»Nem veszítheted el azt, amit már egyszer elveszítettél« | Susannah Nix: A randizás elmélete

Fazekas Erzsébet |

Szerintem nem is létezik ember, akit egy ilyen cím meg ne fogna. A leendő olvasó szeme megakad rajta, utána a tudata is, majd beindul a fantáziája. Bizonyára sok és mély tapasztalatra építő szakember írhatta. Nosza, ismerjük meg a részleteket! A felajzott könyvbarát belefog, nagy tempóban lapoz, majd ugyanilyen tempóban lombozódik le. Itt semmi nem szól a randizás elméletéről. Az elmesélt találkák leírása pedig… Nem titok, én jártam így, pedig a cím alapján – kellő pozitív előítélettel felvértezve – csak jót akartam írni róla.

Az irodalmat nagy kanállal fogyasztó bölcs (vagy csak cinikus?) barátom egyszer arra figyelmeztetett: „ha egy könyv első 25 oldala nem ragad meg, nyugodtan tedd félre, mert nagy a valószínűsége, hogy a szöveg (s ennek nyomán érdektelenséged hőfoka) később sem fog megváltozni.” Mégsem adom fel egykönnyen. Szeretnék a szerzőnek legalább egy (majd akár még egy) esélyt adni. Hátha igazolni tudja, van alapja a dicséreteknek, amit a kiadói szerkesztők szoktak idézni a könyvborítón, csokorba gyűjtve világlapok hivatásos olvasóinak lelkendezését. Igaz, a vevőcsalogató ajánlások gyakran olyanok, mint a színházi klakk (fizetett tapsoncok zaja). Ezeknek ritkán dőlök be, inkább igyekszem saját véleményt kialakítani.

Tovább szoktam hát olvasni, megtisztelve a szerzőt, hogy legalább a kitartó munkáját, mellyel megtöltötte az oldalakat megfelelő (jó, sőt: irodalmi értékű) tartalommal. Az erőfeszítés díjazása még akkor is jár neki, ha a végeredmény nem lett több, mint amennyit egy kreatívírás-tanfolyam alap-, esetleg továbbképzésére járó tanuló vizsgadolgozata jelenthet.

Ne becsüljük le ezeket a kurzusokat! A hallgató sok pénzt fizet érte, hogy a végén, oklevele boldog birtokosaként jogosult lesz megalkotni Facebook oldalát: X. Y. írói oldala. Mert a kurzus záró dolgozatában a buzgó szerzőjelölt teljesítette a kötelező penzumot, művébe hiánytalanul beleépítette a tanár által a táblára írt hívószavakat: utálatos (férfi) szomszéd, kellemetlen szokások, idegesítő felbukkanások szinte mindig alkalmatlan pillanatban, ellenérzések, civakodás, nyílt ellenségeskedés, játszmázás, próbálkozások, miként lehet kiszúrni vele. Majd jöhet a kötelező csavar: a váratlan felismerés. Nem is olyan utálatos és/vagy ronda. Nem áll annyira rosszul rajta a közhelyes kockás ing, a szinte koponyájához nőtt sapka.

Kár lenne elutasítani, hiszen vannak azért jó tulajdonságai is. Esetünkben, lám, átvette, majd beadja a tévedésből nála landoló postát. Holott akár ki is dobhatta volna. (Cinikus módon beugrik a régi vicc emléke Lenin elvtársról és a labdázó gyerekekről… De sikerül ezen túllépnem, s máris eszembe ötlik egy bökkenő [© Micimackó/K. Frigyes]: ha a szerzőben felmerült az idegen posta kidobása, vajon milyen civilizálatlan közösségben szocializálódhatott?)

Amikor az ajtószomszéd Jonathan (J., a forgatókönyvíró) beadja a csomagot, Esther (E., az űrmérnök) megenyhül. Igaz, továbbra is undorodik J. cuccától, amit a fiú túl gyakran felejt a közösségi mosó-szárító gépben. Az amerikai bérházak lakásaiban ugyanis nincs privát mosógép. Blokkonként, kizárólag közös használatra telepíti a gépet a tulaj. Nem lehet magyarázat erre az energiatakarékosság, mivel az egyén amúgy olyan (teljesítményű) mosogatót, fridzsidert, masszázs-kabint, akármit helyezhet el a lakásban, amilyet csak akar. Viszont, ha lehetne ott mosógépe is, nem kellene közszemlére tennie intim ruhadarabjait. Igaz, akkor kikerülne egy konfliktus-rejtő helyszín – például a véletlen összeismerkedések igen közhelyes terepe – az amerikai filmekből, könyvekből. És akkor azt se tudnánk meg, hogy az amerikaiak azon se akadnak ki, hogy egyesek a tornacipőjüket is abban a gépben mossák, ahol ők az alsóneműt. De amíg ez így van, addig a rendezők, az írók nyugodtan építhetnek arra, hogy szereplőik között vita, balhé támadhat azon, ki mikor nem pakolja át a cuccát a szárítóba, majd meddig aszalja ott – hátráltatva más házimunkáját, időbeosztását, s végső soron az életét.

Nos, Susannah Nix könyve konfliktusában nem a felsoroltak játszanak szerepet, hanem a központi fiúalak (J) bosszantó figyelmetlensége. Meg a cigijének füstje. Meg a szakálla, a sapkája, a folyton megszólaló szélcsengője, a hangos kávédarálója – egyszóval mindene. Ez a felütés… Amit persze egyből lenulláz a könyv borítója: a rajzon együtt mosolyog a szakállas J. és a macskáját boldogan ölelő E. Vagyis menetrendszerűen megérkezett a nagy csavar. Amikor mindarról, ami addig utálatos vonás volt, kiderül, hogy félreértés lehetett, mert a pasi vonzó, bájos, egyedi, cuki, sőt egyenesen imádni való. Nem jegyeztem fel, hányadik oldalon, de mindegy is, a felismerés hirtelen jött, és ha eddig lett is volna némi feszültség a történetben, már semmi nem maradt belőle.

A kezdeti utálat után a később felbukkanó konfliktus onnan ered, hogy Esther csak akkor hajlandó lektorálni J. forgatókönyvét, ha az ő Jinny nevű barátnőjét a srác randizni hívja, mert így talán le tudná választani a lányt csapodár pasijáról. Jonathan aggályoskodik, de lassan csak túljutnak a kezdetben bénán bukdácsoló beszélgetéseken, és egy idő után együtt mennek társaságba. Na, de: „Jonathan ugyanazon a színtelen hangon beszélt, helyébe az a J. lépett, akire Esther, a barátságuk előtti időkből emlékezett. Akinek az arcára ráfagyott a rosszallás, és mosoly helyett csak grimaszolt. És ő mindvégig arrogáns seggfejnek gondolta azt, ami valójában bizonytalanság és szociális szorongás volt. Most, hogy erre rájött, feltámadt benne a védelmező ösztön.”

Helyben vagyunk, akár be is lehetne csukni a könyvet. Legfeljebb lemaradnánk némi moralizálásról és filozofálásról a szerelem mibenlétéről, az érzelmek, a kapcsolat vállalásának kérdéseiről. Amúgy nem csak a tempóval van baj, ahogy Susannah Nix összesodorja végül a fiatalokat. Mert késleltethet vagy siettethet, de ettől a szöveg még lehet(ne) jó, akár irodalmi szintű is. De nem lett. A történet szinte minden egyes szava előre sejthető, mert sablonos, sematikusan egyszerű, könnyen átlátható – mintha tényleg egy kaptafára gyártották volna. Éppen csak az nincs benne, amit és amennyit a kreatív írás tanfolyamokon, úgy látszik, nem lehet megtanulni. Hiányzik belőle az a talányos varázslat, amitől irodalmi érdekességűvé válhatott volna.

Azért nem hagyom itt félbe, mert kedvem támadt – elrettentésként – pár mondatot idézni. Nem akarok igazságtalan lenni, mert az túl könnyű lenne. De Nix szövegei annyira színtelenek, mintha szándékosan fogalmazna olyan egyszerűen, hogy a csak 250 szót használó olvasó is megértse. Még azok a részek is érdektelenek, ahol izgalmat, bizsergést kellene éreznie az olvasónak, amint egymásra talál két főszereplőnk. Társaságból mennek haza, s lecövekelnek Jonathan ajtaja előtt. „Amikor az ajkuk összeért, E. agyában még hangosabbra váltott a zizegés… A szakálla szúrt, de az ajka bársonyosan puha volt. Mint a suttogás.” Majd miután a fiú végül beinvitálta a lányt, odabenn a kanapéra dobta E. sálját. „A két keze megállapodott E. csípőjén, és az ujjai finoman a bőrébe mélyedtek, ahogy közelebb húzta magához. A lány élvezte a teste melegét, és hagyta, hogy az illata körülvegye őt. Milyen könnyű lenne elmerülni a fiú biztonságot adó buborékában! Gondolkodás nélkül eggyé válna vele! A kezük ügyetlenül kutatva vetkőztette a másikat. E. bőrét mintha dér lepte volna be.”

• Olvass bele!

