Kortárs Magyar Dráma-díj, 2025

BJI |

A 2025-ös Kortárs Magyar Dráma-díjat Jánossy Lajos és Máté Gábor nyerte el Jánossy Lajos Örök hely és mindenhol idő című regényének Itt élet című színpadi adaptációjáért. A Kortárs Magyar Dráma-díj Különdíját Solt Róbert, Fullajtár Andrea és Borgula András vehette át A Tíz hónap Babilon-ügy című előadás szövegkönyvéért. 

Március utolsó napján a Rózsavölgyi Szalonban adták át a Kortárs Magyar Dráma-díjat, amelyet Radnóti Zsuzsa Kossuth-díjas dramaturg – Örkény István özvegye, életművének gondozója – alapított. A 2019 óta kiosztott díjat odaítélő „Alapítvány a kortárs magyar drámákért” kuratóriumának tagjai – Csizmadia Tibor, Lőkös Ildikó, Nánay István, Németh Gábor – és elnöke, Radnóti Zsuzsa döntése alapján a 2025-ös Kortárs Magyar Dráma-díjat Jánossy Lajos és Máté Gábor nyerte el Jánossy Lajos Örök hely és mindenhol idő című regényének Itt élet című színpadi adaptációjáért.

A Kortárs Magyar Dráma-díj Különdíját Solt Róbert, Fullajtár Andrea és Borgula András vehette át A Tíz hónap Babilon-ügy című előadás szövegkönyvéért, Galló Olga memoárkötetének dramatizálásáért és megvalósításáért.

A díjazottakat Lőrinczy Attila drámaíró, műfordító, dramaturg, illetve Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője méltatta, írásaikat a szervezők és a szerzők szívességéből itt adjuk közre teljes terjedelemben.

Budai urak, avagy az adaptáció nehézségei |
Jánossy Lajos és Máté Gábor
Kortárs Magyar Dráma-díjához

Lőrinczy Attila

Trianon és peresztrojka, „a hetvenes-nyolcvanas évek szűk levegője”, nosztalgia és cinizmus, romantikus pátosz és kényszerű megalkuvás, komenisták és unsereinerek, a Fradika és Georg Wilhelm Friedrich Hegel, kocsmák és kakaók, Boldizsár Iván és az evangélikus püspök nagypapa árnyéka – címszavakban effélékről beszél Jánossy Lajos a Jelenkor kiadónál 2023-ban megjelent nagyregénye, az Örök hely és mindenhol idő, amelyből Máté Gábor Itt élet címmel rendezett előadást a Katona József Színház Kamrájában.

Nem szeretnék túlságosan intimpistáskodni, de ha azt akarom mondani, amit gondolok, nem tagadhatom le, hogy Jánossy Lajos a legrégebbi barátom, Máté Gábor pedig huszonhét évvel ezelőtt az első darabomat rendezte a Katonában, szóval az illető urak meglehetősen közel állnak hozzám.

Ám mielőtt elragadnának a fraternitásból eredeztethető szentimentalizmus hánytorgó habjai, gyorsan elárulom: amikor hírét vettem, hogy Gábor előadást tervez Lajos regényéből, nemcsak szkeptikus voltam, de egyenesen értetlen. (Ezt persze nem árultam el senkinek.)

Ha eltekintünk a kitalálás kínjaitól, paradox módon a semmiből csinálni valamit bizonyos szempontból könnyebb, kevésbé kockázatos dolog, mint valamiből egy másik műfajban csinálni valami mást, mert az előbbi önmagában áll, vagyis nincs vonatkoztatási rendszere, az utóbbinak viszont nagyon is van – mégpedig az eredeti mű.

Az nem lepett meg, hogy Gábor érzékenyen reagál a könyvre, és közel érezheti magához, hiszen a két most kitüntetett úr hasonló budai polgári környezetben nevelkedett, ráadásul egyformán ábrándos művészi ambíciókkal, vallásos családi háttérrel, valamint futballrajongással tarkított gyermek és ifjúkorát ugyanazon a terepen, a Feneketlen-tó közelében töltötte el – a deprimáló Kádár-rendszer évtizedeken át változatlan, fojtogató szürkeségében.

