Marina Sztyepnova: A kert (részlet)

Tuszja születése után három hónappal, júliusban, egy este Nagyezsda Alekszandrovna a legszerencsétlenebb nőnek érezte magát a világon. És miért érzett így? Azért, mert valóban a legszerencsétlenebb nő volt. A foltos, poros és félig ősz kétségbeesés fürtökben lógott le róla, elnyúlt mögötte, és megtöltötte a szobát. Nem hagyta lélegezni. Élni.

Minden hazugságnak bizonyult, az első szótól az utolsóig.

Nagyezsda Alekszandrovna följebb emelte a viaszcseppes gyertyatartót ‒ egy kicsit sem lett jobb, Istenem, milyen elviselhetetlenül és visszataszítóan sötét van itt! ‒, és ingerülten dobta le a soron következő könyvkupacot a padlóra. Engedékeny franciák. Fennkölt németek. Jane Austen és a Brontë nővérek, akik miatt, már felnőtt fejjel, angolórákat kezdett venni. Hiszen legalább maguknak a nőknek kellett volna érteniük. De nem, inkább értelmetlen és senkinek sem kellő szalonfecsegéssel ütötték el a dolgot. Borjatyinszkaja gondolatban sorra vette a több tucat végigolvasott regényt, mintha csak a rózsafüzéren pörgetné az ujjait, követve a rideg, nem tudni, milyen bűnökért kiszabott penitenciákat. Negyven miatyánk, százötven üdvözlégy, és még negyven hiszekegy.

Nem, egyetlen szó sem igaz! Egyetlen szó sem!

A regénybéli anyuskák, anyácskák, maman-ok, sőt az egészen kiállhatatlan, nemes lelkű anyák, akikért Borjatyinszkaja oly sokszor ontott édes, könyvízű könnyeket, nem egyszerűen csak kitalációnak bizonyultak, hanem egy mindenkit egyenrangúnak és sajátjának elfogadó gonosz idióta rossz viccének és mekegésének. Akit ‒ Istenem! ‒ egyszerűen elfogadtak!

Az eleven, meleg, senkinek sem kellő teje azonnal elindult, és kellemetlenül feszítette belülről. Borjatyinszkaja megrántotta a szoros kapcsokat, majd még egyszer, miközben érezte, ahogy a mellén átázik a vékony anyag ‒ erről sem esett szó a könyvekben, ezekről a megalázó, fokozatosan száradó, édes foltokról, meg hogy mennyire sajog az ember dereka, amikor a bölcső fölé hajol, és mennyire rémisztően ‒ szaggatottan és rekedten ‒ lélegzik a gyermek a sötétben.

De az még rémisztőbb, amikor ez a szuszogás egyszer csak megszűnik.

Erről miért nem írt senki?

Nagyezsda Alekszandrovna megpróbált visszaemlékezni, hogyan lélegeztek az idősebb gyermekei, de képtelen volt rá. A gyermekszoba a felső félemeleten kapott helyet: két aprócska, meleg helyiség, a sarokban rózsaszínű kis mécsesek álltak, az ágyak fölött vászonbaldachin húzódott. Szoptatós dajkák, dadák, gondozók. Ebben a tejes babavilágban példás rend uralkodott, de úgy tűnt, Borjatyinszkaja sosem lépett be ide. Igaz, bármelyik percben megtehette volna. Ezt mindenki tudta. Nagyezsda Alekszandrovna sosem emelte föl a hangját, de az észrevételeit sem mondta el kétszer. Ezt is tudta mindenki. Már a hercegné szoknyájának hűvös és halk suhogása is tiszteletteljes zavart keltett a szolgálókban ‒ mindez olyan magas szintű képesség volt, melynek elsajátításáról minden úrnő álmodozott.

