Cristina Nemerovschi: Rocksztár (részlet)

Be true till the end.

Ez tetoválták a bal alkaromra fekete tintával.

Az emberek szerették azt a tetkót. A rám akaszkodó csajok alig várták, hogy hideg ujjaikat végighúzzák rajta, vagy később végignyalják bársonyos, idegen, nedves nyelvükkel, mely olyan volt, mint a kiskutyáké, amelyeket mindig megsimogattam az utcán. Az interjúkban állandóan azt kérdezgették, miért olyan fontos az a mondat, én pedig mindig valami mást találtam ki, ügyelve arra, hogy a magyarázat vicces legyen, mert akkor elnevetik magukat, és nem kérdezősködnek tovább. Senkinek sem mondtam el – csak Alice tudta, mert jelen volt –, hogy mikor és kivel csináltattam meg. Nem álltam készen arra, hogy beszéljek erről. Ahogy sok minden másról sem.

…and laugh each day.

A jobb alkar, amelyen ez állt, és amely több ezerszer fonódott össze az enyémmel úgy, hogy a tetkóink – egyik a másik folytatásaként –, összetéve, egy egésznek tűnjenek, és azok is voltak, ahogy én is az voltam vele, mindörökké Storm & Fire, szóval az az alkar lassan szétbomlott a föld alatt. Négy éve, majdnem négy éve. Hideg volt, elhagyott, elfelejtett. Ami a legfontosabb: már nem élt, már nem volt itt, velem, és az utóbbi években átéltek semmiféle reménnyel nem kecsegtettek azzal kapcsolatban, hogy egy szép napon túlteszem majd magam ezen.

Egyedül voltam.
Minden pillanatban, most, mostantól, örökre.

* * *

Persze ott volt Alice, a csajom.
És Kat, az anyám.

Alice… Vele akkor ismerkedtem meg, amikor hároméves voltam, ő pedig négy. Ez nem úgy történt, ahogy bárki mást megismer az ember, hogy aztán évek múlva azt mondhassa, hogy mély benyomást tett rá a találkozás, vagy váratlan volt, vagy ilyesmi. Olyan volt, mintha Alice már kora gyermekéveim óta része lett volna az életemnek, csak éppen nem vettem észre ezt.

Alice négyéves korában eljött hozzám. Abba az egzotikus nevű városba, ahol Kat írta feminista, „provokatív” könyveit. Kiskoromban állandóan így emlegette őket a spanyol és a nemzetközi sajtó. Abba a városba, ahová Alice szülei érkeztek Romániából reménykedve, hogy munkát találnak majd, amely megmenti őket az „éhhaláltól”, ahogy mondogatni szokták azért, hogy mások sajnálkozzanak rajtuk. Alice egyke volt, és szép, túlságosan is szép, és nagyon lökött. Már első nap összebarátkoztunk, amikor verekedni kezdett a parkban, hogy Fire-t védje, aki szájba rúgott néhány mulatt gyereket. Én aznap a galambokat csodáltam, nem vettem részt ebben. Nem volt szokatlan dolog: gyerekként Fire mindig is egy kicsit zakkantabb volt, mindenbe belekeveredett, nem tudott nyugton maradni, és nagyjából mindent tönkretett, ami a keze ügyébe került. Sokszor én is ilyen voltam, végül is természetes dolog volt, hogy hasonlítunk egymásra, de voltak olyan időszakaim is, amikor kiléptem a Fire rettenetes energiája táplálta révületből, és állandóan merengve néztem valamit: a galambokat, a felhőket, az emberek ruházatát, a hullámokat, Kat kiegészítőit és sminkkészletét, amelyek a fél szobát elfoglalták, a csillagokat, a tengerből kiemelkedő napot, és így tovább.

Kat éppen a vidámparkban ismerkedett meg Alice román szüleivel, gyerekekről és azok néha nehezen kezelhető erőszakos természetéről kezdtek beszélgetni, meg arról, hogy ezt hogyan lehet építő jellegű tevékenységek szolgálatába állítani. Alice szülei nem győztek bocsánatot kérni a csitri heves kirohanása miatt, bár ő Fire védelmére kelt, így aztán nem volt miért bocsánatot kérniük Kattől. Ostoba módon hajtogatták, hogy „ördögfióka, teliholdkor született, szenvedés lesz az életünk vele”. Ezt anya mesélte később, ő nagyon jól szórakozott azon az első beszélgetésen.

