Korosodás – szégyen, megszégyenülés nélkül | Clare Pooley: Hogyan öregedjünk méltóságmentesen?

Fazekas Erzsébet |

Nem tudom, lehet-e, s ha igen, miként méltósággal öregedni? Talán úgy, ha az ember elhiszi (leginkább is azt), hogy nem – vagy nem feltétlenül – sors-/istencsapás az öregedés? Bár tény, „nem a gyengéknek való azt elfogadni, hogy egy napon arra ébredsz, oda az ifjúság. Igaz, vele együtt távozott a sok bizonytalanság, a valahová rohanás, a sürgető kényszer, hogy tessél-megfelelj másoknak” – engem meggyőznek Meryl Streep szavai.

A magyar cím nem tetszik, mert nem Clare Pooley üzenetének lényegét sugallja az olvasónak. Ő valószínűleg az elkoptatott közhelyet (méltósággal megöregedni) akarta kifordítani. Lehet, de az eredeti cím (How to age disgracefully) egyértelműen arra utal, hogy próbáljunk szégyen, szégyenkezés, sőt megszégyenítés, megszégyenülés nélkül megöregedni – ha lehetséges!

Ezzel egyben meg is fogalmazzuk a vizsgált mű összes szereplőjének – az idősebb és fiatal hétköznapi hősöknek – minden vágyát, akiket oly sok humorral, megértéssel, szeretettel ábrázol a szerző. Aki határtalan őszinteségében azonban egyszer sem fogja vissza magát abban, hogy ne figurázza ki őket csípős szavakkal – ha módja nyílik rá. És alkalom a humoros jellemzésre bőven akad, amit már az alább felidézett prológus is jól jelez.

Szirénázva követi kilométereken át a rendőrautó a minibuszt, mígnem annak vezetője képes lassan lehúzódni. Nála nem az életkor magyarázza a késleltetett reagálást. Idős utasaira, az ő különleges igényeikre hivatkozik. Ha nem volnának kisgyerekek is a buszon, az olvasó joggal hihetné, egy öregek otthonának, többségében Alzheimeres tagjai mennek kirándulni. Az elbutulással volna csak magyarázható ugyanis, hogy amint a körözött személyt kereső rendőrnő felszáll a buszra, mindegyik utas összes bűne minden részletét feltáró vallomásba kezd. A sofőrnő után sorra nevezik magukat szörnyen bűnösnek és kitárulkozásukban kiemelik, a hatóságnak jó oka van rá, ha végre leleplezi, számon kéri, fülön csípi őket. Az a személy azonban, akit a rendőrség valójában keres, már nincs a buszon. Amint kinyílt az ajtó, kisurrant a rendőr háta mögött, majd korát meghazudtoló lendülettel, átugorva a forgalmi sávokat elválasztó szalagkorláton eltűnt a robogó autók között…

Ő a könyv középponti szereplője, Daphne. Ám a regény valósága szerint nem is így hívják ezt a 70 éves vénlányt, a vénlánysága sem igaz, és valójában nem is elviselhetetlen, zsémbes, embergyűlölő nőszemély, mint akinek/aminek látszik. Még akkor sem, ha igaz, hogy éppen mindent és mindenkit kizár a világából. Egy chat-szobába (szomszedok.com) száműzi magát, és összes szórakozása csak annyi, hogy mások bejegyzéseit olvasgatja, meg az eladni kívánt ízléstelen tárgyaikat nézegeti a honlapon. Korábban „azt hitte, idősebb korában szerető család, barátok veszik körül. Nem kell, hogy szeressék egymást, de legalább olyan emberek lennének, akiket ismer, akiket összeköt a történetük, a genetika, a közös tulajdonú folyószámla és az ingatlanok. Ő mégis végtelenül egyedül van, szomszédai után leskelődik és a növényeivel beszélget – kivéve a jukkával, mert abban sosem bízott meg.” Aztán, hogy mi lett a jukkával, s még inkább ővele – nem mesélem el. Rendkívül fordulatos, kalandos események várnak az olvasóra, ha meg akarja tudni, hová jutott végül ez a Daphne névre is csak kedvetlenül hallgató nő – aki olyannyira nem öreg, hogy kedvem lenne, így jóval a hetvenen túl, heves vitába szállni a vénülés kérdésében a szerzővel – akinek egyetlen mentsége, hogy ezt a könyvet az őt inspiráló nőknek, köztük 80 éves anyjának ajánlotta. (Meg 15 éves lányának – neki miért is?)

Daphne lakása kezdetben otthonos volt… „aztán, mint a selyemgubó, szép lassan börtönné vált… az utóbbi időben úgy érezte, mintha rá akarnának záródni a falak és a lakás a bútorokkal együtt egy apró kockává préselné össze.” Arra gondolt, ki kellene mozdulni, barátot szerezni. Ám nem tudta, hogyan kezdjen bele, hiszen nem kedvelte az embereket. Miként tápláljon bizalmat mások iránt, mikor eleve a legrosszabbakat feltételezi róluk.

Beismerte, az önkénteskedéshez túl önző. Eszébe ötlött, hasznos lehet a tanács: fordulj az internethez! Meggyőzte magát, „hátha sikerül a világhálón behálózni valakit”. Modernizálódni akar, elmegy mobilt venni. Ám a szerződéskötéshez nem hajlandó megadni adatait, azok bizalmasok, nem véletlen, hogy ’személyesnek’ nevezik! Így csak feltöltő-kártyás telefonhoz jut. Vérig sértődik az eladó fiú kérdésén, tudja-e használni. „Miért feltételezik, hogy egy korombeli abszolúte nem ért a technológiához. Ez nemcsak egy borzalmas sztereotípia, de bárdolatlan és lekezelő is” – persze végül azért bevallja, hogy nem. Így persze nehezen indul a barátkozás, a társkeresés. De valami azért végül mégiscsak történik…

Az Idősek Közösségi Klubjában az első óra éppen olyan rettenetes volt, amilyenre Daphne számított. „Miért gondolják azt, hogy összezárhatnak egy csapatnyi idegen embert, akik csak azért, mert nagyjából azonos korúak, jól meglesznek egymással? Lehet, hogy az ötévesekkel ez működik, de nem a hetvenesekkel, akik mind nagyban eltérő élettapasztalatot. rossz szokást, begyöpösödött véleményt gyűjtöttek össze az élet során.” Ám Daphne élvezni kezdi a vitát, a piszkálódást, a mennyezetomlás cirkuszát, aminek során az egyik klubtárs meghalt. Alig várta a klub következő összejövetelét, és hogy izgalmát leplezze, viccelődni kezdett a foglalkozás vezetőjével: „Ma mivel lep meg Lydia? Megcsap valakit az áram, mert rosszul földelték a vízforralót? Lisztériás a vaj a tortájában? Szén-monoxid-mérgezést kapunk a régi bojler miatt?”

Közben kiveti társfogó hálóját is. „Hogyan találok szerelmet az interneten?” – írja a keresőbe, majd azt: melyik a legjobb online randioldal? Eztán a tartalmas kapcsolatra szűkít. Arra nem tér ki, hogy 15 éve nem feküdt le senkivel, ám a romantika gondolata se fogja meg. „Hogyan is alakíthatná a jövőjét az, aki a jelenét nem élvezi, a múltjából pedig nem ismer el, nem vall be semmit?”

• Olvass bele!

Daphne – akár a könyvben szereplő többi nyugdíjas – nem olyan és nem úgy öreg, hogy ne lenne képes követendő példát mutatni a középkorú, sőt a fiatalabb korosztály tagjainak is. Élen járnak abban, hogy milyen elszánt elköteleződéssel, mennyi ötlettel és rettenthetetlen bátorsággal lehet egy (vagy több) fontos elhatározást sikerre vinni.

Közös céljuk ennek a közösségi térnek a megmentése. Mert itt nemcsak az idősek jönnek össze. Itt találkoznak a névtelen alkoholisták, itt zajlik a terhestorna, de még a kézműves foglalkozások is, és egy másik teremben óvoda működik. Az önkormányzat ingatlanfejlesztőnek akarja eladni a telket és a rajta lévő – felújításra szoruló, de mindenképpen jobb sorsra érdemes – sokfunkciós épületet. (Ezt az alapötletet a romkom filmek már többször felhasználták…) Daphne kategorikus megfogalmazással tiltakozik: „Legyen az én döntésem, ha nem akarok többé [a klubba] menni, ne valami szűk látókörű bürokratáé!” A klubtagok a városi közgyűlés megzavarása mellett másfajta, társadalmilag hasznos tevékenységre is vállalkoznak – a drogbanda fogságából kimentenek egy gyerekét egyedül nevelő diák-apát, vigyáznak a kisbabára, hogy apja készülhessen az egyetemi felvételire. Gondozzák a gazdáját vesztett magányos kutyát. A középkorú klubvezetőt kiszabadítják a csapodár férj okozta házassági csapdából. (Talán ez az egyetlen akciójuk, amiben mindenki önzetlenül vesz részt…)

Győz a közös fellépés, az összetartás. Szeretetük ereje pedig végül szóra bírja a nevelőszülőknél élő, néma (szelektív mutizmusban szenvedő) kisfiút.

Érdekfeszítően és gördülékenyen peregnek az események. Gyorsan és látványosan fejlődik a szereplők jelleme. Korábbi ódzkodása ellenére Daphne kifejezetten jól érzi magát a befogadott, Maggie Thatcher nevű (!) kutya társaságában. Amikor először bébicsőszködik, a kisbaba csak attól nyugszik meg, hogy Maggie megnyalja. „Ez szokatlan, ám annál hatékonyabb módja a takony és a könnyek letörlésének, ráadásul a nedves törlőkendőnél környezetbarátabb” – összegez Daphne.

A könyv másik főszereplője, Art is figyelemre méltó figura. A 65. születésnapja után kezdett a boltokban lopkodni. Ez volt egyetlen élvezete, mivel amúgy padlóra került: a felesége és egyik lánya meghalt, a másik lelépett otthonról, nem tart vele kapcsolatot, az unokáit sem ismerheti. De a közösség hatására Art a tíz év alatt összelopkodott játék- és ruhahalmot elviszi az óvodába. „Hosszú évek után először érzett valami mást is, mint a szégyent. Mintha a büszkeség parazsa lobbant volna fel benne. Lehet, hogy mégsem csak egy közönséges tolvaj, sokkal inkább egy Robin Hood? A gazdagoktól ellopja, a rászorulóknak odaadja. Maga volt a méltányosabb, újraosztáson alapuló adórendszer megtestesítője.”

Art önbecsülése tovább nő azzal, hogy felajánlja, megrendezi a karácsonyi műsort a közösségi ház minden használójának bevonásával. Igaz, a Kisjézus történetét meglehetősen szabadon kezeli. Összekötő szövegét a napi politika ihleti: „Az évtizednyi tory kormányzás megszorításai és az állami támogatás elégtelensége miatt Máriának és Józsefnek Bethlehembe kellett utaznia, hogy felkeressék a helyi ételbankot.”

És így tovább, és így tovább… Nem árulom el, hogy a színészkarrierről álmodó, kleptomán Art sorsa miként rendeződik, és mi lesz a többi szereplővel. Csak annyit szögezek le: az érdeklődő olvasót rendkívül sok élvezetes részlet, kaland várja…

Végezetül felhívom a figyelmet a szerző jegyzetére, amit 54 évesen írt: „Gyakran érzem azt, hogy az irodalomban a nyugdíjas karakterek kapják a szomorú, magányos. reménytelenül technofóbiás szerepeket. Ők azok, akik csak hánykolódnak a modern társadalomban és kizárólag egy fiatalabb karakter kedvessége tudja megmenteni őket.” Igaz, de hozzáfűzöm: továbbá a szerzőt is támogató olvasói figyelem!

Clare Pooley: Hogyan öregedjünk méltóságmentesen?
Fordította: Beke Cz. Zsolt
General Press Könyvkiadó, Budapest, 2024
324 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft,
online ár a kiadónál 4041 Ft,
e-könyv változat 3199 Ft
ISBN 978 963 452 9385 (papír)
ISBN 978 963 452 9392 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Amikor Lydia részmunkaidőben elvállalja a helyi idősek klubjának a vezetését, visszafogott teázással és szelíd kártyázással teli délutánokra számít. A klub tagjai azonban egyáltalán nem az előre elképzelt, halk szavú szépkorúak: ott van köztük Art, a kleptomániás, bukott színész; a sötét múltja elől rejtőzködő Daphne; és Ruby, a Banksy nyomdokaiba lépő kötögető is, aki fonallal áll bosszút minden igazságtalanságért.
Amikor az idősek klubjának is otthont adó közösségi központ épülete veszélybe kerül, az elszánt idősek összefognak a szomszédos óvoda apró látogatóival és egy igencsak fiatal apukával a ház megmentéséért. A nem mindennapi akciócsoport szokatlan módszerei akár be is válhatnak, ha előbb utol nem éri őket az igazságszolgáltatás…