Kovács Krisztián: Ablakok az ébrenlétben (részlet)

~~ 4 ~~

Bota kérlelhetetlen igazságérzetét alighanem a nagyapjától örökölte. Járai Lajos bácsi nyugdíjas éveit töltötte, korábban meg a városhatáron túl a 86-os országút fölé magasodó cserépgyár fuvarosaként dolgozott, az ő feladata volt hajnalok hajnalán a recsegő öreg Ikarusszal begyűjteni a környező falvakban lakó munkásokat, és a hatórás műszakkezdésre a gyárba juttatni őket.

Lali bácsi sokat vigyázott a két unokájára, Botára és Hannára, amíg Rita néni hosszú évekig kitartóan játszotta Péter bácsi asszisztensét annak különböző vállalkozásaiban. Ha Botát kérdezed, szerinte mindez tulajdonképpen abból állt, hogy kemény munkát mímelve forgatta be a bevételt a saját  szórakoztatására. Kétségtelen, hogy Rita néni mindig mintha szépségszalonból érkezett volna — tökéletes haj, smink, körmök és ruhaszett —, valójában tényleg nagyban hozzájárult Péter bácsi vállalkozásainak a sikeréhez, leginkább azzal, hogy rendbentartotta a családfő személyes terét. Péter bácsinak nem kellett olyan apró-cseprő dolgokkal bajlódnia, mint például a megfelelő öltözék kiválasztása, Rita néni mindent készen rakott elé. Masszázsra küldte, csontkovácshoz, intézte a gyógyszereit, az edzésbeosztását, sőt a szórakozását is. Feleség volt, társ és egyben asszisztens; rájött arra, hogyha megoldja az életük azon területeit, amire Péter bácsi alkalmatlannak bizonyult, akkor végeredményben a pénzügyi sikereik közösek lesznek.

Bota ezt tinédzserként, mikor az otthoni szerepek felosztása világossá vált számára, nem nézte jó szemmel, addig pedig csupán elviselte az otthon uralkodó feszültséget az anyja állandó migrénje miatt, amit az abból fakadó görcs okozott, hogy megfeleljen az apjának. Péter bácsi szemében ugyanis Rita néni kezdeti kedves gesztusai hamar szigorú elvárássá nőttek,és ha néhanapján csikorogtak a fogaskerekek, annak a családi vacsoránál adott hangot.

— Tényleg olyan nehéz? Tényleg olyan sokat kérek? — kérdezte az apja egyik este, miután aznap rossz időpontban jelent meg a fodrászánál. Persze a nő így is levágta a haját, de várnia kellett közel fél órát.

— Sajnálom, tényleg. Elnéztem. Pedig felírtam a teendők közé. Nem tudom, mi történt — szabadkozott lágy hangon, megadóan Rita néni.

— Az történt, hogy szétszórt vagy. Semmi rendszerszemlélet. A telefon melletti cetlire felskiccelt két szó, az nem rendszer, világos?

Bota úgy mesélte, kezdetben ilyenkor fellángolt benne a védelmező ösztön az anyja és a tehetetlen düh az apja iránt. Később aztán a harag áttevődött, és már az anyjára volt mérges, mert minden helyzetben behódol, meghunyászkodik, és retteg kiállni önmagáért. Azt hiszem, a kozmetikus, a pedikűrös meg a fodrász is ezért kellett neki: apró boldogságfröccsök voltak.

Bota azért is menekült a nagyapjához, hogy ezeket a kínos beszélgetéseket ne kelljen végighallgatnia. Kapóra jött, hogy akkoriban apja meglehetősen rapszodikusan látogatta Lali bácsit, így nem kellett tartania attól, hogy összefutnak. Péter bácsi legtöbbször az időhiányra hivatkozott, a teendők sokaságára, de valójában minél inkább el akart szakadni a felmenői választotta kispolgári léttől: melósok és mezőgazdászok leszármazottja volt, a családjuk generációkra visszamenőleg a termőföldből merítette a mindennapi betevőt, és fiatalon Péter bácsiel is járt becsülettel az apjával, mikor az öreg a műszakot letéve szántani vagy boronálni ment puszta szívességből a közeli földekre, vagy épp metszeni és verincset hordani a Lenke-hegyen lévő szőlőjükbe, és elmúlt már tizennyolc, mire be merte vallani, hogy szívből gyűlöli, amit csinál. Hanna úgy mesélte nekem, hogy ezután csak egyszer ment fel a Lenke-hegyre, mikor évekkel később eladta a pincét. Mindenesetre Lali bácsi nem sértődött meg. Voltak helyzetek, melyeket könnyedén elengedett, és mint később kiderült, akadt olyan is, amit nem.

Bár ambíciói kétségkívül viszonylagosan szűk keresztmetszetre korlátozódtak, neki is voltak álmai, amiket azonban csak az unokájával osztott meg. Nem tudom, szégyellte-e a fia előtt; elképzelhető, hogy Péter bácsinak csupán nem volt ideje foglalkozni vele, miközben a vállalkozásait építgette, igaz, Lali sem erőltette őket a fiára. Erre ott voltak az unokák.

Botát viszonylag korán magához láncolta akaratán kívül, és ehhez nem kellett más, mint a hatalmas, és Terka mama hiánya okán végtelen ürességtől kongó ház vendégszobája, ahol hártyavékony porréteg alatt sorakozott A Világirodalom Remekei-sorozat teljes vászonkötéses gyűjteménye, és egy nyitható tetejű dohányzóasztal mindent elnyelő gyomrában a Jules Verne-könyvek Móra kiadós változatának elnyűtt példányai.

A Nemo kapitány meg A rejtelmes sziget gyerekszemmel olyan vastagnak tűnt, mint egy szalmabála, de a gyerekek kérésére Lali bácsi hamar felváltotta a kicsiknek szóló esti meséket a dzsungelek és óceánok mélyének misztikus világára, Bota és Hanna pedig csüngött a történeteken, amit napközben önállóan is tovább olvastak. Persze a nagyapjuk előtt hallgattak róla, hogy este az északi szoba megvetett rekamiéján újra átélhessék a kalandokat.

Ahogy teltek az évek, Hanna lassacskán kikopott a bandából: már óvodás korában is könnyedén barátkozott, úgy tűnt, mint akiben még mindig töretlenül dolgozik az ősbizalom, és mire elérte a tízéves kort, több időt töltött a barátaival, minta családdal, és bár hetente eljárt meglátogatni a nagyapját, többé nem aludt a Szeghalom utcai házban.

Bota esete egészen más volt; ő látszólag mozdulatlan maradt, csak az idő telt körülötte, és volt — kezdetben csak egy, aztán ez hamar sokasodott — közös titkuk, ami összekapcsolta őket: egy enyhe augusztus végi napon — nem sokkal az iskolakezdés előtt — Bota elkísérte Lali bácsit a Kedernyétől északra vagy tíz kilométerre fekvő falu, Sárszentkutas határába kukoricát aratni. Lali bácsi korainak találta az időpontot, ő meg hagyta volna terebélyesedni, ízesedni a takarmánynak valót szeptember végéig, október elejéig, de a gazda, aki felkérte az alkalmi munkára, sietni akart, mert félt, hogy nem talál megfelelő embert.

Négyhektárnyi föld volt, szélesen terpeszkedett a 86-os út mentén. Évezredekkel ezelőtt állítólag erre haladtak a Rómába tartó kereskedelmi karavánok, most csak por volt itt, kukorica meg zajos átmenő kamionforgalom. Lali bácsi hosszú napra számított, javasolta is Botának, hogy ezúttal maradjon otthon, ő viszont okvetlenül menni akart. Végül az unalom lehetséges réme ellen mindketten a maguk módján vették fel a harcot: Bota elhívott engem, akit apám csak azzal a feltétellel engedett el, hogy másnap segítek portalanítani a templomi szobrokat, Lali bácsi pedig beszerzett valamit, amitől azt remélte, kényelmesebbé teszi számunkra a napi rutint.

Minden reggel szokása volt kimenni a Kossuth úti körforgalomnál álló benzinkúthoz. Állt ott egy fabódé, ahol egy sántafickó a rendszerváltás óta árulta a napilapokat. Lali bácsi itt minden alkalommal bevásárolt: megvette a Napi Gazdaságot, az Élet és Tudományt, és afféle bűnös ráadásként a Blikket, ez alkalommal pedig leemelt egy Pókember-képregényt is a polcról.

Az enyhe délelőtti napsütésben — előtte való nap esett, ésvagy hét-nyolc fokot hűlt a levegő — egy gesztenyefa árnyékban ültünk, és hangosan olvastuk Peter Parker kalandjait, ahogy felvette a harcot a Zöld Manóval és Doctor Octopusszal, miközben tőlünk több száz méterre Lali bácsi rótta precíz fordulóit az öreg T25-ös Vlagyimireccel és a traktorhoz kapcsolt dülöngélő pótkocsival.

Miután a történet végére értünk, Bota szeme megakadta levelezőrovaton. Engem ez már nem lepett meg, a könyvtárban olvastam pár lapszámot, sőt, az aprócska osztálykönyvtárban is hevert néhány viharvert darab, amiket kívülről fújtam.A levelezőrovatban a legtöbben azt kérdezték, ezt vagy azta szereplőt mikor látják viszont, ez meg az a sztoriszál mikor folytatódik, és a rajongók hipotetikus kérdéseket tettek fel a szerkesztőknek egyes szuperhősök erejére, képességeire vonatkozóan. Képregényrajongó gyerekek tablója volt ez, ahol kifejezhették rajongásukat. Ritkán ugyan, de az is előfordult,hogy egyesek levelezésre buzdították a társaikat, és bár én s0sem vettem a bátorságot, hogy tollat ragadjak, elképzelhetőnek tartottam, hogy a rovat révén komoly és hosszan tartó barátságok születtek.

Bota olyan érdeklődéssel böngészte végig a Levelek a Pókhálóból rubrikát, mintha az magában rejtené a félbemaradt történet végét. Az ország különböző pontjairól, Kiskőrösről, Diósgyőrből, Szentesről származtak a sorok, zömében fiúk írták, köztük összesen egyetlen lánynév bújt meg, mely olyan szembetűnő volt, hogy Bota hiába tett úgy, mintha nagyvonalúan átsiklana felette, én pontosan láttam elidőző tekintetét. Számomra akkor mindössze üde furcsaságot jelentett, de úgy gondoltam, miért ne olvashatna képregényt egy lány is? Olyan ördögtől való az? Én magam nem voltam fanatikus, bár szerettem olvasni őket, ugyanakkor nem értettem, miben különbözik ez és a könyvolvasás. Egyszer húsvétra kaptam kétszáz forintot a keresztszüleimtől. Megkérdeztem apámat, vehetek-e belőle két Kockás-képregényt. Meredten rám nézett, mint aki a kérdést sem érti, aztán így felelt:

— Kétszáz forint? Tudod-e, hogyha nekem lenne kétszáz felesleges forintom, én mire költeném?

Megráztam a fejem, és tudtam, elfelejthetem a képregényeket.

— Először is vennék egy új csapot a konyhában lévő radiátorhoz. Festéket vennék meg glettet, mert a terasz ledobta
a vakolatot. Látod, fiam, hány hasznos dologra lehet elkölteni kétszáz forintot? De te persze vegyél nyugodtan képregényt. Aztán majd, ha látod anyád leheletét, miközben a jéghideg konyhában főzi az ebédet vasárnap, fogd azokat a képregényeket, és rakj belőlük tüzet! — felelte, én pedig soha többé nem kérdeztem rá ilyesmire.

Bota persze gyűjteni kezdte őket, és bár valóban rajongó lett, szerintem egyszerűen csak azt a bizonyos nevet kereste minden újabb és újabb lapszámban. Vette, vagy inkább vetette a lapokat, mert tudni akarta az újabb és újabb történeteket, így barátkozott a mesemondás eszköztárával is.

A magam részéről sokáig nem is tudtam a levelekről. Ma már mind itt van nálam, jó helyen, hogy senki se bukkanjon rájuk: megsárgult, töredezett lapok, gyerekes kézírással szedve, melyeket megrendítő újra és újra elolvasni. Hosszú időbe telt, mire Bota összegyűjtötte a bátorságát, és először tollat ragadott. Azt hiszem, annyi gondolatot hordozott magában, aminek kifejezésére a kimondott szó kevésnek bizonyult. Betűkbe fojtotta a fájdalmát, frusztráltságát és elégedetlenségét.

Az első levelet csak négy hónappal később küldte el. Ez a bizonyos Szabó Luca felkérése addig is megjelent mind a négy elkövetkező lapszámban, benne a budapesti címmel, mely valahova a Nagytétényi út környékére mutatott. 1997-et írtunk, Kedernye 238 kilométerre feküdt onnan, vagyis innen nézve nem állt fent egy lehetséges találkozás veszélye, mégis sokáig tartott, míg elszánta magát.

Hosszú évekkel később, mikor visszatért az Egyesült Államokból és körbejárta Európát, újra eltűnt, majd felbukkant
a Mátrában, ahonnan én hoztam haza, szóba került köztünk az a legelső levél. Akkor értettem meg, hogy a nagyapjának jóval nagyobb része van a történet alakulásában, mint hittem, noha erről vélhetően Lali bácsi sosem szerzett tudomást.

A történet nem sokkal Terka mama halála után kezdődött,valamikor 1989 derekán. Lali bácsi gyakorlatilag a temetést követő napon levelet írt egy bizonyos Liczó Évának Lipótvárosba. Tájékoztatta felesége korai haláláról — Botának csak szórványos emlékei maradtak róla —, ugyanakkor égbe dicsérte egyetlen fiát, és megemlítette két unokáját, az alig kétéves vasgyúrót, Botondot, és Hannát, akinek hajszíne már hat hónapos korában a nagyanyjáét idézte. A levél a kötelező körökután aztán hosszú litániába csapott át, Lali bácsi szokatlanul választékos szókinccsel elevenítette fel közös iskolai emlékeiket, mígnem a múltidézés végül lelkes vallomásba torkollott.

Lali bácsi épp csak eltemette a feleségét, egyetlen gyermeke anyját, aztán szerelmes levelet fogalmazott egy látszólag vadidegen nőnek a fővárosba. Persze Liczó Éva nem volt vadidegen a szó klasszikus értelmében, csak épp Lali bácsi soha, egyetlen alkalommal sem ejtette ki a nevét a száján onnantól, hogy megismerkedett Bota nagyanyjával, így rajta kívül senki sem lehetett tisztában azzal, milyen jelentőséggel bír ez a név a számára.

Ez a Liczó — született Szerendi — Éva Lali bácsi nagy szerelme volt, együtt jártak az azóta megszűnt Vörösmarty Mihály elemibe Kedernye azon részén, amit a rendszerváltás utáni években elhanyagoltságuk miatt buldózerek tettek a földdel egyenlővé. Mára ezen a részen lakópark épült, melyet a tehetősebb német és osztrák betelepülők foglaltak el, meg pár újgazdag, akiknek elegük lett a nagyvárosok nyüzsgéséből.

Lali bácsi minden reggel hátulról kerülte meg az egykori Róna-telepet, ahol az egymással párhuzamos utcák egyikében állt a Szerendi család háza — 1911-ben épült, és soha nem nyúltak hozzá, meg is látszott rajta a kor —, Évi pedig a saját kapujuktól két háznyira várakozott rá türelmesen, nehogy az apja együtt lássa őket. Az öreg Szerendi későn vállalt gyereket, sem hozzá, sem a feleségéhez nem volt türelme, odahaza is parancsokat osztogatott kérések helyett, amit katonaember lévén a közeli zagyvai laktanyából vitt haza magával. Lali bácsi és Évi kapcsolata akkor szakadt meg, amikor a nyolcadik osztály utáni nyáron az apját Debrecenbe vezényelték, aki vitte magával az egész pereputtyot, Évikének pedig arra sem volt ideje, hogy elköszönjön Lali bácsitól.

Bota szerint szerették egymást, de a nagyapja állította, hogy soha még csak a lány kezét sem fogta meg; ez nem tisztelettudás, hanem gyávaság volt, mesélte az unokájának. Öt évvel később esztergályosként végzett, és bár még mindig Szerendi Éva után vágyakozott, végül alig húszévesen feleségül vette Horváth Terkát, Bota nagyanyját.

A történet ezen pontján úgy tűnik, ebben a világban mindent váratlan levelek irányítanak, de valójában Lali bácsi lánykérésre vonatkozó terveit is egy hasonló iromány alakította ki és szilárdította meg. Abban a levélben Szerendi Éva fogalmazta meg saját jövőbeli lehetőségeit, és röviden felvázolta, hogyan válik majd hamarosan Liczó Évává egy székesfehérvári néprajzkutató oldalán.

Lali bácsi alighanem úgy vélte, ez az út vége, egyúttal egy másik út kezdőpontja, és feleségül kérte Terka nénit. Talán sejtette, talán nem, de az elszalasztott lehetőségek, a kimondatlan vágyak és az elmaradt cselekedetek egész életében elkísérték, de rajongása és tisztelete saját családja iránt erősebbnek bizonyult, mint saját vágyai iránti kesergése.

Kovács Krisztián: Ablakok az ébrenlétben
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2024
426 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft