»A múltat csak akkor lehet szeretni, ha biztosan tudjuk, soha nem tér vissza« | Marina Sztyepnova: A kert

kistibi |

Az orosz irodalom irdatlan tengeréből néha a vulkán erejével felmagasodik egy-egy alkotó, aki művével fölé emelkedik ennek a hatalmas óceánnak. Ha csak a 21. század klasszikusait sorolom: Szorokin, Pelevin, Jerofejev, Ulickaja, Jahina (tatár származású, de oroszul ír), Abgarjan (aki örmény, de oroszul ír) és a sort még hosszan lehetne folytatni… Ezek a nevek már beégtek az európai olvasó agyába, és most hozzáveszek egy újabbat: Marina Sztyepnova.

A magyar könyvpiacon három műve már korábban megjelent, a Lazar asszonyai (2014 és 2021), a Város a szakadék szélén (2023), és tavaly egy harmadik (de erről majd később) – sajnálom, hogy korábban nem fedeztem fel magamnak.

Ritkán merném írásomat úgy kezdeni, hogy remekművet ajánlok, de most kötelességem így tenni. Sztyepnova regénye megítélésem szerint remekmű, olvastam már Nobel-díjjal kitüntetett, de gyengébb regényt is. A helyszín Oroszország, az idő a 19. század, a történet a második felében kezdődik, aztán visszakacsintunk az első felére, az 1831-es kolerajárványig. Az arisztokrácia legfelsőbb köreinek életét figyeljük. Sztyepnova csendes, visszafogott humora varázsolt el rögtön az elején (és később még sokszor). „Vlagyimir Anatoljevics kételkedve sandított a Háború és béke utolsó kötetére, amely éppen most, 1869-ben jelent meg. Lev Nyikolajevics Tolsztoj gróf kétségtelenül előkelő családból származott, és kitűnően teljesítette a katonai szolgálatot, ami a herceg és tábornagy Borjatyinszkij szemében vitathatatlan érdemnek bizonyult, de mégis, miért kell egy tisztességes embernek efféle regényecskéket papírra vetnie, sőt aztán még publikálnia is?” Borjatyinszkaja, a felesége viszont falja a regényeket: izgalmas páros!

Mitől válik ez a lebegő humor az olvasó számára igazán szerethetővé, és főleg mitől válik hőseinek csapdájává ez a változatos, mindent kielégítő világ? Az ok nagyon egyszerű: a szereplők életmódja. Hat-hét éves korukig a gyermekeivel az arisztokrácia gyakorlatilag nem találkozik. Az utódokkal dajkák, magántanárok meg egy egész cselédhad foglalkozott, ők adták kézről kézre a gyerekeket. Amikor elérték azt a színvonalat, tudást, hogy tudnak bánni az evőeszközökkel, tudnak viselkedni a családi étkezésen, tudnak legalább alapszinten franciául beszélni, akkor a közös asztalhoz ülhettek. Így elég nehéz családnak tekinteni azokat, akik azonos nevet viselnek, de természetesen ezt a mai gondolkodásunk mondatja. Tudjuk, hogy minden kor szereplőit a maguk korában, a saját moráljuk szerint kell megítélnünk.

A bonyodalom ott kezdődik, hogy a Borjatyinszkij család otthagyja Szentpétervárt – pedig a családfő jó barátja a cárnak –, és vidéki birtokára költözik. Tulajdonképpen semmi mást nem akarnak, csak a Szentpéterváron elhidegült kapcsolatukat, a báli és egyéb meghívások özönét felcserélni a normális, egymásra figyelő, meghitt közös életre, ahol nem korlátozza őket sem a két felnőtt gyermek, sem az etikett szerinti viselkedés nyomasztó kényszere. „A hercegné sosem szerette gyermekeit. Az idősebbeket. Mindez most már teljesen világossá vált. És a gyermekek sem szerették az anyjukat – de miért is szerették volna? A szülők azért vannak, hogy tiszteljék őket.”

