Viktor Jerofejev: A nagy gopnyik (részlet)

Mantes valóságos mennyország volt. Óriási terület, kert, piros és sárga cseresznye, barack, a fára mászástól lehorzsolt térdek, a hazámban nem ismert piros trombitavirágokkal benőtt kerítés, mohos tetején lelkesen futkosó hangyákkal, egyéb piros és fekete bogarakkal.

Többnyire francia ételeket kaptunk, joghurtot és croissant reggelire, de voltak orosz kaják is, például gríz és hajdinakása. Pionír társaim közül némelyek a szemérmetlenül piros francia virsliket, mások a rizses húsgolyókat kedvelték. Voltak közöttük falánkok, de kisétkűek is, mint Puskin. Ezekből az étkezési egyenlőtlenségekből támadt egy zseniális ötletem.

Én, a szovjet pionír, hamis pénz gyártásba kezdtem. Papírra rajzoltam színes ceruzákkal a bankjegyeket, de nem próbáltam az eredeti színeket másolni. Kedvemre rajzoltam ötszáz, ezer, mi több, tízezer frankos bankjegyeket. Megrajzoltam, ráírtam a francia szöveget, és mindegyik bankót aláírtam.

Valutakombinációm azonnal elterjedt a táborban, kicsik és nagyobbak között egyformán. Hamis bankóimmal ételt és italt lehetett vásárolni az ebédlőben, abból a kajából, amit a kisétkűek hagytak ott, vagy azok, akiknek aznap éppen hasmenésük volt. Eleinte a pénzem kizárólag a gyerekek étvágyát csillapította, de a bankom fokozatosan gyarapodott. Később az általam aláírt bankjegyekkel már játékot is lehetett vásárolni, méregzöld színű teniszlabdákat, akkoriban divatos színes üveggolyókat. Vasárnaponként a szülők kisebb ajándékokat hoztak magukkal a táborba, és azok is a piacon kötöttek ki.

Végül aztán azok a kisfiúk és kislányok, akiknek nem jutott a pénzemből, elkezdték igazi frankokért vásárolni azokat, mivel az igazi frankokat ugyanaz a Kira Vasziljevna, aki engem olyan alaposan és különösen megfürdetett, betiltotta. Az a fürdőzés örökre megmarad az emlékezetemben. Képei a Verne-könyvek jeleneteivel váltakozva bukkantak fel álmomban, és nem hagytak nyugodtan aludni. A mantes-i szovjet táborban a kapitalista fejlődés oda vezetett, ahova vezetnie kellett.

Először is a bankomban megjelent az igazi francia valutapénz, méghozzá felnőtt arányokban. Jules Verne iránti szerelmem, mely a későbbiekben az íróság kárhozatos gyakorlatához vezetett, felnőtt életemben akadályává lett annak, hogy milliárdossá, futballcsapatok, aranypénz másolatok és alumíniumgyárak tulajdonosává váljak. De azt megértettem, hogy mit jelent pénzügyi értelemben boldogulni. Mindenkinek kevés pénze volt, csak nekem volt sok. Bármely percben megrajzolhattam egy új bankjegyet, akár százezer frankost is, de már ismertem az infláció fogalmát, ezért igyekeztem kézben tartani a dolgokat.

A kapitalizmus azonban nemcsak Marx tanításait igazolja, hanem Freudéit is. Ahogy megjelentek nálam a gyermekpénzek, kezdtem más szemmel látni magukat, a táborunkban futkosó gyerekeket is. Különféle merész gondolatok kavarogtak a fejemben.

Aztán egy júliusi napon, amikor éppen fürödni indultunk a Szajnára, nem messze azoktól a helyektől, amelyek Monet és Renoir festményein láthatók, odajött hozzám egy kislány, akit úgy hívtak… atyaisten, hogy is hívták? Na tessék, Kira Vasziljevna nevét egy életre megjegyeztem (és az is lehet, hogy ő még életben van), de mi is volt annak a kislánynak a neve?… Később, a következő évben az apja meghalt autóbalesetben a Párizsból Mantes-be vezető úton… Na, de hogy is hívták? Talán Szveta volt a neve. Igen, Szveta. Szóval odajött hozzám Szveta és azt mondta: add kölcsön a frankjaidat! Szeretnék venni a barátnőmnek egy fürdőruhát.

– Mennyi? – kérdeztem. A kislány, ez a Szveta borzasztóan tetszett nekem. A papája a kereskedelmi kirendeltségen dolgozott.
– Ötezer!
– Tessék? Ilyen sok?
– Te csak rajzolj egyet.
– Na ne, ismered a piaci szabályokat.
– Nem kell ismernem őket. Adj egy ötezrest!
– Mikor kapom vissza?
– Amikor megjönnek a szüleim. Ha akarod, igazi pénzzel fizetek.
– Az enyém is igazi. A saját aláírásom van rajta – sértődtem meg.
De a pénzt odaadtam.

Eljön a vasárnap, az idő gyönyörű, a cseresznye megérett, én megfogtam Szveta kezét, és igazi bankár módjára szóltam hozzá:

– Tőled még kamatot sem kértem, de te felém se nézel.
– Mert nincs pénzem – mondta. – Se tőled, se a szüleimtől. Nem hoztak pénzt. Nincs pénz.
– Na, jó – mondtam savanyúan, bankármódra.
És továbbmentem. Ő meg utolért. A szemei feketén csillogtak.
– Akarod? – kérdezi. Aztán elhallgat.
A rothadó kapitalizmus.
– Mit akarsz?
– Nem érted? Menjünk ki a kertbe cseresznyét szedni.
– Menjünk.
– Adsz tízezret?
– Mi az, hogy tízet?
– Ötöt már adtál, szóval még ötöt.
Hallgatok.
– Miért hallgatsz?
– Csak.
– Mindent megmutatok neked.
– És ha meglátnak minket?
– Magas ott a fű, nem látnak meg.
– Na, menjünk.

Megérkeztünk a régi cseresznyéskertbe a sárga cseresznyékhez. Szedtünk egy kis cseresznyét. Ott voltak a sárga szemek a kezemben. Ő rövid farmerben és violaszínű trikóban volt. A kis pionírlány amerikai farmerben. Én szólaltam meg, ezzel is késleltetve a végkifejletet:

– Menő nacid van. Amerikai? Szereted Amerikát?
– Ó, igen. És a trikó is amerikai!
– Én meg az amerikai játékautókat szeretem. Az agyarakkal, amik karambol esetén előugranak.
– Hazudsz.
– Becsszóra. Magam láttam.
– Háromezerért levetem a trikót és a sortot, a bugyimat pedig hétezerért.
– Megállapodtunk.
Gyorsan levetette a trikót.
– De hát itt semmi nincs! – mondtam csalódottan.
– Egy kicsi azért már van – ellenkezett a lány.
– A kicsi nem számít – közöltem.

Körözött egyet a popsijával, lehúzta a rövidnadrágot és ott állt bugyiban. Akkoriban még mindenki fehér bugyit hordott. Ma már két egyforma bugyit sem találni, még a tangák is nagyon sokfélék, de akkoriban csak fehér bugyik voltak. És a férfiak is fehér alsóban jártak. Csak hát nem a Szovjetunióban. Ott, a világűrben repülő kutyák hazájában minden másképpen volt. Szóval ott áll Szveta a fehér bugyiban, és engem néz. Én meg őt. Az idő megy. Az idő rohan. A hangszóróból hamarosan megszólal az ebédre hívó rekedt hang. És akkor ő, egyszer csak anélkül, hogy levetné a bugyiját, megkérdezi tőlem:

– Szeretsz te engem?

Mintha fejbe vágtak volna. Én még soha senkinek nem mondtam, hogy szeretem. Még Kira Vasziljevnának sem árultam el, milyen mély érzelmeket táplálok iránta. Mondom:

– Miért kérded?
– Hagyd ezt, szeretsz te engem?

Ekkor kezdtem rájönni, hogy a szerelem erősebb a pénznél, és hogy a szerelemmel még a kapitalizmust is földbe lehet döngölni. Ezen kívül kezdtem rájönni, hogy valószínűleg szeretem Szvetát.

– Hát, igen – nyögtem ki szörnyű zavaromban, mert akkoriban én még egy nagyon szégyenlős kisfiú voltam.

– Bizonyítsd be! – mondja a fehér bugyiban előttem álló Szveta.

– És hogyan? – kérdeztem megszeppenve.

Fura gondolatok tódultak az agyamba. Lehet, hogy be akar csapni? Vagy… Talán azt akarja, hogy szerelemből kifolyólag én is vetkőzzek le? Vagy mi legyen? Lehet, hogy a szerelem miatt le kell vetkőzni? De akkor hova tegyük a pénzt? Mi, az akkori ateista szovjet pionírok csak a testünkkel rendelkeztünk, lelkünk nekünk nem volt, és ezért az élet egyszerre volt könnyű és nehéz.

– Hogy bizonyítsd be? – mondta Szveta. – Nagyon egyszerűen!
Most hirtelen lehunyta a szemét:
– Csókolj meg.

A sárga cseresznyék kihullottak a kezemből. Én is lehunytam a szemem és odaléptem hozzá. Beléptem az ismeretlenbe, ahogy Belka és Sztrelka a világűrbe.

Fordította: Bokor Pál

Viktor Jerofejev: A nagy gopnyik.
Feljegyzések az élő és halott
Oroszországról
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2024
496 oldal, teljes bolti ár 6490 Ft