Lesley-Ann Jones: Mercury (részlet)

Azt hittük, nem akarja, hogy zavarják, de úgy tűnt, szívesen beszélget. Általában nem törődött a bulvárújságírókkal. Mivel a múltban nevetségessé tették, és rosszul idézték, kevésben bízott közülük. David Wigg, a Daily Express szerkesztője szintén a városban tartózkodott – Freddie jó barátja volt. Leggyakrabban ő volt az, aki valamilyen szenzációhoz jutott.

Túl közel kerültünk egymáshoz. Tudtuk, hogy ezzel elszalasztottuk a hivatalos interjú lehetőségét. Reggelre Freddie úgyis rájött volna, kik vagyunk. Sőt a menedzsmentje és a sajtósok is. Mivel túlléptünk egy határt, valószínűleg soha többé nem kerülhetnénk a közelébe. Ez az ő területe volt. Még így is sebezhetőnek és idegesnek tűnt, messze állt attól a sztártól, akinek hittük.

– Ezért vagyok itt – mondta. – Csak kétórányira van Londontól, de itt fellélegezhetek, gondolkodhatom, írhatok, felvételt készíthetek, és sétálhatok, és azt hiszem, erre szükségem lesz a következő néhány évben.

Együttéreztünk vele. Osztoztunk a hírnév okozta fájdalmában, bár ez az ő problémája, nem a miénk. Alkalmazkodtunk hozzá. Próbáltunk lazák lenni. Azt akartuk, hogy alább hagyjon az a gyilkos ösztön, amelyik a telefonhoz repít minket, hogy felhívjuk a hírszerkesztőinket az év szenzációjával, hogy a rock legkeresettebb showmanjét sarokba szorítottuk egy külföldi kocsmában. Ittunk még néhány felest, és vártunk. Ez felbecsülhetetlen lehetőség volt. Taverner és én újdonsült bűntársakként azon voltunk, hogy lenyűgözzük egymást. És a lapok, amelyeknek írtunk, elkeseredett riválisok voltak. Úgy kellett volna köröznünk egymás körül, mint a fehér cápáknak. Megnyugtattuk Freddie-t, hogy hozzászoktunk a hírességekhez, ismerjük a magánélet védelmét. Hogy ez az első dolog, amit feláldoznak, és az utolsó, amire rájönnek, hogy vissza akarják kapni. Ez szíven ütötte Freddie-t.

Belehunyorgott a vodkába, és megkocogtatta a poharat.

– Tudod, pontosan emiatt nem tudok aludni éjjelente. – Eltűnődött. – Egy szörnyeteget hoztam létre. A szörnyeteg én vagyok. Nem hibáztathatok senki mást. Ezért dolgoztam gyerekkorom óta. Ölni tudtam volna ezért. Bármi történik velem, az mind az én hibám. Ezt akartam. Ez az, amire mindannyian törekszünk. Siker, hírnév, pénz, szex, drog – amit csak akarok, megkaphatom. De most kezdem belátni, hogy amennyire én teremtettem, annyira akarok belőle szabadulni. Kezdek aggódni, hogy nem tudom irányítani úgy, ahogyan ő irányít engem. Megváltozom, amikor kilépek a színpadra – vallotta be. – Teljesen átváltozom a „legjobb showmanné”. Azért mondom ezt, mert annak kell lennem. Nem tudok a második legjobb lenni, akkor inkább feladnám. Tudom, hogy fel kell vágnom. Tudom, hogy egy bizonyos módon kell tartanom a mikrofonállványt. És ezt szeretem. Mint ahogy imádtam nézni, ahogy Jimi Hendrix hatással volt a közönségére. Ő is érezte, és a rajongók is. De a színpadon kívül egy félénk fickó volt. Talán szenvedett attól, hogy próbált megfelelni az elvárásoknak, hogy a színpadtól távol olyan vad legyen, amilyen valójában nem volt. Számomra testen kívüli élmény a színpadon lenni. Olyan, mintha lenéznék magamra, és azt gondolnám: „Bassza meg, ez jó.” Aztán rájövök, hogy én vagyok, és jobb, ha folytatom a munkát.

– Persze, ez egy drog – mondta –, egy stimuláns. De terhessé válik, amikor az emberek kiszúrnak az utcán, és őt akarják, a színpadról. A nagy Freddie-t. Én nem ő vagyok, ennél csendesebb vagyok. Az ember próbálja elválasztani a magánéletét a színpadon fellépő énjétől, mert ez skizofrén lét. Azt hiszem, ez az ár, amit megfizetek. Ne értsetek félre, nem szegény, gazdag fickó vagyok. A zene az, ami miatt reggelente felkelek. És igazán hálás vagyok érte.

Mi mást tehetett volna?

– Drámakirálynő vagyok, semmi miatt! – Egy villanás a menő srácból. – Ömlik a pénz, a rajongás, arról beszélünk, hogy Montreux-ben és London legmenőbb részén élek. Vásárolhatok New Yorkban, Párizsban, bárhol, ahol csak akarok. El vagyok kényeztetve. A srác a színpadon megteheti ezeket. A közönség elvárja tőle. Aggódom, hogy ez hová fajul – vallotta be végül. – Mit jelenthet a világ egyik legnagyobb zenekarának a tagja lenni? Ez magával hozza a gondokat is. Azt jelenti, hogy nem tudok csak úgy kószálni és uzsonnázni a kedvenc kenti teázómban. Ezt mindig mérlegelnem kell. Ez egy fene nagy utazás, és biztosíthatlak, hogy élvezem az utazást. De van, amikor…

Át a kaszinón és ki a másik oldalon, de még nem hajnalodott. Freddie és néhány haverja valami villában húzták meg magukat az Alpok lábánál, amely Freddie szerint ősi rejtélyeket és elveszett kincseket őriz, egy részüket a nácik rejtették el a háború alatt. A hűvös éjszakai levegő fenyőillattal volt fűszerezve. Holdfényes hegyek vetettek árnyakat a tóra.

Nyilvánvaló volt, hogy Freddie mennyire imádta ezt az üdülőhelyet: egy ékszerdoboz a Vault Rivierán, amely híres az éves jazzfesztiváljáról, a szőlőskertjeiről, Nabokovról és Chaplinről, a Smoke On the Waterről – A Deep Purple 1971 decemberében írta az utánozhatatlanul fájdalmas számot, miután egy rajongó fellőtt egy petárdát egy Frank Zappa-koncerten. Az egész kaszinó leégett, a füst a Genfi-tó fölé szállt, miközben Roger Glover egy szálloda ablakából, basszusgitárral a kezében figyelte az eseményeket.

– Csak dobjátok a maradványaimat a tóba, amikor elmegyek – viccelődött Freddie. Ezt legalább kétszer megismételte.

Fordította: Palócz Júlia

Lesley-Ann Jones: Mercury.
Freddie Mercury hiteles története
Ventus Commerce Kiadó, Budapest, 2024
415 oldal, teljes bolti ár 5800 Ft