Azt is tudnunk kell: egy orosz főúri családban nem úgy megy, hogy akkor szülök, amikor akarok. Az orosz úrhölgy huszonéves korában szüljön egy-két gyereket, aztán ügyeskedjen úgy, hogy ne essen teherbe, mert akkor kiveti magából az úri társaság. A parasztok meg szüljenek sokat, hiszen 10-12 gyerekből jó, ha kettő-három életben marad.

• Olvass bele!

Borjatyinszkijék mégiscsak lázadók. Hátat fordítanak a báloknak, a közös vacsoráknak, a semmitmondó beszélgetéseknek, az álszent udvariaskodásnak, a szinte örökké tartó báli szezonnak, ahol érdektelen témákról kell franciául fecsegni, mindennek, amit Szentpétervár és a cár társasága jelent. Elmennek, de hát, mint tudjuk, semmi sem egyszerű. A házaspár megújult kapcsolatából egy harmadik gyermek születik, Tuszja – és ő robbanásszerűen megváltoztatja Borjatyinszkijék addigi életét. Mert Borjatyinszkaja hercegné természetesen többé nem mehet vissza a főúri társaságba. Hát mégis, milyen dolog az, negyvenen túl, az „öregasszony” áll neki szülni?!

Tuszja ráadásul egyáltalán nem hétköznapi gyermek. Nagyjából ötéves koráig nem szólal meg. Különc és egy zseni ígérete. Amíg kicsi, Mejzel (róla még beszélek) olvas fel neki, tehát fordítva látja a könyvoldalt és a betűket. Így tanul meg olvasni, csak később tanulja meg a „normális módot” is. Ez az epizód kulcsot ad Sztyepnova elbeszélő művészetéhez: egy látszólag apró dologgal teremt feszültséget. Vajon mikor fog Tuszja megszólalni? Mit mond majd először? Azon kaptam magam, hogy a körmömet rágom, annyira várom a választ.

Azonban a feszültségteremtő erő csupán az egyik nagyszerűen használt eszköze az írónak. A másik a figurateremtő képesség. A leginkább homályba burkolózó alak Mejzel, a család orvosa. Fittyet hány minden etikettre, nem köszön meg semmit, és szembehaladva minden főúri hagyománnyal úgy irányítja Tuszja életét, mintha ő lenne az apja. „Borjatyinszkij rájött, hogy kétségbeesetten szeretne hazatérni Pétervárra. De még jobb volna háborúba menni. Egészen kitűnő lenne háborúba indulni, és a sárga földig leinni magát a bajtársaival.” A saját gyermekét betegnek, sőt nyomoréknak tekinti. „Mindez megalázó volt. Hogy ilyen lánya van az embernek. Megalázó és szégyenletes.”

A dolgok addig fajulnak, hogy Borjatyinszkij tényleg visszamegy Szentpétervárra, otthagyva feleségét, gyermekét. De ez nem gond, hiszen Mejzel tovább is óvja, neveli, vigyázza Tuszját.

De kicsoda is Mejzel? Amíg aktív, cselekvő szereplő, természetesen nem tudunk meg semmit az indítékairól. A regény második felében azonban visszatérünk Szentpétervárra, ahol Mejzel orvosként dolgozik az 1831-es kolerajárvány idején. Hogy akkor és ott mit él át, azt nem illik elárulnom. Ám Mejzel teljes jellemrajzának késleltetése Sztyepnova az egyik legerősebb dramaturgiai fogása.

Írásom címe természetesen A kert szerzőjétől származik. De nem a szóban forgó regény ihlette. Ez a mondat Sztyepnova másik, magyarul tavaly megjelent műve, az Emlékeim emlékére vége felé íródik le. Nem muszáj egy műhöz kötnünk, mert sokkal általánosabb. A múltat feltárni akaró, a múltban kutakodó, kíváncsi elme végkövetkeztetése. Ez a megírt kor, vagyis a könyv cselekményének kora nem jobb, nem is rosszabb más időknél, csak olyan, amilyenek a szereplői. Sztyepnova regényében kimondatlan marad az a gondolat, hogy nyugodtan elpusztulhat a paraszt egy tucat gyermekéből tíz, de nekem ne kelljen nevelnem saját gyermekeimet, mert a báli szezon fontosabb. Csakhogy az állásfoglalás kimondása helyett (ami így didaktikus lenne) elmeséli a történetet, ami erről szól. Vagyis az olvasóban fogalmazódik meg – és ettől nagyszerű!