Na, ez a dér a szobában nagyon betett nekem. A helyiség levegője persze hamarosan olyan forró lesz, hogy E. haza is menekül előle (bár sejtjük, önmaga elől menekül, nehogy be kelljen vallania magának, hogy tetszik a helyzet, tetszik a fiú, minden tetszik). Ehhez képest igazán semmiség, hogy E. sálja, ami már korábban landolt a kanapén, ismételten át fog repülni a szobán. Nyilván a szerző (meg szerkesztője) elfelejtette, hogy ezzel a ruhadarabbal egyszer már végeztek. Azon se sokat agyalhattak, hogy csókolózás közben J. szemüvege nyilván az első pillanattól kezdve zavaró lehetett. Hosszas cselekmény-idő elteltével tudatosult csak bennük, hogy „amikor Jonathan szemüvege Esther orrának ütközött, a fiú lerántotta magáról és a kanapéra hajította, a sállal együtt.” Majd: „az ágyra estek, a fiú fölé hajolt és apró csókok vonalát hintette a testére.” Erre az odahintésre nyilván alaposan felkészült, csak előbb még el kellett takarítania az ágyon heverő macskát. „Kemény ennek a macskának az élete, egész nap alszik, aztán estére még be kell iktatnia egy kis szunyókálást is.” Esthernek még csókolózás közben is futotta ennyi humorra, így végre először olvashatunk egy poénkodó mondatot is. Oly sok szürke után azért még akad elvétve egy-két kísérlet. E. nincs jóban magával, mert elmenekült a fiútól, barátnője, Jinny pedig megsértődött rá, tehát folyton „arcára fagy a mosoly”. Ettől E. „kávéja ma reggel csak egy csapott kávéskanálnyi bánatot és bűntudatot tartalmazott, a púpozott teáskanálnyi helyett.”  „Visszafordult az asztalához, és folytatta a munkát, vagy legalábbis megpróbálta. Valójában inkább a levegőbe bámulást és az önsajnálatot folytatta ott, ahol abbahagyta.”

Több jóval aligha szolgálhatok. A fenti vázlatra sikerült a szerzőnek felhúznia a vékonyka cselekményt. Felhasználta hozzá E. baráti (Jinny), valamint családi hátterét (lelketlen energiavámpír anya, önfeláldozó, okos fivér). Ki sem maradhatott volna a munkahelyi közeg, ahol a főnökség szexista, a férfikolléga megoldásait, érdemtelenül is Esther teljesítménye elé helyezik, csaknem minden értékelésben. (A pozitív kivételre majd a legvégén kerül sor, naná.)

A fentieken kívül, egy dolog maradt hátra – lehet még egy jót bosszankodni a fejezeteket nyitó lap szélén látható gyermeteg sormintán. Mindig ugyanúgy ismétlődik egy geometriai alakzat, fölötte matematikai képlet, kötőtűvel átszúrt gombolyag, alatta filmtekercs és űrrakéta. Az ábrák a két főszereplő foglalkozására (űrmérnök, forgatókönyvíró), illetve a lány hobbijára (kézimunka: kötögetés) utalnak. Bár Esther sosem érezte közel magához sem a kézműveskedést, sem a művészetet, de felfedezte, hogy a kötés leginkább matematika. (Nix az ismétlődő sorozatokat [egy sima, egy fordított] gyúrta E. kötőtűi közé…) És mivel nem tudott azonosulni a meditáció meg a jóga túlzott finomkodásával, örült, hogy megtalálta az alkalmas stresszoldó módszert.

Kipróbálnák? Akár azt is tanácsolhatnám, hogy olvasónk kötögessen egy jót, ha felbosszantotta valami túl kiszámítható részlet a Kémialeckék sorozat második darabjából. De ehhez előbb azért nem árt végigolvasni A randizás elméletét. Amúgy pedig tudjuk, van, aki forrón, továbbá van, aki ilyen könnyedén szereti…

Susannah Nix: A randizás elmélete
Kémialeckék sorozat
Fordította: Gábor Emma
General Press Könyvkiadó, Budapest, 2025
340 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft,
online ár a kiadónál 4041 Ft,
e-könyv változat 3199 Ft
ISBN 978 963 452 9620 (papír)
ISBN 978 963 452 9637 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az űrmérnökként dolgozó Esther Abbott nem hisz a szerelemben: neki elég, hogy tökéletesen boldog életet él, miközben szívből gyűlöli a hipsztersapkás forgatókönyvíró szomszédját, Jonathant. A nyugodt mindennapoknak azonban vége szakad, amikor kénytelen lesz ördögi alkut kötni a sráccal: ha Jonathan eltereli a legjobb barátnője figyelmét egy kínos exről, Esther lesz a tudományos tanácsadója az éppen készülő sci-fi forgatókönyvéhez.
A lány türelmét erősen próbára teszi, amikor teljesítenie kell az alku rá eső részét. Ám minél több időt tölt Jonathannel, ráébred, hogy a fiú nem is annyira vészes, és a gyűlölet egyre inkább vonzalommá alakul át. Már csak az a kérdés, Esther képes lesz-e túllépni önmaga árnyékán, vagy az élete egyenesen a katasztrófa felé száguld…