Születésünktől fogva magányosak vagyunk | Emi YAGI: Kihordott hiány

Fazekas Erzsébet |

Egy kitalált terhesség története a japán írónő, Emi Yagi bemutatkozó – és rögtön sikerré vált – regénye. Ennyiben összefoglalható is lenne a könyv tartalma, de ilyen egyszerűsítéssel teljesen hamis volna mindaz, ami a szövegből kiolvasható. Egyáltalán nem csak a magzati fejlődés folyamatának nyomon követéséről van itt szó. Sokkal többről. Az alaphelyzet csupán jó ugródeszka az üzenet megfogalmazásához.

Hősnőnk, az egyetemet végzett, fiatal szakember, Sibata egy olyan irodán dolgozik, ahonnan a sokféle felhasználásra alkalmas papírhengerek gyártósorra küldését tervezik, szervezik, indítják. Számtalan apró-cseprő, gyakran rangon aluli feladat mellett olykor még a termék piaci elhelyezése is az ő dolguk. De Japánban vagyunk, ahol a főnök utasít, a beosztott végrehajt, s közben azt se tudja (legalábbis nem meri figyelni), valójában mikor ér véget a munkanapja. Mert amíg jelen van a főnök, a többiek sem szedelőzködnek.

Történetünk első napján a csoportvezető utasítja Sibatát, hogy tüntesse el a tárgyalóból az ott maradt, beszáradt és cigarettacsikkes csészéket. De a lány kellő udvariassággal kitér a nemszeretem feladat elől: „megtenné, hogy ma megcsinálja helyettem? A pakolást… Nekem most nem megy, Terhes vagyok. Nem bírom a kávé szagát. Rosszul vagyok tőle. A cigiszagtól is. (…) Hát így lettem terhes.”

A(z egyébként egyedülálló) lány egy pillanat alatt találta ki a legjobbnak vélt kibúvást. A többi részletet pedig már tudatosan tervezte. A HR-es (egyébként jogos) kérdésére rávágja: jövő májusra van kiírva. Visszaszámolva így jött ki az 1. fejezet címe: 5. hét. Sibata mentegetőzik, hogy ilyen korán szólt, de nem veszik rossz néven. Mindenki segítőkész. Elsőre annyit kér, ne kelljen munkaidőn túl maradnia. Az osztályon csak férfiak vannak, nekik a lány csökkentett munkaideje csupán egy problémát okoz: ki főzze a kávét, szedjen le, mosogasson. Ez a különleges feladat mostantól egy friss diplomásé. Aki, bár szintén férfi, meglepően hamar beletanul.

A 7. héttől 2-3 órával korábban indul haza. Rácsodálkozik, hogy miért várakoznak annyian a vasútállomáson. Alig hiszi el, hogy a közeli irodaházak dolgozói ilyen korán eljöhetnek. „Megdöbbentett, milyen sokan vannak, akiknek mi sem természetesebb, mint ötkor felállni.” (Olvastunk már épp eleget a japán céges kultúráról…) Sibata – lám, mekkora áldás egy terhesség – kimaradhatott a munka utáni közösségi vacsorákból, ivászatokból is

Egyszerre sok ideje lett. Azt hitte, szereti a zenét, de most nem tudja, mihez kezdjen vele. „Ezerrel énekel egy láthatatlan énekes, nekem meg fogalmam sincs, milyen képet vágjak hozzá. Még rosszabb, ha egy nagyobb zenekar játszik. Hogy csinálják ezt azok, akiknek hobbijuk a zenehallgatás. Lehunyt szemmel, némán figyelnek, vagy bámulnak a semmibe, rázzák a fejüket meg a feneküket? Több mint harminc éve élek már, de most jöttem csak rá, mennyire nem tudok semmiről semmit.” A 8. héten tornázni, nyújtani kezd. A 13. héten megjön a menstruációja. Szerencsére fekete szoknyát vett, nem fehér nadrágot. Irány a női mosdó, de a sok sminkelő miatt nem mert bemenni a fülkébe. „Emeletünkön nincs sehol otohime, zörejkeltő szerkezet, ami elnyomja a nemkívánatos hangokat, így kihallatszott volna, ha kinyitom az egyszer használatos betétet.” A lebukástól tartva átsiet a másik épületbe.

