Melissa Albert: Bűnös szívünk mélyén (részlet)

ELSŐ FEJEZET

I ~ A külváros

Most

Túl gyorsan mentünk. Túl közel rohantak a fák, mellettünk az ágak egybemosódva suhantak tova a fényszórónk csóvájában.

– Nate! – Megragadtam az ülést. – Nate!

Negyedórája még az évzáró bulin voltunk, egymás nyakába borulva ugrabugráltunk, nekem pedig végig az járt a fejemben, hogy szakítanom kellene vele. Méghozzá itt és most. Szakítanom kellene vele rögtön. De akkor a tenyerébe simította az arcomat, és azt mondta, szeret, én meg annyira leblokkoltam, hogy még egy félhazugságot sem tudtam kinyögni viszonzásul.

Követtem, ahogy sértett vadként kirontott a házból a kertbe, aztán be a kocsijába, közben végig azokat a közhelyes vigaszokat nyomtam, melyeket összetört szívre szokás. Válaszként túl erősen kapcsolt hátramenetbe, felugratott a járdára, majd lecsorgott róla, de nekem csak egysaroknyi távolság után esett le, hogy részeg.

Az egyik pirosnál elkezdte babrálni a telefonját. Pár feszült másodpercig fontolgattam ekkor, hogy kiugrom. De máris újra taposta a gázt, a hangszóróból üvöltő régi Bright Eyes-dalt darabokra tépte a szél. A zene akadozott, ahogy ráhajtottunk az erdőn át kanyargó egysávos útra. A fák közelebb ugrottak, a hajam lobogott a szélben. Lehunytam a szememet.

Aztán Nate kiáltott, nem is valami értelmeset, csupán egy éles, meglepett vinnyogás volt az, és jobbra rántotta a kormányt.

Az irányváltás és a megállás közti pillanatban úgy lebegtem, mint amikor megindulsz lefelé a hullámvasúton. Előrevágódtam, számat alaposan odacsaptam a műszerfalhoz.

Amikor megnyaltam a fogaimat, vér ízét éreztem.
– Mi a fasz!
Nate zihálva állította le a kocsit, és a nyakát nyújtogatva nézett hátrafelé.
– Nem láttad?
– Mit?
Kinyitotta az ajtót.
– Kiszállok.
Az autó az út és a fák közötti szűk sávban állt keresztben.
– Itt? Megőrültél?
– Maradj, ha akarsz – vetette oda, azzal becsapta az ajtót.

A műszerfal pohártartójában állt egy Taco Bell-pohár, benne egy ujjnyi olvadt jéggel, azzal öblítettem le a fogamat. Aztán kiléptem a kocsiból, és vért köptem a fűre. Ajkamat csípte a nedves levegő.

– Hé! – kiáltottam Nate után. – Hová mész?
A fák felé tartott.
– Azt hiszem, erre ment.
– Ki ment arra?
– A csaj. Hogyhogy nem láttad? Az út közepén állt. – Elhallgatott. – Tök pucéran.

Elakadt a lélegzetem, amikor belegondoltam, hogy minek kell történnie ahhoz, hogy egy lány meztelenül kerüljön az erdőbe hajnali háromkor. Éles fűszálak karistolták a lábamat, ahogy Nate után indultam.

– Felismerted esetleg? Megsérült?
– Sss! Nézd!

Egy emelkedőn álltunk a fák között, alattunk patak csobogott, amely az eső mennyiségétől függően lehetett olyan sekély, mint egy tepsi, vagy elég mély, hogy még akár kajakozhass is benne. Most valahol a kettő között volt, nagyjából derékmagasan hömpölygött a hízó hold alatt. Ezt azért tudtam így megsaccolni, mert a lány, akit kerestünk, benne térdelt előredőlve, majdnem teljesen elmerülve a vízben.

És valóban nem volt rajta semmi. A haját középen választotta el, és elég hosszúra nőtt, hogy a folyóvíz belekapaszkodhasson. Az arcát nem láttam, de a teste szinte valószínűtlenül sápadt árnyalatban derengett. Akár egy csillagból is a földre pottyanhatott, vagy a pokol hasadékából is kimászhatott volna. Nem láttam cipőt a parton, sem mobiltelefont egy összehajtogatott pólón. Mintha egy álomból lépett volna elő.