Kat, teljes nevén Ecaterina tetőtől talpig orosznak vallotta magát, és állandóan nosztalgiával gondolt az országra, ahol született, és ahonnan túlságosan korán eljött. Mindazonáltal különleges gyengédséget táplált minden, Romániával kapcsolatos dolog iránt, ahol furcsa módon saját szülei letelepedtek, és ahol ő maga is élt néhány évig. Kat mindig is „különös évek”-ként emlegette őket. Ez furcsa, mert anyai nagyszüleim bárhol letelepedhettek volna Európában vagy bárhol máshol. Okosak, jó modorúak, gazdagok, szépek, fiatalok és még mindig szerelmesek voltak egymásba, és rövid időre találtak egy különleges helyet Iaşi-ban, aztán Bukarestben, ahol vásároltak egy házat. Sosem tudtam meg, miért hagyták el Oroszországot, ők és anya – ez volt az egyik tabutéma, sosem került szóba.

Bár a „furcsa” szóval jellemezte a Romániában töltött éveket, anya vágyakozva emlegette azokat a napokat. Valamikor kamaszkora kezdetén lehetett, talán valamivel korábban, amikor a gyermekkor kezd fokozatosan valami felkavaróbbá és bonyolultabbá válni. Amennyire meg tudtam ítélni, különlegesek voltak. Könnyen megtanult románul, még tetszett is neki, és minket is megtanított. Háromévesen elég jól beszéltem spanyolul, oroszul, románul és angolul, és később is használtam ezeket, az otthonunk ugyanis mintha a világ összes tévelygő emberének menedékháza lett volna. Az ajtó mindig nyitva állt, az jött be, aki csak akart, mintha állandó mulatozás zajlott volna, még olyankor is, amikor a ház úrnője, Kat nem volt otthon, mert vagy a tengerparton írt, vagy valamilyen egzotikus helyen nyaralt aktuális pasijával. Én, Fire és Alice kellett hogy biztosítsuk a színes, zajos légkört, anya bízott abban, hogy ezt meg tudjuk oldani, amíg ő vissza nem tér.

Volt még egy történet, amelynek részleteit sosem ismertem meg: hogyan és miért jutott el anya Spanyolországba. Gyanítottam, hogy talán köze van apához, de egyáltalán nem voltam biztos benne. Anya azt állította, hogy apa ügyintézői állást kapott egy képtárnál, de ezen a ponton mindig megakadt a beszélgetés.

Miközben Alice szüleivel beszélgetett a parkban, és örült, hogy románul is cseveghet valakivel, Kat felajánlotta nekik, hogy költözzenek be a kislánnyal a villánk földszintjére, amelyet Kat amúgy is bérbe akart adni. Nem mintha kellett volna neki a pénz, inkább azért, hogy valaki gondját viselje annak a lakrésznek, mert a mi takarítónőnk gyakran panaszkodott amiatt, hogy a villa túl nagy, és belefájdul a háta a takarításba. Alice szüleinek leesett az álla, amikor látták, hogy a földszint, amelyet inkább valamilyen garázsnak képzeltek el egyetlen szobával, valójában akkora, mint egy hatszobás luxuslakás, tágas, világos, vendégszerető. Még aznap beköltöztek.

Én meg attól fogva sülve-főve együtt voltam Alice-szel.

Anya az első pillanattól kezdve imádta Alice-t. A szüleit rövid időn belül megutálta, de megengedte nekik, hogy ott lakjanak a kislány kedvéért, aki akkorra már nagyon kötődött hozzám és Fire-hoz. A szülők viszont azon túl, hogy semmivel sem járultak hozzá a költségekhez, elkezdtek kényeskedni: hogy túl nagy a zaj, hogy mi ez az állandó mulatozás, hogy ők nem ebben a dekadens, szexes-drogos-alkoholos-boldog légkörben akarják felnevelni a gyermeküket.

