A temetőben kezdődött | Hárs Anna: Mákfagyi / Rózsavölgyi Szalon

Bedő J. István |

Legelőször is: elképedtem a Mákfagyi előadásától – mert ilyen, minden részletében pompásan kidolgozott és (bennem) csak pozitív benyomásokat keltő darabot jó ideje nem láttam. Hárs Anna kiváló és feszes induló szituációt választott: az idős úr temetésén megjelenik egy nagyon oda nem tartozó fiatal nő, Rózsa – és ettől az elhunyt (alapjáraton is pocsék természetű) ötvenes fiában (Máté, Kálid Artúr) eldől a borjú.

Pedig a lány nem volt az apa szeretője, egyszerűen csak nagyon kedvelték egymást. Rózsa nagyon szerethető egyéniség – de Jeney Luca megformálásában ennél sokkal több. Mint Pál apostol leírásában a szeretet: hosszan tűrő. Szinte nem is e világi. Mindenesetre ritka jelenség.

Ez a találkozás és Máté kiborulása már indításnak is nagyon jó, Kálid akkora energiával dózerolja Rózsát, mintha a Paks 2. munkagödrét töltené fel földdel. Nem csupán a dialógus remek, hanem az is, ahogy Rózsa meg sem rezzen az ordibáló baromtól. Pedig akár elvárható is lenne tőle. A darab nagyon magasan indul, de még innen is tud emelkedni, ahogy pedig a személyes találkozások során Máté nagyon lassan megszelídül, az nem gyengülés, hanem további erősödés. Pláne, amikor egyértelművé válik, hogy Máté: afromagyar (de hülye szó) – szóval egy valamikori etióp–magyar házasságból származik. El lehetne játszadozni azzal, hogy Kálid a privát személyiségét mennyire viszi bele a szerepbe, de valójában ez másodlagos, illetve sokáig másodlagos. Fontosabb, hogy Máté mennyire gyűlöli az apját, voltaképpen mindenért, a sikerei ellenére is elfuserált egész életéért. Amíg Máté el tud jutni oda, hogy résnyire kinyitja az őt körülvevő, kemény, védő kagylóhéjat – az nem kevés, és ehhez a könnyed vagy annak tűnő Rózsa megértése, jelleme kell.

Rózsa rá tudja bírni Mátét, hogy bocsásson meg az apjának – Kálid meg szenved és küszködik –, ez volt a pillanat, amikor sajnáltam mindazokat, akik rendezői jobbon ültek, mert valójában csak a férfi hátát látták – habár még a háta is játszott azokban a hosszú másodpercekben, míg végre meg tudott szólalni.

Hárs Anna lenyűgözően bővítette ki a kétszemélyes darabot a telefonáló háttérfigurákkal: Máté rémes, elviselhetetlen anyjával, meg Rózsa (szintén elviselhetetlen, ráadásul vitatható erkölcsű) szeretőjével, Bum-Bummal. Ezek a jelen nem is lévő figurák akkor is remek jellemrajzot adnak magukról, ha csak a nekik címzett válaszokat halljuk.

Nem tudom, hogy a darab önmagában is erős szövetéhez Dicső Dániel rendezőként mennyi mindent adott hozzá, mivel Kálid és Jeney szövege már papíron is feszesen felépített volt – hanem azért majdnem biztos vagyok abban, hogy nagyon nagy szerepe volt a csöndek alakításában. A ki nem mondható vagy kimondani nem mert gondolatok színre állításában. Ahogyan Máté lapozgatja a megörökölt fagyinaplót (amiben fontos szereplő a címadó mákfagyi…). Vagy egyik ujjával zavartan simogatja a másik keze ujjait. (A két „ellenérdekű fél” megnyílása olyan szép jelenet, mint a Dunakanyarban a Kávéfőzőnőé meg a Vendégé. Ha valakinek a munkáját Karinthy Ciniéhez hasonlítom, az nálam igen nagy elismerés.)

Ahhoz képest, hogy a Mákfagyi alapjában véve dráma, és tulajdonképpen sejthető is a (pozitív) vége-poén, egy pillanatig sem csökken a feszültsége. És ezt ráadásul humoros,  gyakran piszkálódásnak szánt poénok is feldobják. (Ez most éppen nem piszkálódós: Máté: Kirúgják? Rózsa: Remélem.) És belekerült még egy szinte hihetetlen – bár a korábban történtekből természetesen következő – jelenet: a hélium belégzése lufiból, hogy csipogni tudjanak. Tisztára bakancslista-poén. Pedig alig-alig lehetett érteni a röhögéstől…

Nem vagyok szent, olykor én is igen káromkodós tudok lenni, de színházban sosem zavar, ha a szerep vagy a szituáció megkívánja a figura durva beszédét, itt pedig akadt belőle bőven. De egy pillanatra sem néztem körül, hogy a korombeli vagy idősebb közönség háborog-e Máté ordibálásain. Mert ez a Máté így kerek (bár inkább csupa szöglet és tüske) egész.

Dicsérni akarom még az előadás apró részleteit: egészen rendhagyó a világítós – egyébként teljesen céltalanul színváltós – kockasor, ami tökéletesen hozza a különböző helyszíneket, berendezési tárgyakat. Végig nagyon szellemesek és korjellemzők Cselényi Nóra jelmezei. Érdemes megfigyelni, hogy amint Máté buldózerből kezd emberszabásúvá alakulni, úgy lesznek az öltönyei is egyre világosabbak. Végül pedig ellenállhatatlanul mulatságos Rózsának az egyik utolsó öltözéke: a fidres-fodros kurta szoknya, meg a talán táncversenyre kitalált, tiritarka cipő.

Nagyon jó döntésnek tűnik, hogy Hárs Anna feszültséggel teli és mulattató darabja bekerült a műsorrendbe, a szerző nagy ölelést érdemel ezért a Mákfagyiért. Az már csak magán-kötekedésem, hogy a háttérbe rakott fagyitérképről nekem nagyon hiányzik az Auguszt (Fény utca) és a Daubner (Pusztaszeri út)…

Fotók: Kallus György

Szereposztás, részletek és jegyvásárlás