Egyre többet eszik – a 15. héten hízni kezd. Rátért a mindent takaró egybe-ruhákra, amiket itt-ott ki is töm. A 19. héten egy vállalati rendezvényről távozva vesz egy dobozos sört, s attól kicsit kábán megáll egy ólomüveg ablakdísz előtt. „A híres nőt három bölcs fogja közre, és kisbaba van az ölében. Nem lehetett könnyű, szólt a hangom. Terhes lettél, pedig nem is tehettél róla, aztán jött az angyal, meg sokan mások. Biztos voltál néha rosszul. Egyébként is elég fiatal voltál, ugye? Mindenki ledöbbent körülötted, nem? Gondolom sokan azt hitték, csak simán félreléptél. A vőlegényed, az a pásztor, vagy ács? József? Ő nem haragudott meg?”

Nincs mellette senki, folytatja hát a féloldalas beszélgetést: „Képzeld, én most megjátszom, hogy terhes vagyok. Haragszol? Csúnya dolog ilyet csinálni? Hozzám nem jönnek angyalok, meg bölcsek. Sőt, a szüleimnek se mondtam el, de a munkatársaim hajtogatják, mennyire meglepő.”

Sibata nem említi, mi az értelme, célja mindezeknek – mit nyert e látszattal? Azon túl, hogy nem kellett mosogatnia, azóta korábban mehet el. Mintha élvezné a helyzetét. Erről is beszélne Máriának. Ha nem zavarnák meg a járókelők, folytatná is: „Gondolom, sokkolt, amikor közölték, terhes vagy. De legalább ma is vannak bőven, akik ünneplik a gyereked születését. Sokakon segített, hogy vagytok: te és a fiad. Bár hülye érzés lehet, hogy örökre rád ragadt a szűzanya név, s mindig úgy határoznak meg, mint X. Y. anyukája. Mit csináltál, ha túl sok volt a stressz? Nehéz lehetett, hogy leszűzanyáztak, mikor rég felnőtt a gyereked, pláne, keresztre is feszítették. Remélem, tudod néha a saját neveden nevezni magad, pihenni délután, és szánsz időt arra, amit szeretsz.” Integet az ólomüveg képnek, majd elindul haza. „A régi házak, az aszfalt, a levegő úgy csillogott, mintha beléjük temették volna a csillagképeket.”

A 20. hetébe lépett, amikor meglátogatja szüleit… Nem esik szó velük a terhességéről. Hétköznapi, szürke esemény. „Lemertem a habot a merőkanállal. Úgy terpeszkedett a cseréplábas szélén, mint valami pampafűmező. Apám a tévét kapcsolgatta, az év végi dalversenyen olyan énekes lépett fel, akit nem ismert. Anya bekapcsolta a kiegészítő hangcsatornát, a mosdóban felharsant a mosógép elektromos dallama. Szóval három felnőtt ember békés vacsorája némileg pokoli jelleget öltött.”

Az újévi szünetben (21. hét) „megint nőtt egy kicsit a hasam… de ez még nem magyarázná azt a lenyűgöző bizonyosságot, hogy valaki lakik odabenn. Ahogy betettem a sálat, sokkal meggyőzőbb lett.” Egyik kollégája folyamatosan nyaggatja, mi a gyerek neme. Majd a nevét kérdezgeti. Egy napon Sibata-szan feliratú cédulát vesz észre férfi asztalán. „Halványan, apró betűkkel fiúnevek sorakoztak, mint a frissen kikelt lárvák. Mellettük az írásjegyek vonásszámát tüntette fel.” Az ebédszünetben Sibata könyvesboltba megy, terheseknek szóló újságokat lapozgat. Töri a fejét, ha tényleg szülne, mit szeretne: milyen emberré váljon a gyerek. „Elbizonytalanodtam, jó ötlet-e rákényszeríteni saját vágyaimat egy tőlem nyilván eltérő személyiségű valakire. Hiába simogattam meg a hasam, a berakott törülköző csak simán borzos tapintású volt, de nem segített megtalálni a választ.”

Terhestornára jár. „Mindig kiszúrom a várandós nőket, de ennyit egy rakáson most láttam először. Itt felszabadultabbak voltak, felváltva nevettek, panaszkodtak. Ilyesmi lehet, ha kiengedik a vadonba az állatkert szűk ketrecében egyedül sinylődő jegesmedvét.” A mamirobik gyakorlatait alig bírja Sibata. „Mindenki táncolt, mint az őrült. A neonkék pólós nő hörögve lóbálta melleit, mint két gyümölcsöt és hatalmas hasát már-már érzékien tologatta előre. Mint egy termékenységi rituálén, csak úgy sugárzott az energia.”