Sok idővel azt követően, hogy Alice a szerelmem lett, eszembe jutott, hogy milyen könnyen előfordulhatott volna, hogy soha többé ne lássam őt a parkban lezajlott jelenet után. Csupán másodszor fordult elő velünk az, hogy anya eljött velem és Fire-ral abba a parkba. Általában annak a szexi dadának a gondjaira bízott minket, akit valamivel később Beyoncéhoz kezdtem hasonlítgatni. A nevére már nem emlékszem. Azon a tavaszi reggelen viszont, amikor Alice-szel találkoztam, Kat megitta a kávéját, felöltözött, nem sminkelte ki magát, feltett egy napszemüveget, amely eltakarta arca háromnegyedét, aztán beültetett minket pisztáciaszínű autójába, és elvitt a parkba. Tényleg egy különlegesebb alkalom volt ez: újból jelentkezett egyik volt pasija, akiről azt gyanítottam, hogy az apám, és zaklatni kezdte, különféle őrültségekkel fenyegette csak azért, hogy visszatérjen hozzá. Az volt az érzésem, hogy a fenyegetések között szerepelt az is, miszerint egy szép napon elrabol engem és Fire-t. Viszont ha ő nincs, vagy ha nem szerelmes még mindig fülig Katbe, vagy ha Kat nem annyira másnapos aznap reggel, vagy ha Alice szüleinek csak nyáron sikerül elmenni Romániából, ahogy egyébként eredetileg tervezték, nagyon könnyen előfordulhatott volna, hogy nem is találkozom vele. Vagy találkozhattam volna vele aznap, és soha többé azután. Vagy Fire esetleg nem rúgta volna szájba azokat a gyerkőcöket. Viszont amikor először gondoltam ezekre, mialatt Alice és én éppen kipihentük az egyik vad és fantáziadús kefélésünket, azt mondtam magamban: végül is minden találkozás ilyen, nem? Ha jobban belegondol az ember, ugyanakkora eséllyel előfordulhatott volna, hogy soha nem találkozik azokkal, akik fontosak neki.

Tulajdonképpen soha semmi fontosat nem tudtam meg apáról. Csak annyit, hogy Ernesto volt a neve, anyai részről spanyol volt, apai részről pedig félig francia, félig ír. Anya nagyjából ennyit tartott fontosnak elmondani nekünk róla. Lehet, hogy ő sem tudott sokkal többet. Fogalmam sem volt, hogy találkoztam-e vele vagy sem. Ha arra gondolok, hogy Kat milyen sűrűn váltogatta a pasikat, olyasvalaki is lehetett, akivel újra összejött, talán éppen az az alak, aki a múlt hétig a vendégházban aludt, de ugyanilyen könnyen lehetett volna egy olyan férfi is, akit még sosem láttam, mert végleg eltűnt a képből, amikor én még túl kicsi voltam ahhoz, hogy emlékeim legyenek. Lehetett az a férfi is, aki zaklatta, és féltékenységi rohamában éjjel betörte a hálószobája ablakát. De ez lehetett egy újabb pasi is, akinek semmi köze apámhoz. Kat még fényképeket sem mutatott róla. Azt gondoltam, nincsenek ilyenek.

Nagyjából tizenegy évesek lehettünk, amikor Kat különösebb lelkifurdalás és előzetes megbeszélés nélkül Romániában, a nagyszüleimnél hagyott minket. Mindhármunkat: engem, Alice-t és Fire-t. Alice szüleinek már nem sikerült munkát találni Spanyolországban, az apjának pedig állást ígértek egy bukaresti építőtelepen. Ráadásul nem tetszett nekik, hogy a lányuk „a nemi szabadosság légkörében” él nálunk. Valaki minden bizonnyal bebeszélte ezt nekik, vagy egy valóságshow-ból vették ezeket a szavakat, mert amúgy rendkívül szegény volt a szókincsük.