Keze minden érzékiség nélkül vándorolt végig a bőrén, itt-ott belecsípve, csapkodva, mintha csak az életet akarná visszaverni belé. Mély torokhangok törtek fel belőle, melyeket nem tudnék szavakkal leírni. Arra tippeltem, hogy sír.

Nate-ről szinte meg is feledkeztem, mikor oldalba bökött a könyökével, és rám villantott egy kurta gonosz vigyort. Bekapcsolta a mobilja zseblámpafunkcióját, és úgy tartotta maga elé, mint egy zseblámpát.

A lány felénk kapta a fejét, ekkor láttam, hogy saccra velünk egykorú, talán kicsit idősebb, szeme kitágult, szája szélén még mindig egy mosoly nyomai látszanak. Egyáltalán nem sírt. Nevetett.

Nate azt akarta, hogy kiszolgáltatottnak érezze magát, de én tudtam, hogy igazából rólam szól az egész, mert szarakodtam vele, és most ő is szarakodni akart valakivel. Otthagyhattam volna, de feltételeztem, hogy a lány jobban félne egy pasitól, ha az egyedül közelít hozzá. Lehet, hogy segítségre szorul. Már épp fel is ajánlottam volna az enyémet, amikor megszólalt.

– Mutasd magad! – Hangja halkan és elmosódottan szólt, és valami akcentus karcolt benne, majd pedig dalolásba csapott át: – Mutasd magad, mutasd magad, bárhol is vagy!

Ezután úgy egyenesedett fel, mint valami primitív Vénusz, hajából mocskos patakvíz csurgott végig a testén, le az idejétmúltan sűrű szeméremszőrzetéig. Éles, tiszta hangon füttyentett.

– Azt mondtam, mutassátok magatokat, faszkalapok!

Hiába, hogy meztelen volt, egyedül volt, sőt nem is láthatott bennünket rendesen, mégis minket járt át a félelem. Nate megborzongott mellettem, mert már tudta, mi fog következni.

– Bassza meg – motyogta.

A lány tényleg kilépett a partra. Nyúlánknak és alultápláltnak tűnt, haja ragacsos sellőfüggöny, de a tartása döbbentett meg a legjobban, mintha nem tudta volna, mit kezdjen a testével – mint, mondjuk, egy kisbaba vagy egy madárfióka.

Hirtelen sután felemelte karjait, akár egy karmester, tenyerét lefelé fordítva. Mindketten összerezzentünk, mert azt hittük, valami történni fog. Amikor azonban elmaradt a produkció, Nate megpróbálkozott egy nevetéssel. Nyikorgóra sikeredett.

A lány váratlanul leguggolt. Pillantását ránk szegezte, közben ujjaival a talajt tapogatta, amíg rá nem talált egy vaskos, kábé másfél méteres faágra. Megragadta, és felállt. Nate szitkozódva dugta vissza mobilját a zsebébe, mire a lány megtorpant. A mobil fénye nélkül már ő is látott minket.

– Húzzunk, Ivy! – morogta Nate.
– Ivy.

A lány elismételte a nevemet. Az ő szájából ridegen, súlyosan hangzott. Hunyorogva néztem rá, megbizonyosodva róla, hogy tényleg nem egy ismerősről van szó.

– Mi ütött beléd? Gyere már! – Nate olyan durván rántotta meg a karomat, hogy fájdalom hasított a vállamba. Végül nélkülem botorkált el onnan, átkozva minden útjába kerülő faágat meg fűcsomót.

A trikóm fölött egy használtan vett, agyonmosott inget viseltem. Kibújtam belőle, és odadobtam a lánynak, mielőtt Nate után indultam.

– Köszönöm, Ivy – szólt utánam a lány, amikor már elég messze jártam, de azért még hallottam.

Mire kiértem az útra, Nate már a kocsiban ült, és türelmetlenül dobolt kezével a volánon.

– Szállj már be!

Eléggé be voltam szarva az átéltektől ahhoz, hogy hallgassak rá. A zene újra felharsant, amikor elfordította a slusszkulcsot, mire mindketten odanyúltunk, hogy kikapcsoljuk, aztán meg úgy kaptuk vissza a kezünket, mint aki parázsba nyúlt.

Csak akkor szólaltam meg, amikor már kiértünk a fák közül.
– Az a lány. Te is hallottad, hogy a nevemen szólított?
Éppen csak rántott egyet a vállán.

– Ismert volna engem? – töprengtem tovább. Aligha felejteném el, ha találkoztam volna egy ilyen lánnyal, aki leginkább egy fonnyadt citromra emlékeztet.