Nyikolajt és Lizát reggel és este hozták le ‒ egyforma, pompás kis muszlinruhácskát viseltek, mindketten pirospozsgásak voltak, fényesre sikálták őket, és hasonlóan zavarban érezték magukat. Egy év volt közöttük, a herceg pedig ‒ azokban a pillanatokban, amikor lealacsonyodott a gyerekekkel való találkozásig ‒ gyakran összekeverte a fiát meg a lányát, amin kedvesen fel is nevetett. Egyébként gyöngéd apa volt. Lizát és Nyikolajt hároméves korukig szinte meg sem verték, és utána is csak ritkán. Enélkül is csöndesnek és tisztelettudónak nevelkedtek, valahol fent, az emeleten, a saját lakrészükben. Borjatyinszkaja időnként ‒ a báli szezonban, vagy amikor különösen sokat viziteltek ‒ még meg is feledkezett róla, hogy van két gyermeke. Hogy egyáltalán a világon vannak. Úgy tűnt, sosem betegeskedtek. Mindenesetre legalábbis nem emlékezett rá, hogy jelentették volna neki.

A dajkákat felváltották a nevelőnők, majd Nyikolaj mellé nevelőt fogadtak, úgy rémlett, a tanítókkal végeérhetetlen és fárasztó vesződségek jártak, a nevelés mégis kifogástalan eredményeket hozott. Amikor Nyikolajt és Lizát hétéves korukban odaengedték a közös asztalhoz ‒ először a kisfiút érte a megtiszteltetés, majd nyomában, az asztal távolabbi részén Liza fekete, göndör fürtös fejecskéje is fölbukkant ‒, mindenki elérzékenyült attól, hogy milyen ügyesen használják az evő eszközöket, és a szemükkel kérdezik az anyjuktól, hogy válaszolhatnak-e a feltett kérdésre. A gyerekeknek anélkül megszólalni, hogy kérdezték volna őket, szigorúan tilos volt. Repetát kérni vagy egyáltalán a hangjukat hallatni az asztalnál úgyszintén. Nagyezsda Alekszandrovna nagyon ügyelt arra, hogy a házban még ilyen apróságokra is megfelelő hangsúly kerüljön.

A bélgörcsök, a fogzás, az éjjeli rémálmok és a nappali pajkosságok mind-mind háttérbe szorultak.

A hercegné sosem szerette a gyermekeit. Az idősebbeket. Mindez most már teljesen világossá vált. És a gyerekek sem szerették az anyjukat ‒ de miért is szerették volna? A szülők azért vannak, hogy tiszteljék őket. Nagyezsda Alekszandrovnát az anyja, a lobbanékony és magas termetű szépség, csak egyszer, nyolcéves korában vette ölbe, miközben aludt, hogy a rosszul kialakított gyerekszobából átvigye az új helyre, a hercegné pedig egész életére megjegyezte a súlyos és gyöngéd melegséget, az anyja magas nyakát, meg a pirosas rózsaszín igazgyöngy fülbevalót, amely az úszó álmon keresztül himbálózott és lebegett összeragadt, nedves szempillái előtt. Borjatyinszkaja évekkel később visszaemlékezett erre a pillanatra, az erőteljes, elképzelhetetlen boldogságra, de nem is boldogság volt az, hanem eleven, állatias közelség érzése ahhoz a lényhez, akinek valaha a része volt.

Egyébként minden bizonnyal csak álmodta az egészet.

Az anyjával gyermekkorában, ahogy illett, szinte sohasem találkoztak. Akkoriban a dadája vette az ölébe. A kedves dadus. A dada. Amikor az asszonyt elküldték a háztól, ahogy előbb vagy utóbb minden szolgálót elbocsátottak ‒ az anyja indulatos volt, és nem lehetett a kedvére tenni ‒, Nágya úgy bömbölt, hogy az anyja elverte a reggeli egészségügyi sétájához használt nádpálcával. A dada meg csak siratta: Krisztus szerelmére, úrnőm. Meg: galambom, galambocskám. És egyre csak nyújtotta a kezét, odatartotta, hogy inkább őt érje a verés. A nagyujja körme csúnyán meg volt görbülve. Dadus, neked miért rossz ez az ujjad? Tudod, galambom, gyermekkoromban sípot faragtam magamnak, a kés egyszer csak megcsúszott. Így hát nem rossz ez az ujjacska, csak nyomorék.

Na és akkor? Eltelt az élet. Most már ő maga is anya. És nem is rossz. Szereti a gyermekét, még ha csak az egyiket is, az utolsót, de az Isten irgalmas, és szemet huny ilyen apróságok fölött. De mit ér mindez? Mit tett jóvá a szeretete? Miben segített? Meg tudott gyógyítani legalább egyetlen nyomorék ujjat is?

Borjatyinszkaja lesöpört még egy könyvtornyot az asztalról. Azóta nem tette be ide a lábát, amióta a férjével… Nem fontos. Attól a naptól kezdve. A szoba pedig elvadult, elszokott tőle, most pedig sértődötten vagy talán gúnyolódva elrejtette a keresett könyvet. Borjatyinszkaja hirtelen rájött, hogy nem emlékszik, melyik kötetért jött be, mit keresett egyáltalán.

Minden bizonnyal Tolsztoj gróf egyik művét. A Háború és békét. Az egyetlen olyat, amely említést tett koszos pelenkákról, de Nagyezsda Alekszandrovna tisztán emlékezett, hogy nem úgy. Ismét nem úgy.

Felvett egy elnyűtt, puha, agyonolvasott könyvet. Talán Montaigne-t? Montaigne mindig segített.

Az Esszék szófogadón nyílt ki a kedvenc résznél. Montaigne egyébként teljes mértékben kedvenc volt. Borjatyinszkaja a gyertyatartóhoz emelte, közelebb a viaszos, egyenletes meleghez. A melle annyira feszült, hogy úgy tűnt, a bőre nem bírja tovább, és szétreped. „Ha valami sokáig rossz, benne van a hiba. A bajok csak ítéleteinkből származnak.”²⁰

Nagyezsda Alekszandrovna elcsodálkozott, hogyan is hihetett el ekkora ostobaságot. Ingerülten megnyalta az ujját, és tovább lapozott. A papírlap nedves volt, elnehezült. Kellemetlen. Ezek szerint télen nem fűtötték ki jól a szobát. Amíg ő a boldogságát hordta. Amíg neki…

Borjatyinszkaja hirtelen leszegte a fejét, és hallgatózni kezdett. A gyerekszobában csönd volt, és mindezt két ajtón és három tágas szobán keresztül is hallotta, pontosabban egyszerűen csak tudta.

De ez most másféle csönd volt. Nem olyan, mint mindig. Túlságosan csöndes.
Nem!

Borjatyinszkaja a földre ejtette a könyvet, majd kilépett a szobából, sietve, észre sem véve, hogy ottfelejtette a gyertyát, és még mindig, ugyanolyan furcsán, oldalvást tartja a fejét.

A ledöntött Montaigne elgondolkodott, és szétnyílt egy újabb megsárgult oldalnál: „Q. Maximus konzulviselt fiát, Marcus Caton prætori rangra kijelölt fiát temette el; L. Paulus pedig kettőt is, néhány nap leforgása alatt, szenvtelen arccal, a gyász semmi jelét nem mutatva.”²¹

A besurranó tolvajként a házba lopózó huzat a folytatást várva kíváncsian lapozott.

„Magam is elvesztettem még csecsemő korában két vagy három gyermekemet, és még ha nem is sajnálkozás nélkül, de harag nélkül fogadtam ezt el.”²²

A huzat még egyszer megzizegtette a lapokat, majd unottan bebújt a függöny alá, magával ragadva a legközelebbi, alig pislákoló lángot.

A súlyos gyertyatartóban három gyertya maradt.
Rossz előjel.
És ekkor a ház belsejében velőtrázó, monoton és rekedt női sikoltás hangzott fel.

