a mosógépben szottyadó ruhákat kellene kipakolnia.

Esther pontosan tudta, ki a bűnös, elég volt egy futó pillantást vetnie a kockás ingek halmára. Egyetlen lakó van a házban, aki ennyi flanelinget hord.

Jonathan Brinkerhoff.

A srác a hatos számú lakásban, Esther közvetlen szomszédja. Akinek az erkélyén fellógatott idegesítő szélcsengőjétől egész éjjel nem tud aludni, ha fúj a szél. (Spoiler: Los Angelesben mindig fúj a szél.) Aki folyton kint ül a fent nevezett erkélyen, dohányzik, a cigarettája méreganyagainak ártalmas füstje pedig beszivárog az ő nyitva hagyott erkélyajtaján. Aki képtelen a hülye Lexusával beállni két vonal közé az Esther kocsija melletti parkolóhelyére, így neki minden alkalommal virtuóz ügyességgel kell leparkolnia a saját Priusával.

Minden, de minden bosszantotta Jonathanben, az idétlen kötött sapkáitól kezdve a retró szemüvegén át az összevissza meredező szakálláig. De a legjobban azt utálta, hogy rendszeresen órákra otthagyta a cuccát a gépben, mintha ő lenne az egyetlen ember a világon, akinek szüksége lenne a mosógépre. Mintha nem egy tizennyolc lakásos társasházban lakna, ahol az összes lakó két gépen kénytelen osztozni.

Egy másik, Esthernél megértőbb szomszéd – mondjuk Mrs. Boorstein, a tizenkettesben lakó ötvenes asszony – talán szépen összehajtogatva az asztalon hagyta volna Jonathan ruháit. De Esther nem volt megértő. Pláne nem olyanokkal, akik meg sem érdemelték. Esther nem bírta elviselni, ha valaki nem végzi rendesen a dolgát, vagy ha csak magára gondol. Aki nem képes betartani a mosókonyha íratlan szabályait, annak nem szabadna jutalmul ingyen ruhahajtogatásban részesülnie a helytelen viselkedéséért cserébe. A fickó örülhet, hogy legalább a mosógép koszos tetejére hajítja a ruháit, nem pedig a földre. És az is hogy néz ki, hogy Esther még azzal is kénytelen szembesülni, milyen márkájú alsóneműt hord ez a drága ember? Ez már több a soknál!

– Á, szia! Ezek az én ruháim – szólt Jonathan, aki pont akkor lépett be, amikor Esther magához szorított egy nyaláb boxeralsót.

Hát persze!

Esther teljesen zavarba jött, ami csak még jobban felidegesítette. Hiszen Jonathan tehet róla, hogy a kezében vannak az alsói. Ha órákra itt hagyod a mosást, akkor ne csodálkozz, ha idegenek fognak a gatyáid között kotorászni. Ez a mosókonyha törvénye. Ezt mindenki tudja.

– Várj, elviszem ezeket! – nyomult be elé Jonathan.

Esther a szárítógép tetejére dobta az alsónadrágokat, és félreállt az útból, hogy a fiú kivehesse a többi ruháját.

– Belemerültem az írásba, és teljesen kiment a fejemből a mosás – magyarázta. Az egyik zokni leesett, miközben felmarkolta a kupacot. Ruháskosarat nem hozott magával, úgyhogy ügyetlenül összenyalábolva kellett felvinnie az egész halmot. Hogy lehet ennyire szerencsétlen? Hogy lehet valaki mindenben ilyen béna? – Épp egy forgatókönyvön dolgozom, és ha elkap a lendület, teljesen elvesztem az időérzékemet.

Esther a fogát csikorgatta. Azt éppenséggel tudta, hogy Jonathan forgatókönyvíró, tekintve, hogy a fiú egyetlenegyszer sem mulasztotta el közölni, akárhányszor csak beszéltek egymással. Nem mintha túl sok szót váltottak volna már. Talán ha öt-hat alkalommal beszélgettek idáig, és ez volt a harmadik eset, hogy a srác megemlítette, mivel foglalkozik.

Esther űrmérnök volt, ami a világ egyik legmenőbb foglalkozása, mégsem tolta ezt minden szembejövő arcába. Pedig űrmérnöknek lenni sokkal nagyobb szám, mint forgatókönyvírónak. Los Angelesben lépni sem lehet a forgatókönyvíróktól. Ha csak kiköpöd a rágódat az utcán, minimum kettőt eltalálsz.

Ráadásul Jonathan még nem is volt az igazából. A Kaliforniai Egyetem mesterképzésén tanult forgatókönyvírást – ezt eddig kétszer sikerült megemlítenie –, szóval még csak diák volt. Ha sikerült volna már eladnia az egyik forgatókönyvét, vagy részt vett volna bármilyen film gyártásában, arról Esther mostanáig biztosan értesült volna. Többször is.

– Parancsolj! – engedte át a terepet a fiú fejedelmi nagylelkűséggel, mintha mindenkinek hálát kellene éreznie azért, hogy nem hagyja egész napra a gönceit a mosógépben. Miközben felnyalábolta a ruháit a szárítógépről, újabb zokni hullott a földre.

– Valamit elejtettél – szólt utána Esther, miközben Jonathan már az ajtó felé indult.

A fiú megállt, megfordult, és tehetetlenül pislogott az ingatag ruhakupac mögül a földön heverő zoknikra.

– Megtennéd esetleg, hogy ööö…

Esther lehajolt, hogy felvegye a két zoknit – megint csak pfuj! –, és óvatosan elhelyezte őket a halom tetején.

– Kösz! – szólt Jonathan. – Azt ugye tudod, hogy nem kéne öblítőt használnod?
– Mi?
A fiú az állával Esther öblítős flakonja felé bökött.

– Ez a cucc viaszos réteggel vonja be a textil szálait, és így csökkenti az anyag természetes nedvszívóképességét. Én vegyi anyagoktól mentes mosóport használok, ami biológiailag lebomló, és nem marad benne a ruhákban.

Hát ez hihetetlen! Ez a srác az alapvető mosókonyhai etikettel sincs tisztában, és most őt akarja kioktatni az öblítőjéről. Esther fagyos mosollyal nézett a fiúra.

– Azt ugye tudod, hogy minden anyag vegyi anyag? Még a víz is. Nincs olyan, hogy valami mentes a vegyi anyagoktól.

Jonathan a homlokát ráncolta, amitől a két szemöldöke szinte összeért.

– Úgy értettem, nincs benne olyan káros vegyi anyag, mint amiket a bolti tisztítószerekbe tesznek.

– Aha, oké. – Ha így folytatja, Esther őrlőfogai akkorákra zsugorodnak, mint egy-egy Tic Tac. – Kösz a tippet!

– Hát akkor, szia! – köszönt Jonathan, és fontossága teljes tudatában távozott a mosókonyhából.

Esther a szemét forgatva kitisztította a szárítógép szűrőjét – mert természetesen ezt a fiú már nem csinálta meg –, és áttette oda a nedves ruháit a mosógépből. Bedobott három negyeddollárost a muzeális készülékbe, és miközben a gép duruzsolva munkához látott, beállította a mobilján az időzítőt negyvenöt percre. Mert másokkal ellentétben ő gondolt azon embertársaira is, akikkel osztozott a mosókonyha gépein, és képes volt használni a mobilon az órafunkciót.

Miközben elindult felfelé a lépcsőn, hogy visszamenjen a lakásába, a telefonján megszólalt a Pocketful of Sunshine, a legjobb barátnője csengőhangja.

Esther nem ismert senki mást, aki a telefont ténylegesen telefonálásra használta volna Jin-Hee Kangon kívül, akit, a koreai szüleitől eltekintve, mindenki Jinnynek hívott. A többi barátja csak írt egy üzenetet, vagy a közösségi médiát vetette be. De nem így Jinny. Ő szeretett beszélgetni.

Esther berúgta maga mögött a lakása ajtaját, és előhúzta a mobilt a farmerja hátsó zsebéből. Már megint a dohánybűz! Jonathan nyilván rögtön kiment az erkélyre bagózni, amint felért a mosókonyhából.

– Szia! Mi a helyzet? – szólt bele a telefonba, miközben az erkélyajtóhoz caplatott, és hangosan becsapta.

– Mit csinálsz ma? – kérdezte Jinny.

Vasárnap volt. Esther tervei között nem szerepelt más, csak a mosás, a macskaalom kitakarítása és talán a tévéből felvett sorozatok közül valamelyik ledarálása. Megnézte magát az üvegajtóban: jellegtelen barna haja laza kontyba kötve, hosszú orrán már készülődik az újabb pattanás, és ugyanazt a kinyúlt trikót és levágott szárú farmert viselte, amit minden mosásnapon.

– Délután Vilmos herceghez és az angol királyhoz vagyok hivatalos ötórai teára, de áttehetem későbbre, ha nagyon muszáj.

– A medence partján akarok lógni. Átmehetek?
– Persze.

Esther Los Angeles Palms városnegyedében lakott, egy régi épületben, aminek az udvarán még medence is volt. Jinny nem messze tőle, a Mar Vistában élt, egy újabb és nagyobb, de udvar és medence nélküli házban, így aztán, ha sütött a nap, szívesen átugrott Estherhez, hogy együtt lazuljanak a medence mellett. És minthogy Los Angelesben az idő nyolcvan százalékában sütött a nap, szinte minden hétvégén ott ültek Esther házának az udvarán.

– Mimóza is kell – tette hozzá Jinny.
– Ajjaj! Mi történt? – Ha valamelyiküknek félresikerült a hete, rendszerint összedobtak egy kancsó mimózát, amit azután pezsgőspoharakba töltve elszopogattak a medence mellett.
– Majd ott elmondom.
Esther kinyitotta a hűtőt, és felmérte a készleteket.
– Maradt még a múltkorról egy üveg pezsgőm.
– Jó, én viszem a narancslevet. Fél óra múlva ott vagyok.

Fordította: Gábor Emma