Lőrinczy Attila írásának folytatása itt olvasható

Visszabontani a hallgatás falait |
A Tíz hónap Babilon-ügy
Kortárs Magyar Dráma-díjához

Szegő János

Ülök a Gólem Színház parányi nézőterén, és nézem Fullajtár Andreát, amint A Tíz hónap Babilon-ügy című előadásban megeleveníti a nagyanyját, Galló Olgát. Nézem ezt a csodálatos színésznőt, és egyszer csak már nem is őt, hanem a nagyanyját látom és hallom, aki Tíz hónap Babilon címmel írta meg második világháborús tábortapasztalatainak naplóját.

Ülünk a Gólem Színház parányi nézőterén. Hogy parányivá lesz, kicsinek tűnik, az azért is lehet, mert ami a színpadon történik, az a sűrítés, a redukció nagy teljesítménye, és ezáltal mintha vákuum képződne körülöttünk. Az egykori budapesti úgynevezett „nagy gettó” határvonalánál vagyunk. Konkrétan. Metaforikusan pedig a lezártnak hitt, valójában soha nem lezárható múlt és a kiszámíthatatlan, zavaros jelen két partja között. A múlt felé fordulva éppen. Abból pedig sok van itt, de erről majd később. Előtte vissza kell mennünk az időbe, állandó átszállásokkal.

Galló Olgát, a Népszava tárcaíróját 1944-ben, harmincévesen deportálják Rákosszentmihályról édesanyjával együtt – Békásmegyer és Kassa érintésével – Auschwitzba. Anyját azonnal meggyilkolják, ő több mint három hónap után kerül át a hochweileri női munkatáborba, hogy újabb három hónap után, egy gyalogmenetből a számára megfelelő pillanatban kilépjen, így Bergen-Belsen helyett az ostromlott Breslauban (Wroclaw) töltsön még cirka öt hónapot. Ott is éri a felszabadulás: 1945. június 11-én Szobnál tér vissza egy másik Magyarországra.

Ebből a rövid leírásból is kitűnik, hogy Galló Olga naplója nem csupán egy Auschwitz-történet – miközben ez a német nevén a történelem mélyszövetébe tetovált lengyel település, kiegészítve a megsemmisítés konkrét helyszínével, Birkenauval, az idők végezetéig a nácizmus abszolút jelképe lett és marad –, hanem egy vándorlásokkal, bolyongásokkal teli krónika, megannyi olyan részlettel és elemmel, ami nem volt és nem lett ismert egyáltalán nálunk, egészen mostanáig. Ez pedig ennek a naplónak és az előadás címét kölcsönvéve, ennek az ügynek a másik fontos dimenziója.

Galló Olga közel egyéves fogsága során mindent megtett azért, hogy írhasson. A fejadagját cserélte el ceruzacsonkokra. A szövegek egy részét kénytelen volt már Auschwitzban megsemmisíteni, a meglévő jegyzeteit és az emlékezetében tárolt információkat hosszú évtizedek után, orvosi tanácsra 1966-ban kezdte el elővenni, előhívni és legépelni, megformálni. Innen indul az ügy másik fontos része. A Tíz hónap Babilon egy nagy rekonstrukció története, és a Gólem Színház előadása ezt a rekonstrukciót viszi színre a maga zavarba ejtő ellentmondásaival. Az egykori túlélő, elkötelezetten baloldali ember, a papíron antifasiszta népköztársaságon belül lépten-nyomon a hallgatás és elfojtás falaiba ütközik. Több mint tíz évig próbál kiadót találni a teljes napló publikálásához. A levelek és a lektori jelentések, kitérő magyarázkodások groteszk módon rajzolják ki a korszak dermedt emlékezetpolitikáját.

Szegő János írásának folytatása itt olvasható