Ezt követően sok évig nem tűnődtem azon, hogy anya miért döntött úgy, hogy idehoz minket. Nem is tudtam ezt. Nem tetszett a dolog, de elfogadtam, és nem agyaltam túl sokat rajta. Szerettem a kihívásokat. Mennyire lehet rossz Romániában? Mindent elölről kezdek majd… Új barátok, új iskola, más hobbik… Velem van Fire és Alice, szóval minden jó lesz. Csak olyan öt évvel később tudtam meg Kat egyik jó barátnőjétől, Elsától, aki kiskorunktól kezdve szeretett minket. Látogatáson járt Bukarestben, és ragaszkodott hozzá, hogy üljünk le vele egy sörre. És akkor elmondott mindent. Katnek egészségügyi gondjai voltak, amikor meghozta ezt a döntést. Nagyon rosszul volt. Eleinte azt hitte, rákos vagy HIV-fertőzött, és vagy ezer orvosnál megfordult – így aztán kiderült, miért volt olyan gyakran hosszú ideig távol. Ilyenkor azt hittük, azért vonult el, hogy ihletet merítsen, és írjon. Végül kapott egy jó és egy rossz hírt. A jó hír az volt, hogy nem rákos és nem AIDS-es, fizikailag egészséges – úgymond, gond egy szál sem. Ami viszont a rossz hírt illeti: meglehetősen előrehaladott pszichikai rendellenessége van, amely azonnali kezelést igényel, a gyógyulás pedig évekig tart majd. Egyre zaklatottabb hónapoknak néz elébe, memóriazavarai lesznek, még a közeli ismerőseit sem lesz képes felismerni, de megfelelő kezeléssel ezek megszűnnek majd. Viszont hosszú küzdelem lesz, mire meggyógyul. Anya pedig rájött, hogy nem tud majd gondoskodni rólunk. Rábízhatott volna minket a barátaira is, vagy alkalmazhatott volna valakit, hogy valamilyen szinten vigyázzon ránk – de Elsa szerint leginkább attól félt, hogy látjuk majd, hogyan szenved, hogyan épül le, hogyan lesz belőle árny. És azt gondoljuk, hogy nem lesz már itt mellettünk, már nem tud megvédeni minket.

– Nagy fájdalmat okozott neki, hogy messzire küldjön titeket, de az járt a fejében, hogy nektek mi a jobb – mondta Elsa.

Az Elsával történt beszélgetés utáni estén fel akartam hívni Katet, hogy elmondjam neki, tudok mindenről. Bocsánatot akartam kérni tőle, amiért olyan hosszú ideig azt hittem, hogy önző módon döntött, és azért küldött minket Romániába, a nagyszülőkhöz, hogy több ideje legyen szórakozni és írni. De rájöttem, hogy ettől csak szenvedni fog, mert olyan sebet piszkálok meg, amelyről nem tudom, hogy begyógyult-e már. Felhívtam, de csak a szokásos hülyeségeinkről beszélgettünk…

– Nagyon gyakran találkozunk majd! – vigasztalt minket Kat, amikor elhozott Bukarestbe. – Én legalább fél évig Romániában leszek majd, a szüleim pedig úgy bánnak majd veletek, mintha istenek gyermekei lennétek!

Hát igen, ami az ígéret első felét illeti, tévedett, ami a másodikat, nem. Kat legfeljebb alig több mint egy hónapot töltött Romániában évente, és olyankor is ritkán láttuk, mert el kellett menjen inni és mulatozni minden itteni barátjával, akiket a Facebookon vagy spanyolországi útjain ismert meg. Voltak rajongói Romániában is, létezett egy rajongói klubja anya könyveinek, amelyek egyre feministábbak és provokálóbbak lettek. Azt azért nem mondhatom, hogy elviselhetetlenül hiányzott. Sokat beszélgettünk telefonon, írtunk egymásnak, naponta küldtünk egymásnak fényképeket. Ismertem olyan kamaszokat, akik sokkal ritkábban és sokkal rövidebb ideig látták az anyjukat, mint én Katet a szelfi kben és azokban a vidám filmecskékben, amelyeket küldött. Ígéretének második részét maradéktalanul betartotta: a nagyszülők rajongással szerettek minket, minden kívánságunkat teljesítették, nagyon figyeltek arra, hogy soha semmiben ne szenvedjünk hiányt. Alice-t szinte az unokájuknak tekintették, sosem kivételeztek senkivel, mindent háromfelé osztottak. Csak az utóbbi négy évben hűlt ki elég rendesen a kapcsolatom velük, mióta Fire-t brutálisan kiszakították egy olyan világból, amelyben egyre otthonosabban kezdtem érezni magam. Sajnáltam ezt, de nem éreztem képesnek magam, hogy változtassak rajta.

Alice gyakorlatilag az első pillanattól a szerelmem volt. Sem bennem, sem Fire-ban nem merült fel soha a kérdés: hogyan lehetett kezdettől fogva annyira biztos abban, hogy velem akar lenni, és nem vele? Semmit sem kérdőjeleztünk meg. Ő viszont tudta, miért van így, és valamivel később el is mondta nekem. Még az is a szerencsének volt köszönhető, ahogyan engem választott. Előfordulhatott volna, hogy nincs szerencsém, és akkor Alice nem lett volna az enyém, és teljesen másképp alakul az életem.

Mindig is tökéletes barátnő volt. Neki köszönhetően voltam népszerű és irigyelt, mert nagyon menő csaj volt. Mindenben támogatott, főleg a zenét, bandákat, próbákat, hírnevet, őrületet, rajongókat illetően. Nagyon lelkiismeretes és szenvedélyes volt mindenben. Nagyon büszke volt rám és Fire-ra is. Hűséges volt, még akkor is, amikor úgy döntöttünk, másokkal is lefekszünk. Ő volt a legnagyszerűbb. A legmegértőbb. A legintelligensebb. A legkevésbé untató. A végletekig tökéletes.

Annyira tökéletes, hogy 18 évvel megismerkedésünk után felsejlett bennem: kezdem megunni egy picit.

Lehet, hogy nem unalom volt, talán csak belefáradtam abba, hogy vele legyek. És nem tudtam, hogyan tovább, márpedig ha valaki az utat és az irányt is elveszíti, senkinek sem képes szeretetet nyújtani.

De lehet, hogy megint tévedek. Bár teljesen kiszakítottak abból a világból, amelyben elégedetten éltem 17 évig, és amelyet megpróbáltam megérteni, én, most, jelenleg, a Fire és irány nélküli Storm, úgy éreztem, hogy néha még sikerül szeretnem Alice-t. Ráadásul erőfeszítés nélkül. Még csak meg sem kellett győznöm magam erről. Úgy szerettem őt, ahogy egy ruhadarabot szeret az ember, amelyre évekig vigyáz, nehogy kikezdjék a molyok, vagy helyrehozhatatlanul foltos legyen, vagy elszakadjon, ha rálép. És főleg: nehogy elveszítse.

De nem, nem tudtam Alice-szel Fire-ról és arról a világról beszélgetni, amelyben ő nincs. Eleinte, néhány hónappal azt követően azért képes voltam rá. Mindketten sokkos állapotban voltunk, és ettől valahogy kinyíltunk. Utána rájöttem, hogy ez az esemény áthidalhatatlan szakadékot hozott létre kettőnk között, és ezt egy egyszerű, ráadásul időnként dallamos nyolcbetűs szóval meg lehetett határozni, amelynek különleges varázsa volt, amikor kimondta az ember. Ártatlan szónak tűnt, de valahányszor arra gondoltam, hogy mit jelent, úgy éreztem, nem kapok levegőt, elvesztem, mindent elvesztettem. Bűntudat. Így neveztem. Bűntudat.

És persze ott volt Kat. Az első hetek után vele sem beszéltem már Fire-ról. Talán ő volt az egyetlen ember ezen a bolygón, aki ugyanúgy szenvedett, mint én. De hogyan is beszélhettem volna egy ilyen mély sebről egy olyan nővel, aki egy éjszaka alatt megőszült, és egyetlen hét alatt tíz évet öregedett, amikor megtörtént? Hogyan lehettem volna annyira szadista és önző?
Hogyan beszélhettem volna vele, amikor olyan bűntudatom volt a történtek miatt?

Fordította: Joó Attila

Cristina Nemerovschi: Rocksztár
Popcorn Könyvek sorozat
Metropolis Media, Budapest, 2025
300 oldal, teljes bolti ár 6490 Ft