Az olvasó (akárcsak én) furcsállhatja, hogy nem bukik le. De fölösleges kérdezgetni, miért nem veszik észre, hogy a magzat gyarapodását egyre vastagabb sálak mutatják, melyek, láss csodát!, torna közben sem mozdulnak el. A többiek elfordulnak az öltözőben? (Zuhanyzásról szó sem esik.) Sibata elfogadja a has bőrét puhító olajat, de nem figyelik, ő hová keni. Vagy talán csak arról van szó, amit a fülszöveg írója szürreálisnak mond. Vagyis a többi terhes amúgy is tudja, hogy mindez hazugság. Megjátszás, becsapás. Nem véletlenül kérdi egy drámai kitárulkozása során az egyik edzőtárs: „Ugye, van titkod? Rejtegetsz valamit?” – és Sibata igent mond.

Mi olvasók már az ötödik héttől tudjuk, színjáték zajlik, kitaláció, mese. Ezért nincs jelentősége, hogy mit gondolunk, amikor a 36. héten sorra kerülő első orvosi látogatáson a nőgyógyász – egy meg nem nevezett látványon –, először nagyon meglepődik, ám aztán mutogatja, hol van a baba ilyen-olyan testrésze. A szülés megindulása is a szerep része. Arra való a fikciós keret, hogy a napi 12 órát dolgozó, éjszaka könyvét író fiatal szerző kifejtse, milyen a kismamák, a fiatal anyák, egyáltalán a női munkavállalók helyzete, élete napjainkban, Japánban. Hogyan szereznek bölcsődei helyet, és mennyiben számíthatnak férjük segítésére. (Semennyire…) „Miért kell ennyire hálálkodnom, azért, mert egyetlenegyszer ki bírt cserélni egy nyavalyás pelenkát? Belegondolt egyáltalán, mennyire fáradt vagyok? Ha igen, úgy van vele, ez az anyák sorsa? Ott van tőlem húsz centire, de alszik, mint a zsák, és sokkal idegenebb, mint egy politikus, akivel sose találkoztam. Sokkal magányosabb vagyok a férjemmel, mint egyedül.”. Ezt hallván Sibatából (Yagiból) kiszakad: „Olyan egyedül érzem magam. Olyan magányos voltam mindig is. Elvileg tisztában vagyok vele, mindannyian azok vagyunk, születésünktől fogva, csak én még nem szoktam hozzá.” Ennek olvastán nincsenek is további kérdéseink. Csak erős, együttérző érzelmeink, átélhető benyomásaink vannak. Sibata története jelentős lökést adott Japánban (és nem csupán ott) az egyre erősebben öntudatra ébredő nőknek, akik ki akartak törni a hagyományosan elfogadott – és megkövetelt – női szerepből. És meglehet a véleményünk (társadalomkritikánk) is a közegről, amelyben Sibata-Emi Yagi él.

• Olvass bele!

De inkább ne foglalkozzunk ezzel a helyzettel. Dőljünk hátra és élvezzük a szerző stílusát és Mayer Ingrid kiváló fordítását. A gördülékeny mondatokat. A jól tagolt rövid fejezeteket – melyekben igyekszik követni a terhességi heteket. Ennyiben lehetne akár kismama-napló is a könyv. De nem az, persze, hanem a szó legjobb értelmében vett irodalom. Hadd idézzek ide kedvtelve néhány igen kifinomult, szép részletet.

Nagy havazás van, mindenkit hazaengedtek. Sibata az ablaknál áll: „Az ég hamuszürke volt, mint amire több rétegben híg tust mázoltak és a félhomályos üresség hangtalanul ontotta magából a megszámlálhatatlan sok hópelyhet.” „Egyenlőség van, gondoltam. Mindenki otthon ül a hó miatt.” Oly szépen idézi vissza kislánykori izgalmát, amikor egy érdekes tervet eszelt ki. Be akar jutni egy furcsa vénasszony védett kertjébe: „Mellkasomban mintha kismadarakat neveltem volna, olyan mozgolódást éreztem odabent, amikor lementem a lépcsőn.” Belép a titkos, tiltott helyre. „Az éjszaka titkát sűrűre főző sötétség lassan bomlani kezdett. Az ég széle új, friss színekre váltott, mindenféle tarkabarka árnyalat borult virágba, és kacagott, csacsogott. A virágokat a reggeli harmat drágakövei ékesítették, parfüm-buborékok zsibbasztották az agyamat. Lábujjhegyre álltam, és kinyújtottam a kezemet a puha virágért. Ahová felértem, egy hajszállal onnét, megrepedt valami. Felkelt a nap. Vége lett az éjszakának. Onnantól mintha szűnni kezdett volna a varázs, szédítően változni kezdtek a színek a világban. Egy szempillantás se telt belé és a kis világ megmártózott a reggelben.”