* * *
A szürke, észrevétlen fürj az ugyancsak szürke színű fűben lapult, Borjatyinszkij majdnem rálépett, majd félreugrott, és megbotlott egy zsombékban. A fürj teljesen mozdulatlan maradt, így csak a fekete, összehunyorított szeméből lehetett látni, hogy él. Csak nem ment el az eszed, kedvesem? Vagy netán bolondot csinálsz belőlem? Borjatyinszkij alaposan szemügyre vette az állatot ‒ sejtése beigazolódott. A fürj mellett néhány könnyű pihecsomó kucorgott. A fiókák is minden erejükkel halottnak tettették magukat. Borjatyinszkij lehajolt, és meg akarta érinteni az egyiket az ujjával, de a fürj azon nyomban felfújta magát, felborzolta a tollait, és próbálta megijeszteni a férfit, vagy legalább eltakarni egyszerre az összes fiókát. De rögtön rájött, hogy minden hiábavaló, hiszen képtelen rá. A háta megrázkódott, de nem is remegés, hanem fájdalom futott végig rajta, méghozzá olyan látható és érezhető, hogy Borjatyinszkij elhúzta a kezét. Megsajnálta. Pedig szenvedélyes és tapasztalt vadász volt, és előfordult, hogy még dicsekedni is szégyellt vele, annyi vadat ejtett el egy-egy idényben.

A fürj ismét megdermedt, mintha abban reménykedne, hogy Borjatyinszkij nem érte jött, vagy egyáltalán nem is létezik, ahogyan az embernek sem létezik a saját halála. Hiszen csak mások halnak meg. Titkon mindnyájan biztosak vagyunk a saját halhatatlanságunkban. Borjatyinszkij éppen rosszkor emlékezett vissza egy különösen sikeres lápi vadászatra, a szárnyak süvítésére, a hévre, a kellemes fájdalomra a puskatustól elgyötört vállában, meg az ősi, győzelemittas hazatérésre a trófeákkal. Nágya, akinek akkor már jól látható pocakja volt, kilépett a fekete tornácra, és meglátta a récehalmot, amely majdnem felért a legfelső lépcsőfokig. Körben már nyüzsögtek az asszonyok, a francia szakács raccsolva és károgva intézkedett, a szél földuzzasztotta, megcibálta és összeborzolta a pelyhes tollakat, amitől az elejtett madarak kupaca mozogni kezdett, mintha eleven volna. Hogy nézett akkor Nágya! Először a halomra, azután pedig a férjére…

Hess! ‒ dörmögte Borjatyinszkij, és csizmájának orrával meglökte a haszontalan fürjet. ‒ Hess, menj innen, kis ostoba! És vidd a fiókáidat is!

A madár rángatózni kezdett, mintha fölocsúdna, és a fészekalja hol megdermedve és a földhöz lapulva, hol fejveszetten csipogva a bozótban zizegett. Valósággal mintha kígyó kúszott volna be oda. A forróságtól minden csöndbe burkolózott, alig érzékelhetően csilingelt, akár egy bádoggally levelei, és egyedül a szürke égboltba mosódó, szinte láthatatlan nap tűnt nemcsak hangtalannak, hanem teljesen mozdulatlannak is.

Hangosan lihegve odaszaladt az élénk, széles mellű vadászkutya. Megszaglászta a fűcsomót, amelyet a fürj letaposott, majd bűnbánón a gazdája szemébe nézett. Mindent elszalasztottál, te vén tökfilkó ‒ korholta szelíden Borjatyinszkij, a vadász kutya pedig azonnal behúzta a fülét és a farkát. Elszégyellte magát. Borjatyinszkij megsimogatta vörös, forró fejét, majd megvakarta a jellegzetes és mókás foltot a marján ‒ mintha egy rászálló pillangó nyitotta volna szét fehér szárnyát a kutya bundáján. A férfi az állat szőrét furcsának és élettelennek érezte az ujjai alatt.

Borjatyinszkij fölemelte a fejét, és hirtelen rájött, hogy az erdő is élettelen, megrajzolt. Pontosabban nem is rajzolt, hanem a szürke égre vésett, olyan, mint metszet a gyerekkönyvekben. És a horizonton a nem orosz stílusú, oromfogas torony is ebből a régen elfeledett című könyvből való. Körben sűrűsödni és cuppogni kezdett a szürreális és veszélyes szürkeség, a vadászkutya pedig, mintha csak megérezte volna, gazdája lábához simult, és tompán morgott. Na, mi van veled, Pilátus? ‒ dorgálta Borjatyinszkij. A kutya azonban a rémülettől fuldokolva még hangosabban csaholt, egészen hangosan, szinte emberi hanglejtéssel: hald, hald, hald…

Haldoklik! ‒ szólalt meg egy vékony gyermekhang.
Borjatyinszkij fölébredt.

A dolgozószobájában, a díványon feküdt, kényelmetlenül hátravetett fejjel, és valószínűleg borzasztóan horkolt. Jegor, a komornyik egyik lábáról a másikra állt az ajtóban, a gyertya fénye a sötétben hol ősz pofaszakállára, hol a szorosan összezsúfolódott könyvgerincekre vetült. Borjatyinszkij felült, megvakarta elgémberedett nyakát, lábával házicipője után kezdett kutatni. Na, hol van már, a fene egye meg… Á! Itt van. Meg a párja is.

Jegor, Pilátussal álmodtam. El tudod ezt képzelni? Sohasem volt jobb kutyám nála. Nyolc éve nem tudok újat találni helyette…

Haldoklik, Vlagyimir Anatoljevics ‒ ismételte meg töredelmesen, a régi hangjára egyáltalán nem hasonlító vékony, sírástól elcsukló hangon Jegor. ‒ Nagyezsda Alekszandrovna megparancsolta…

Borjatyinszkij nem hallgatta végig, elámult, és köntösét menet közben húzva össze magán, nekiiramodott.

­* * *
A gyerekszobában forróság honolt, akárcsak az előbb látott álomban, és ismeretlen őrjöngő asszonyok szaladgáltak ideoda. Borjatyinszkij csak nagy nehézségek árán ismerte föl a kócos és izzadt Tányát, aki éppen arrébb tessékelte az egyik asszonyt a szokatlanul halk és rémisztő bölcsőtől. Nem jött hang felőle. Egyetlenegy sem. Képtelenség volt levegőt venni, mintha az ember vattapaplant húzott volna a fejére. És, szent Isten, milyen bűz terjengett! Milyen bűz! Borjatyinszkij a felesége után kezdett kutatni a szemével, de nem találta. Kiment? Kivitték? Tánya, förmedt rá a lányra, Tánya, mégis mi az ördög folyik itt? Hol van Nagyezsda Alekszandrovna? Tánya megfordult, mire az asszony, akit megpróbált félrelökni, kihasználta a pillanatot, és kikapta a bölcsőből a kicsi, fahasáb keménységű csecsemőt. Világosan látszott, hogy élettelen.

Tánya összecsapta a tenyerét: Mégis hogy gondolja! Adja ide! Az asszony azonban ellökte, és bekucorodott a sarokban álló fotelbe, miközben teljes testével eltakarta a gyermeket, majd hirtelen vicsorogni kezdett. Borjatyinszkij számtalanszor látott már ilyet a vadászatokon. Ezt az oldalra és hátrafelé irányuló mozgást. Eltakarni. Megvédeni. Ezt a fenyegetően fölhúzott felső ajkat. Ezt a kétségbeesést és dühöt. Ezeket a gyámoltalan és félelmetes anyákat. Nőstény farkasokat, medvéket és vadnyulakat. De méghogy vadnyulakat ‒ az a valótlan, álombeli fürj is boldogan végzett volna vele. Csak képtelen volt rá. Egyedül csak ő maga halhatott meg. És meg is halt volna. Bárki meghalna. Csak ne…

A halál általi halál, ami az az élet alapját érinti. A lényegét. Az asszony sziszegni kezdett vicsorgó, összeszorított fogai között: Meisel, faites venir Meisel immédiatement!²³ ‒ Borjatyinszkij csak ekkor ismerte föl.
——
20 Michel de Montaigne: Esszék. Ford. Bajcsa András és Csordás Gábor. Pécs, 2002, Jelenkor.
21 Uo.
22 Uo.
23 Mejzelt, azonnal hívd ide Mejzelt! (fr.)

Fordította: Teleki Anna

Marina Sztyepnova: A kert
Európa Kiadó, Budapest, 2025
422 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft