Gaea Schoeters: Trófea (részlet)

Nyugtalanító feszültség járja át Huntert; érzi, hogy tarkóján feláll a szőr. A vadászat, amely az elmúlt órákban furcsa fantáziálásnak, egy félig elfeledett álom emlékének tűnt, hirtelen konkrét formát ölt. Akárcsak az árverésen, ahol – bár egy stróman révén – megvásárolta a vadászati engedélyt az orrszarvúhoz, érzi, hogy a teste reagál: a szívizma összehúzódik, a vére lüktet az ereiben, az oxigén átjárja a testét. Ő, Hunter, vadászni fog. De az elméje, amely normál esetben most örömteli várakozással telne meg, azzal az izgalommal, amit gyerekkora óta érez; ahogy a fiúra néz, hezitál. Tényleg emberre akar vadászni? Energiahullám söpör végig a csoporton, vérét a testébe nyomja; az éneklés buzdítja őket. Vajon meggondolhatja magát? Meg akarja gondolni magát? Fejében vívódik önmagával, de mélyen a mellkasában, a szívében, a testében nem habozik; a fiúra nézve minden izma spontán megfeszül, mint egy ugrásra kész ragadozónál. A teste vadászni akar, bármit is gondoljon a feje. Félig kábultan figyeli a szeme előtt játszódó jelenetet. A nő kinyújtja maga elé a karját, és egy fiatal nyársas antilop fél skalpjából készült kis fejfedőt tart a magasba; a rövid szarvak egyenesen a kék ég felé mutatnak. A férfi is kinyújtja a karját; egy strucctojás héjából készült, apró gyöngyökből álló, élénk színű fejpántot tart a magasba. Körülöttük éneklés hangzik fel, majd Huntert, Dawidet és !Nqatét betolják a kör közepére. Mindkét fiú letérdel, mindketten megkapják a fejfedőt. Aztán !Nqate a tűz felé ugrik; mozdulatai alig különböznek egy igazi nyársas antilopétól. A fiú állattá válik, a köztük lévő határ magától elmosódik; Hunter érzi, hogy a mellkasában alábbhagy a küzdelem. Lélegzése felgyorsul, szájában hátul érzi a vér vasszagát, az elkövetkező gyilkosság szagát; ez a csodálatos teremtmény nem fog elmenekülni előle. !Nqate tovább bukdácsol, az emberek között, és eltűnik szem elől; Dawid, a fejpántot szorosan a halántékára szorítva, utánamegy, a nyomát követve a homokban. És miközben így lejátsszák a vadászatot, még mielőtt az megtörtént volna, és a homokba írják annak menetét, Huntert a bivalyhoz vezetik, ahol kést nyomnak a kezébe: őt illeti a megtiszteltetés, hogy szétossza a húst, mert az a golyó, amely megölte a bivalyt, az övé volt. Mellette áll Karoha: ő osztja szét a kudut a férfiak között, mert ő gyógyító, tehát csak azok az emberek ehetnek az általa megölt állatok húsából, akik ismerik a transz hatalmát. Van elég, van bőven, van öröm.

Ahogy Hunter ott áll, és osztja a bivaly húsát, és csak tovább osztja, mert úgy tűnik, mintha az állat által nyújtott táplálék kimeríthetetlen lenne, elveszíti minden időérzékét. Az éneklés folytatódik, de a fiúk tánca átadja helyét egy másik táncnak: a férfiak egyenként kiválnak a csoportból, és körbetáncolják a nőket, akik énekkel és tapssal kísérik őket. Lábuk dobogása a földön adja a ritmust, és bár ez dalonként változik, az egésznek mégis hipnotikus hatása van. Eközben Hunter, aki Van Heerennel a tűz mellett ül, figyeli a táncosokat.

– Mit táncolnak? Nem úgy hangzik, mint a többi tánc.

Van Heeren megrázza a fejét.

– Gyógyítótánc. A táncon keresztül megosztják az energiájukat és a tűz energiáját a közösséggel. Így gyógyítják a betegeket, de a táncot konfliktusok megoldására is használják. Vagy megelőzik a jövőben esetleg felmerülő nézeteltéréseket. Preventív gyógyászat, ha úgy tetszik. Ez nem is olyan ostobaság, mint amilyennek tűnik; a kollektív transz erős csoportkohéziós eszköz.

Egy pillanatra elhallgat, mintha elgondolkodna.

– A vadászatod a fiúra fontos esemény a közösség életében. Sebeket okozhat. Miért !Nqate, miért Dawid? Így megelőzik ezt; minden szellem ugyanabba az irányba fordul, minden személyes bánat vagy boldogság a csoporté lesz. Az individualizmus nyugati betegség.

– De ő valakinek a gyermeke, nem igaz?

Van Heeren Hunterre néz; valahol a megértés és a szánakozás közötti tekintettel.

– Ez Afrika. Az emberi életnek itt más értéke van. Nem azért, mert kevésbé szeretik a gyerekeiket, hanem mert itt egyszerűen keményebb az élet: a gyerekek fele meghal tizenöt éves kora előtt, minden ötödik pedig egyéves kora előtt. Ha az ember nem lesz pragmatikus, akkor megőrül. A nagy aszályos időszakokban született, tehát az első évüket kevés eséllyel túlélő csecsemőket megölik, ha a nők nem vetélik el spontán már a magzatot. Ezzel megelőzhető a nagyobb gyász; ha esélytelenek, akkor jobb, ha meghalnak, mielőtt még kötődnének hozzájuk.

– Ez barbárság.

– Ez reális. Kímélj meg a keresztény képmutatástól! Minden háborúban, amit vívtok, gyerekek is meghalnak.

– Ez elkerülhetetlen járulékos veszteség. Ez itt pedig gyilkosság.

– Jobb lenne, ha azok a csecsemők néhány hónapig szenvednének még, mielőtt meghalnak? Úgy gondolod, hogy ez civilizáltabb? Könnyebb az anyáknak?

Hunter elszörnyed; taszítja Van Heeren józan logikája. Homályosan eszébe jut egy anekdota az African Bush Adventuresből, amely gyerekkorában nagyon sokkolta: egy törzs J. A. Hunter segítségét kérte, mert kiderült, hogy az egyik oroszlán emberevő, és megtámadta a törzsfőnök anyját. Könyörögtek neki, hogy ölje meg az oroszlánt, de az oroszlánok csak a saját szagukkal rendelkező tetemeket eszik, az emberevő állatokat pedig szinte lehetetlen lelőni. Ezért a vadászok nagyon óvatosan megkérdezték, azonkívül, hogy az oroszlán odacsalogatásához csalinak használják a halott nőt, rejthetnek-e mérget is a testébe. A főnök a várakozásokkal ellentétben nem kifogásolta ezt. A vadászok felvágták a nőt, és mérget rejtettek a testébe; az oroszlán visszatért, lakmározott a holttestből, majd elpusztult. Amikor bocsánatkérések közepette visszavitték az elhunyt testét, hogy eltemessék, a törzsfőnök azt javasolta, hogy hagyják még néhány éjszakára kint; talán még néhány hiénát is elkaphat. A történet annyira megdöbbentette Huntert, hogy soha nem felejtette el, pedig teljesen logikus volt; sok törzs nem temette el a halottait, hanem a falun kívül kitette őket, zsákmányként a ragadozóknak, akik így sajnos rákaptak az emberhús ízére. Néha még a gyengéket és betegeket is így hagyták hátra, hogy megrövidítsék szenvedésüket. Hogy is volt ez a borzalmas mondás? „Az a nap, amikor az öregasszony eltűnik, az a nap, amikor a hiéna ősz szőrszálakat ürít.” Még most, évekkel később is megborzong a gondolattól; az, hogy félig vad, primitív törzsek ilyesmit tesznek, vagy tettek, elég rossz dolog, de ezek az emberek? Az ingükben és farmerükben? Elkeseredetten nézi a táncosokat. !Nqatét. Van Heeren követi a tekintetét.

– Gondolj a kudura! Ha egy állat halála biztosíthatja a csorda fennmaradását, a többiek hátrahagyják őt. Ez a természet törvénye, semmi több.

Tenyerét végighúzza a földön, felemel egy marék homokot, és ujjai között kiengedi.

– Ezt a gazdagságot nem szabad elveszíteni. Húsz évszázad tudása él ezekben a férfiakban; ha nem teszünk semmit, két generáción belül minden eltűnik. Két generáción belül eltűnnek. Jó vadászatot kívánok, Hunter White! A hozzád hasonló vadászok nélkül elvesznek. Számítok rád.

Ahogy telik az idő, egyre több fiú és férfi táncol; lábukkal mély kört tapostak a homokba. A levegő különös energiával telik meg; Huntert is magával ragadja a hipnotikus ritmus. Tényleg táncol? Vagy a teste még mindig a tűz mellett ül, és a szelleme vegyült el a táncosok között, és lépked velük, felváltva, a taps ritmusára? Nem tudja, és nem is számít; a test csak test, a szellem mindenütt ott van. Érzi, hogy gondolatai elszállnak, máshová, valahová, ahol nem éri el; ami marad, az csak a ritmus, a csoport lüktető szíve. A férfiak egymás után esnek transzba; görcseik végigvibrálnak a táncosok során. Többé senki sem valaki, senki sem önmaga; mindenki mindenki, és mindenki azonos mindenkivel.

Magasan a fejük fölött, hangtalanul, egy fehér bagoly repül a fekete égbolton. Egy fantom. Egy szellem. A halál hírnöke. Senki sem veszi észre.

Fordította: Soós Krisztina

Gaea Schoeters: Trófea
Metropolis Media Group/Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 2024
248 oldal, teljes bolti ár 6490 Ft