Emi YAGI: Kihordott hiány (részlet)

5. hét

Hihetetlenül frissek voltak így délután a zöldségek; még a mizuna leveleinek vége is egészen másként kunkorodott, mint ahogyan este szokott. Az embereken megingathatatlan eltökéltség látszott, hogy márpedig ők most hazaviszik a vásárolt alapanyagokat, megfőzik és jól bepakolják a hasukba.

Mintha nem is ugyanaz a bolt lett volna. Sehol egy szárazra aszott szasimi vagy egy piros lében úszó csirke a lefóliázott tálcán. Se egy félárú készételeket szemrehányó tekintettel mustrálgató vevő. A padlócsempe fehérje csak még fehérebbnek tűnt a lámpafényben, és a háttérben játszott zene, ami közben, mint kiderült, csak egy rövid szöveget ismételgetnek a bolt nevével, szépen beleolvadt a vásárlók zsivajába, tehát tökéletesen megfelelt a célnak, hogy egy forgalmas üzlet benyomását keltse. Azt a kasszát választottam, amelyiknél rövidebb volt a sor, előttem egy bácsi, aki még a vállamig sem ért, annyira meghajlott a háta. Nem tűnt kövérnek, de a karja petyhüdt volt, és a kosara legtetején egy csomag (családi kiszerelésű) sabusabunak való kagosimai fekete disznóhúst cipelt.

Ahogy hazafelé tartottam a degeszre tömött bevásárlótáskámmal, az ég még áttetszőn világos volt, kissé meg is szédültem a hirtelen félhomálytól, amikor beléptem a lakásom vasajtaján. Lerúgtam a magassarkúmat, és lerogytam a földre. Egy darabig csak hevertem az előszobában, és újból megállapítottam, hogy micsoda luxus ez. Kiélvezni a laminált padló szinte ismerősen hűvös érintését ebben a nyárból itt ragadt dögmelegben, amit már lassan unni is unok. Békésen heverészve feltekinteni, és látni, hogy a szobába még besüt a délutáni nap.

Micsoda luxus egy terhesség, és micsoda magány.

~~

Négy napja lettem terhes.

– Hogyhogy itt vannak még ezek a csészék? – morogta a csoportvezető, alig hogy visszaért az osztályunk asztalaihoz. A zsírosan ragadós délutáni levegőbe még dohányfüst szaga is vegyült. – Mikoriak is? Ja, az első délutáni ügyfeleké – mondta ezúttal egy fokkal hangosabban. Pedig hiába emeli fel a hangját, hiába számolja ki az eltelt időt, se a csészék, se a kistányérok nem fognak maguktól elvándorolni a mosogatóig.

Senki nem nézett fel. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy hozzá szóltak volna. Én is követtem a példájukat, és lesütöttem a szemem. Az előttem lévő számítógép egy pontjára meredtem. Túl sokáig néztem, a fehér képernyő mintákat rajzolva repedezni kezdett. Rengeteg a dolgom. Annyi mindent kell csinálni, hogy az nem igaz. Mindjárt itt a leadás, plusz rám bízták az első féléves beszámoló anyagának összeállítását. Ugyanúgy nem érek rá, mint a kollégáim.

Árny vetült a képernyőm Excel-táblázatára.

Csészék!

Valaki a csészéket szólongatta. Érdekes hobbi. Összeszorítottam az ajkamat, hogy száraz lehelete ne férkőzhessen be rajta, és püföltem a szóközbillentyűt.

– Sibata-szan!
A főnök ott állt közvetlenül mögöttem. Látni lehetett a füstöt.
– Sibata-szan, még elöl vannak a csészék. A tárgyalóban.
Oké, máris.

Nem siettem el a dolgot, de mire felálltam, a csoportvezető már visszaért a saját helyére, ami legbelül van. A neten vett derékfájás elleni párnáját igazgatta.

Senki nem nézett fel. Nyilván, hát mi közük lenne nekik a kávéscsésze-pakoláshoz? Szerintem soha még csak fel sem merült bennük, hogy ilyen munka is létezik. Felállítottam az útban heverő szemeteskosarat, és elindultam az azonos emeleten található tárgyaló felé.