A kötet címe elsőre igénytelennek, ötlettelenek tűnt, ám elhamarkodottan ítélkeztem. A kert: metafora, ami a regény végére gyönyörű és kegyetlen allegóriává duzzad, s átfog mindent, amitől ez a világ kívánatos és egyben taszító is. A kert sorsot, méghozzá emberi sorsot kap, ami összefonódik Borjatyinszkaja és Tuszja életével.

A történetben rengeteg rejtélyes figura kap kisebb-nagyobb szerepet. Nem tudom eldönteni, hogy közülük melyik a legkülönösebb. Talán éppen Mejzel, akit halálának módja ugyanúgy jellemez, mint az élete. Sztyepnova könyörtelen lassúsággal adagolva írja meg a doktor életének utolsó szakaszát. Már tudjuk, hogy mi történt Péterváron a kolerajárvány alatt. Mejzelnek daganat nő a torkában, ami talán évekig fog növekedni, végül megfojtja. „És ha a léleknek a pokolban is a helye, azért a testnek mégsem kell fölöslegesen szenvednie. Főleg nem a saját testének… A kivégzés napját 1894. május 4-re, péntekre tűzte ki. Délután négy órára. Szép számok. Egyenletesek. Tuszjának könnyű lesz megjegyeznie… Egy perc múlva négy. Hát, akkor, Isten segíts! Itt az idő! Itt az idő – ismételte meg jól érthetően az óraszerkezet. Mejzel az ajkához emelte a poharat.”

Sztyepnova költő, író, műfordító, forgatókönyvíró. Első igazán jelentős sikerét a Lazar asszonyai című regényével érte el.  Ez a kötet, A kert pedig a Nagy Könyv díj (Oroszország legjelentősebb irodalmi díja) 2021-es döntőjének „rövid listájába” került, magyarul Teleki Anna kiváló tolmácsolásában olvashatjuk.

Marina Sztyepnova: A kert
Fordította: Teleki Anna
Európa Kiadó, Budapest, 2025
422 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
online ár a kiadónál 5399 Ft
ISBN 978 963 504 9103

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Pétervárról, a cár közvetlen közeléből vidékre, Voronyezs melletti birtokára vonul vissza Borjatyinszkij herceg és hercegné, hogy ottani kastélyuk és az azt körülvevő gyönyörű kert nyugalmát élvezhessék, egyben kihűlt kapcsolatuk újjáélesztésére fókuszálhassanak. Az utóbbi váratlanul jól sikerül: a hercegnő egy kislányt szül, aki néhány év múlva lázongó, a társadalmi szokásokba sehogy sem illő viselkedésével alaposan felforgatja a korábban sem ideális, de legalább annak látszó családot.
A lány, Tuszja az első perctől más, mint a környezete: szabadságra és függetlenségre tör, lányként, majd nőként olyan jogokat szeretne, amelyek a tizenkilencedik századi Oroszországban elképzelhetetlenek. Öltözködésével, hajviseletével, párválasztásával és tudásvágyával is már-már megoldhatatlan feladványok elé állítja családját. Törekvéseiben egy ugyancsak különleges szövetségesre lel a család csupa szív orvosában, akit apjaként tisztel, és akivel úgy tud veszekedni, ahogy egy lány csak az apjával tud.
Marina Sztyepnova költői nyelven és költői érzékenységgel megírt könyve a legszebb Tolsztoj-regényeket idézi meg, világábrázolásában, gondosan kidolgozott mondataiban és a női főszereplők történeteiben is.