Lehet, hogy Sibata erről a kertről ugyanazt gondolta akkor, mint később a kitalált terhességéről? „Szereznem kellett egy helyet, ami csak az enyém, még ha hazugság is. Elég egy akkorka kis hazugság, amibe pont befér egy ember. És ha teljesen az enyém, és fenn tudom tartani, talán eljuttat valahová egészen máshová. És közben talán nem csak én, hanem a világ is megváltozik egy egészen kicsit.” Idáig jut, amikor felbukkan a kert tulajdonosa. A banya a kiscicáinak tálal tejet. Profilja olyan, mint Máriáé volt egy szentképen. Körbeért a történet: Máriától-Máriához érkeztünk…

40. hét – „Négy nappal előbb jött el a kiírtnál. Egy hang se jött ki a torkomon, de magamban szólítottam őt. Nem annyira hitből, mint együttérzés-szerűségből. Maria, Maria-szan! Mindig arra jutok, mennyire ügyesen csináltad. Pedig milyen félelmetes lehetett úgy szülni, hogy csak az ács férjed volt ott, meg valami ló. És utána is csak angyal jött hozzád, meg a bölcsek, pedig nyilván jobban örültél volna egy szülész-nőgyógyásznak, vagy egy ápolónak” – elmélkedik Sibata. Majd ismét arra utal, milyen nehéz bölcsődei helyet találni. Pedig muszáj visszamenni dolgozni, „különben képtelenség felnevelni egy gyereket, de nincs hova tenni munka közben. Pokol, ha szülsz, de pokol akkor is, ha nem. Micsoda egy hely, nem igaz? Pedig azóta eltelt kétezer év.” És számomra a következő mondat adja meg a kulcsot a könyvhöz: „Én is alaposan utánanéztem a bölcsődének. Gondoltam, még mindig jobb, ha bebiztosítok magamnak valamit, akár hazugságból is, mint hogy valami kétes helyen ottfelejtsem magamat. Akár egyedül, akár valakivel. Még ha magam ellen is fordítom a világot.”

Yagi fikciós meséjében valójában mozaikot látunk. Történetet azáltal adhat ki, ha saját magunk számára értelmezzük (esetleg átértelmezzük) Sibata helyzetét. Tehát ahány olvasó, annyi változat születhet belőle.

A címoldalon a japán kiadás borítójának illusztrációja

Emi YAGI: Kihordott hiány
Fordította: Mayer Ingrid
Scolar Kiadó, Budapest, 2024
172 oldal, teljes bolti ár 4495 Ft,
online ár a kiadónál 4246 Ft,
e-könyv változat 3745 Ft
ISBN 978 963 509 8958 (papír)
ISBN 978 963 509 9924 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Sibata Tokióban lakik, harmincnégy éves, egyedülálló. Élete egyhangúan telik, elviselhetően, de nem boldogan. Amikor úgy érzi végleg lehúzná a burkolt vagy a nagyon is nyílt munkahelyi zaklatások mocsara, teherbe esik. Legalábbis ezt állítja magáról. A történet az 5. héttől követi végig a nő színjátékát, amelynek a végén végleg összemosódik a valóság és a képzelet.
A néhol dísz és dallam nélküli naiv próza olyan atmoszférát teremt, amely felerősítve azt, együtt rezonál a Sibata világát betöltő magánnyal. Az erős társadalomkritika a női szerepek és elvárások elleni lázadásra fókuszál; Sibatát a terhesség kivételezetté teszi, míg az egyedül őrzött titok elszigeteli, és még jobban magára marad.
Emi Yagi debütáló regénye ironikus, olykor szürreális stílusával és fanyar humorával egyből a megjelenése után a kortárs feminista irodalom mérföldkövévé vált.