– Honnan a fenéből tudjam? – kérdezte mogorván Nate.

Állítottam a visszapillantó tükrön, hogy vethessek egy pillantást a számra, és halkan elkáromkodtam magam. Már úgy nézett ki, mint egy félig hámozott barack.

Az út maradékát mély kussban tettük meg. Amikor Nate megállt a kocsibejárónkon, az ajtókilincs felé nyúltam. Erre lezárta.

Felé pördültem.
– Mit csinálsz?
Felkapcsolta a belső világítást, és felszisszent.
– Ó, a picsába, ez elég rondán fest. Figyelj csak, tényleg nagyon sajnálom. Jól vagy?
– Fantasztikusan. Engedj ki!
– Oké, de… – Nyelt egy nagyot. – Mit mondasz majd anyádnak?

Rábámultam. Cigaretta a fül mögött, bámuló szempár olyan szempillákkal, melyek láttán az éltesebb hölgyek irigyen elmosolyodnak: pazarlás ez egy fiúcskára. Akaratlanul is elnevettem magam.

Nate megdermedt.
– Mi olyan vicces?
– Te. Félsz a muteromtól, igaz?
– Na és? – köpte felém. – Te is félsz tőle.
Égő arccal fordultam el. Amikor nyitottam volna az ajtót, ő visszazárta.
– Nate! Engedj ki, bazmeg!
Valaki bedörömbölt a sofőrablakon.

Nate tágra nyílt szemmel, ültében ugrott egyet. Asszem, arra számított, hogy anyám az. De csak a szomszédunk, Billy Paxton hozta rá a szívbajt.

Felpillantottam rá. Billy velünk szemben lakott, de sosem beszéltünk még igazán. Különösen azóta a fájdalmas középiskolai incidens óta, melynek emlékei még mindig megborzongatnak, lebénítanak, akármit is csinálok éppen. Ő is ott volt azon a bulin, amelyen Nate-tel jártunk, én akkor úgy tettem, mintha nem láttam volna.

Nate letekerte az ablakot, és a füle mögé nyúlt, hogy megbizonyosodjon, nem pottyant le az imént a cigije.

– Mit akarsz, öreg?
Billy rá se hederített.
– Jól vagy, Ivy?
Áthajoltam Nate-en, hogy jobban lássam.
– Öhm, hát ja, minden oké.
A szájára mutatott. Alkarján fehér festékcsík futott végig.
– Ezt ő csinálta?
– Ez most komoly? – háborodott fel Nate.

Hirtelen úgy éreztem, mindjárt elbőgöm magam. A fájdalom teszi, gondoltam, múlik az adrenalin hatása.

– Nem, dehogy! Ez csak… egy kis autós baleset. Semmi bajom.

Billy merőn figyelt egy darabig. Olyan magas volt, teljesen kétrét kellett görnyednie, hogy benézhessen az ablakon.

– Oké. Én itt leszek. – A verandájukra mutatott. – Csak hogy tudd.

– Köszönjük, hogy szolgálsz és védsz – mondta Nate szarkasztikusan, de csak akkor, amikor Billy már a felhajtóján baktatott.

Kivágtam az ajtót, aztán becsaptam magam mögött, és visszafordultam.

– Mi most végeztünk.
– Teszek rá… – válaszolta Nate, azzal elszáguldott.

A járdán álldogáltam lüktető ajakkal és kimerültségtől jajgató testtel, de azért az ürömbe jutott egy kis öröm is, hisz szabad voltam.

Billy megköszörülte a torkát. Feszülten üldögélt a verandán, és még mindig engem bámult.
Szégyenkezve emeltem fel a kezemet.
– Sajnálom – mondtam neki.
– Mit sajnálsz?

Olyan halkan mondta, hogy azt is hihettem, nem is nekem szólt, talán csak magának motyogott. Majdnem annyiban is hagytam. Talán a számban lüktető szúró, folyamatos fájdalom hatására fordultam meg.

– Sajnálom, hogy azt hitted, közbe kell lépned – válaszoltam, élesebb hangon, mint szerettem volna.

Billy csak bámult, majd felállt, és megrázta a fejét.

– Ne félj, többé nem fordul elő. – Aztán eltűnt a házukban.