Tárgyalónak hívjuk ugyan, de igazából csak lekerítették az egyik sarkot, és betettek egy kis asztalt meg néhány széket. A falakat helyettesítő térelválasztó panelen celluxnyomok. Elképzelésem sincs, mikor ragasztgatják ezeket össze, de nagyjából az összesen van, némelyik ragad is, ha hozzáérek. Egy szinttel lejjebb van egyébként tisztességes tárgyalóterem is, de azt csak a nagyfőnökök használják. Vagyis használhatják.

Még lázadásnak sem nevezném, csak egy kis kísérletnek szántam. Hogy nem pakolná-e el másvalaki a csészéket legalább, mondjuk, aki részt vett a megbeszélésen? Hogy akad-e legalább egyetlenegy ember, akinek végigfut az agyán, hogy „Hű, de hosszú volt ez a meeting. Ó, tényleg, itt vannak a koszos csészék, mert Sibata-szan főzött nekünk kávét, és fel is szolgálta. Leszedni leszedem én”. Csak bujkált bennem a kíváncsiság, vajon mihez kezdenek, ha nincs valaki, aki ugyan részt sem vett a tárgyaláson, de direkt kifigyeli, mikor végeznek, és már megy is önként rendet rakni.

Szóval minden további nélkül le akartam szedni később, ha nem lettek volna csikkek dobálva a csészék alján maradt kávéba, és nem ennyire durva a délután fél ötig kint hagyott hamutál szaga.

– Elnézést – szólítottam meg a csoportvezetőt, aki épp elment mellettem. Talán a konyhába készült, mert bögre és teafilter volt a kezében. Biztos Asitaba-tea, amire mostanában kattant rá. – Megtenné, hogy ma megcsinálja helyettem? A pakolást.

– Hogy mit?
– Nekem most nem megy.
– Hogyhogy? Történt valami?
– Terhes vagyok. Nem bírom a kávé szagát, rosszul vagyok tőle. A cigiszagtól is. És amúgy az egész épületben tilos a dohányzás.

Hát így lettem terhes.

Amikor a HR-en kérdezték, hogy mikorra vagyok kiírva, hasra ütésre rávágtam, hogy jövő május közepére, szóval onnan visszaszámolva most az ötödik hétben vagyok. Tehát véletlenül egy kicsit túl korán jelentettem be a munkahelyemen.

Közölték, hogy osztályon belül döntsük el, állapotomtól függően mit és mennyit dolgozom a terhességem alatt, ezért először a csoportvezetőhöz fordultam. A csoportvezető felterjesztette a kérdést az osztályvezetőnek. Az osztályvezető csak fogta a fejét. Ez várható volt, hiszen az osztályunkon rajtam kívül kizárólag férfiak dolgoznak. Mielőtt én beléptem volna a céghez, állítólag volt két nő részmunkaidőben, de az egyik azért mondott föl, mert a szüleit kellett ápolnia, a másik azért, mert férjhez ment.

Próbaképp felvetettem, hogy ne kelljen munkaidőn túl bent maradnom, amíg el nem múlnak a rosszulléteim, és ebbe meglepően könnyen belementek. Persze lehet, hogy a hátam mögött mondtak ezt-azt, de kit zavar, ha úgysem tudok róla. Kicsit csökkentették a teendőimet, és minden nap két-három órával hamarabb hazamehettem, mint korábban. Kapóra jött, hogy mind az osztály-, mind a csoportvezető alig-alig emlékezett valamire a saját felesége várandósságából.

Az én munkaidőm végénél amúgy is jobban érdekelte mindkettőjüket, hogy mi lesz a kávéval. Ki fogja megfőzni a létszámnak megfelelő mennyiségben, ha vendég jön, illetve ki szedi majd le a koszos csészéket? Hová kell fordulni cégen belül, ha elfogyott a tejszín? Szóltak, hogy állítsak össze Wordben egy útmutatót. És távollétemben a férfi alkalmazottak tartottak egy megbeszélést, ahol is egy tavalyelőtt friss diplomásként belépett srácot jelöltek ki a feladatra.

– Nem is nehéz – közölte meglepetten, amikor kérésére megmutattam a teakonyhában, hogyan kell kávét készíteni.
– Persze, hogy nem – mondtam neki –, mert instant.

7. hét

Először azt hittem, valami rendezvény van a következő állomásnál. Vagy most érnek vissza külső munkáról az irodájukba az emberek. Honnan tudhattam volna, hogy itt mindenki ilyen korán indul haza, azért van ekkora tömeg a vonaton. És a nagy többség még csak nem is vigyorog boldogan, mint aki kivételesen hamarabb el tudott jönni a munkahelyéről. Teljesen megdöbbentett, milyen rengetegen vannak, akik számára mi sem természetesebb, mint ötkor felállni és eljönni.

A nálam jóval idősebb férfiak és nők, illetve a nálam valamivel fiatalabb lányok voltak többségben. A fiatal lányok fel-fellibbenő szoknyájuk alját leszorítva, a telefonjukat bámulták a tömött vonaton. Több volt a rendesen sminkelt nő, mint amennyivel az eddig megszokott időben szoktam egy kocsiba szállni hazafelé. Hiába volt már késő délután, még véletlenül sem kopott le foltosra az alapozójuk, és arccsontjukon a narancsszínű pír olyan frissen fénylett, mintha csak az imént vitték volna fel ecsettel.

Másrészt az idősebb nők többsége egyáltalán nem sminkelte magát. És meglehetősen nagy arányban hordtak hosszú ujjú, szűk pamutpólót. Nem inget, nem blúzt és nem is kötött pulóvert vagy kardigánt, hanem ezt a valamit, amit nemigen lehet másképpen hívni, mint pólónak. Sok volt a fekete meg a fehér, de ahogy végignéztem a kocsin, halvány rózsaszín, sárga, lila és más pasztellszínek is képviseltették magukat, és a jelek szerint bő szabású nadrág és túracipő dukált hozzá. Ahogy álltam ott kábán, az orrom előtt álló pasztellzöld pólós nő elővett egy kulacsot, és a legkevésbé sem zavartatva magát, teát töltött a poharába, és inni kezdett. Még maradhatott a jégből a kulacsban, mert hallottam, ahogy zörög.

Leszálltam, és beugrottam az állomás melletti szupermarketba. Még a vonaton választottam egy receptet a netről, végigmentem a hozzávalókon, egyenként választottam ki a húst és a zöldségeket. Ilyenkor még mindenből volt bőven. Ha belebotlottam egy termelői zöldségbe vagy egy csak szezonálisan kapható halba, azt is beraktam a kosaramba. A kasszára várakozva kipillantottam az utcára, ahol egy csapat gimnazista fiút láttam a polipgombócárus bódéja körül gyülekezni, kezükben sporttáskával, amelyeken hatalmas felirat hirdette az iskolájuk nevét. Nagyban tömték magukba a forró gombócot, az arca mindnek jól le volt sülve, és olyan egyformák voltak, nem is értettem, hogy bírják egymást megkülönböztetni.

Mindezzel együtt, amikor a vásárlás után hazaértem, még mindig csak fél hét volt. Kiléptem az erkélyre, zongoraszót hallottam, valaki gyakorolhatott, mert folyton ugyanazt az egy dallamot ismételgette. Behoztam a száraz ruhát, összehajtogattam, kiporszívóztam a szobát, és nekiálltam főzni. Főfogásnak főtt gyökérzöldséget csirkehússal. Amíg ún. „ejtett fedő” alatt főztem őket, elkészítettem a miszolevest és a kis tálkákba való köreteket. A miszolevest őszi padlizsánnal, köretnek pedig szójában párolt zöldséges halpasztát. Mivel több időm lett, többfélét tudtam főzni, és egészségesen étkeztem, ahogyan egy várandós nőhöz illik. Szebb lett a bőröm, és mintha egy kicsit meg is híztam volna. Tegnap ebédszünetben egy férfi kollégám, aki szemben ült velem, érdeklődött, hogy állok a reggeli rosszullétekkel.

– Szerencsére én könnyen megúsztam, úgy tűnik.

– Akkor jó. Mert láttam, hogy már az ebédedet sem az éjjel-nappaliból hozod. Nem tudtam, hogy ennyi mindenre oda kell figyelni egy terhességnél.

Ugyanis a múlt hét óta otthon készítem el az ebédemet, amit beviszek a munkahelyemre.

~~

Addigra sötétedett csak be, amikorra végeztem a vacsorával, és a kora esti szellő befurakodott a szúnyoghálón, hogy megcirógassa csupasz lábamat. Felálltam, hogy behúzzam a függönyt, és egyúttal bekapcsoltam a fürdőt is.

Mostanában van annyi időm, hogy nem tudom le zuhanyozással a tisztálkodást, hanem rendesen beülök a kádba. Időnként még az ilyen-olyan ajándékba kapott fürdősókat is használom, amelyek a mosdó alatti szekrényben kuksoltak mind ez idáig. Lehet, hogy csak képzelődöm, de a drágábbak tényleg hatnak a fáradtság ellen. Gondoltam rá, hogy igazából akkor kéne bevetnem őket, amikor a nagy hajtás miatt sokkal később érek haza, és már megszólalni sem tudok a fáradtságtól, de mindegy, mert kinek jut eszébe a fürdősóval foglalkozni, amikor úgy istenigazából elfáradt?

Ma holt-tengeri sósat választottam. A kád máris maga a Holt-tenger. Azt írják, a só komponensei bejutnak a verejtékmirigyekbe, és a szervezet salakanyagainak kiürítésével fokozzák az izzadást, vagy mi. Kicsit úgy éreztem, mintha valamivel jobban lebegne a testem a vízben a megszokottnál, megpróbáltam felfeküdni rá. Ahogy ott, védtelenül körbeölelt a Holt-tenger, eszembe jutott a dugong, amit egyszer régen láttam egy akváriumban. Akkor láttam dugongot először és utoljára, szemmel láthatóan nem forralt magában semmit, és még csak fel sem merült benne, hogy esetleg őt használják ki, csak nyugodtan ringatózott a végtelenül zöld medencében. Az arckifejezéséből ítélve igazán jó természetű állatnak tűnt.

Talán a fürdősó jótékony hatására ezúttal kissé melegnek éreztem a lakást, ahogy kiszálltam a kádból, és szárítottam a hajamat. A szúnyoghálón túlról behallatszott a közelben elsétáló diákok hangja. Beállítottam a szoba közepére a ventilátort, amit pedig már épp el akartam rakni télre, és beültem a fotelba. Zenét nem kapcsoltam be.

Én azt hittem, hogy szeretem a zenét. Hiszen most is, amikor gyalogolok otthonról az állomásig, vagy várok valakire, vagy a vonatra, mindig hallgatok valamit a telefonomon. Nyáron fesztiválokra járok. Viszont mióta lett időm, hiába kapcsolok be valamit az üres lakásban, hirtelen nem tudom már, mihez kezdjek vele. Ezerrel énekel egy láthatatlan énekes, nekem meg közben fogalmam sincs, hova nézzek, és milyen képet vágjak hozzá. Még rosszabb, ha egy nagyobb létszámú zenekar játszik. Hogy csinálják ezt vajon azok, akiknek a zenehallgatás a hobbijuk? Lehunyt szemmel, némán figyelnek, vagy bámulnak bele a semmibe, és rázzák a fejüket meg a feneküket? Több, mint harminc éve élek már, de most jöttem csak rá, mennyire nem tudok semmiről semmit.

Halvány fényt kapcsoltam, és elheveredtem úgy, hogy a fotel karfáját használtam párnának. Találomra dallamokat próbálgattam kiénekelni, mintha csak vázlatokat írnék a plafon szabad felületeire. Vékonyabban cincogtam, mint a sima beszédhangom. De azt hiszem, nem is volt olyan rossz. Rákaptam az ízére, úgyhogy egy darabig abba sem hagytam. Az órára pillantva megállapítottam, hogy néhány héttel ezelőtt ilyentájt kezdhettem végre vacsorázni.

Gyerek volt még az idő.

Fordította: Mayer Ingrid

Emi YAGI: Kihordott hiány
Scolar Kiadó, Budapest, 2024
172 oldal, teljes bolti ár 4495 Ft