Felnéztem a sötét emeleti ablakokra. Egyikük mögött egy perc múlva világosság gyúlt, mire elfordítottam a tekintetemet, gyomromban a bánat és az olcsó silány vodka keveredett. Ideje ágyba bújni, gondoltam, egy szarság egy éjszakára bőven elég.

Lassan, óvatosan nyitottam ki a bejárati ajtót, és visszafojtott lélegzettel csusszantam be rajta. Aztán fojtott, rémült kiáltással megtorpantam, mert anyám rám várva ült a lépcsőn.

– Anya! – Fejemet leszegtem, kezemmel a számat takartam. – Miért vagy még ébren?

Belehajolt az ajtó fölötti ablakon beáradó holdfénybe. Fényes haját hátrakötötte, és pillantása hegyes tűként fúródott belém.

– Csak egy rossz álom. – Aztán felpattant, mert meglátta a számat. – Mi történt? Baleset?
Az ajkam második szívként lüktetett.
– Nem! Jól vagyok. Úgy értem… nem volt igazán baleset…
Tekintete szinte lyukat égetett belém.
– Ki vele. Pontosan mondd el.
– Nate… elrántotta a kormányt – magyaráztam. – A kocsi leszaladt az útról.
– És aztán?
Az erdőben látott idegenre gondoltam, ahogyan halvány bőrét csapkodja.
– Aztán semmi. Hazajöttünk.
– Csak ennyi? Ennyi volt az egész?
Aprót biccentettem.
– Oké. – Anyám idegessége csillapodott. Szája sarkában cinkos mosoly rándult meg. – De Nate ivott az este, ugye?

Egy kissé haboztam, próbáltam összekapni a gondolataimat. Anyám az előbb, dühösen, kevésbé tűnt veszélyesnek.
– Ühüm.
Egy gyors tudtam én bólintás.
– Menj a szobádba! Tűnés.

Elhúztam mellette, és felóvakodtam a lépcsőn. Fel se kapcsoltam a villanyt a szobámban, csak ledőltem a párnákra, és lehunytam a szememet. Amikor kinyitottam, ott állt fölöttem, és sebhelyes bal kezével egy zacskó jeget nyomott a számhoz.

– Nem ütötted meg a fejedet? – Visszatért szokásos nyugalma: mintha csak a pontos időt tudakolta volna meg. – Kell agyrázkódástól tartanunk? Az igazad mondd!

Odasimultam a jeges zacskó jóleső hidegéhez. Mikor gondoskodott rólam így utoljára? Amikor megpróbáltam felidézni, óceánként árasztott el az üresség.

– Semmi baja a fejemnek – motyogtam. Elérkeztem ahhoz a szörnyű szakaszhoz, amikor még mindig részeg vagy, ugyanakkor már másnapos is. – Már mondtam, nem nagy ügy. Nate-en még egy karcolás sincs.

– Rajta nincs egy karcolás se. – Halk, dühtől fűtött hangon beszélt. – De az én gyerekem úgy néz ki, mint egy bokszoló.

– Dana. – Hirtelen ott termett az apám, kezével anya karján, testével eltakarva a folyosóról beszűrődő fényt. Igyekeztem nyitva tartani a szememet, ahogy előrelépett, anya pedig a háttérbe húzódott.
– Ennél azért jobban neveltünk – mondta apa. – Miért szálltál be egy részeg sofőr mellé?
– Nem t’om.
Nagy Apasóhaj.
– Kezdem unni ezt a választ. Van fogalmad róla, mennyivel rosszabb is lehetne a helyzet?

Tekintetem folyton a válla fölött, a mennyezeten köröző ventilátorra tévedt, kábán próbáltam számolgatni a lapátjait.

– Nem tudom – ismételtem. – Sokkal?

Nem akartam én az okostojást játszani, szerencsére nem is nagyon figyelt rám. Csak mondta, mondta, ami épp eszébe jutott, nagy-nagy türelemmel. Mire végre megérthettem, mennyire hülye voltam, már félig aludtam. Végül álomba zuhantam, egész reggelig szunyáltam, hogy másnaposan és dagadt szájjal vágjak neki a nyári szünet első napjának.

No meg egy rejtéllyel, ami eldugva várakozott agyam egy hátsó szegletében. De még napok teltek el, mire ismét láttam a lányt a patakból.

Fordította: Rusznyák Csaba

Melissa Albert: Bűnös szívünk mélyén
Agave Könyvek Kiadó, Budapest, 2023, 2023
336 oldal, teljes bolti ár 4480 Ft