Múlt, jelen – jövendő? | Závada Pál: Pernye és fű

Tóth Zsuzsanna |

Nemcsak Závada Pál vágta nagy fába a fejszéjét, hanem én is, amikor olvasni kezdtem a Pernye és fű című terjedelmes kötetét. Még ha végül sikerrel vettem is az akadályokat, nem volt könnyű feladat. Miért? Hiszen Závada stílusát szeretem, nem szokatlan az sem, ha több szálon futó cselekménnyel kínál meg (sőt: kifejezetten élvezni szoktam, ahogy a szálak egymásba fonódása nyomán kibontakozik a végső kép), ráadásul a könyv jelzett témája sem érdektelen.

Talán az nehezítette a vállalt feladatot, hogy viszonylag nehéz volt egyvégtében elolvasni (ez, mondjuk, alapból lehetetlen is, tekintettel a terjedelemre), különösen azért, mert az elbeszélés hol egyes szám első, hol harmadik személyű. Az ily módon narráló személy, aki időnként önmagát is kívülről látja bizonyos helyzetekben, értelmezhető Závada Pál alteregójaként is. A legmegterhelőbbnek azonban végül a bonyolult, összetett és ellentmondásos téma bizonyult, ami múltunk takargatott, elvakart, máig nem gyógyult sebeire fókuszál.

A könyv a magyar történelem szégyenletes pillanatait vizsgálja – mondhatnánk persze, hogy ennek a múltnak nagyon sok pillanata sajnálatos, és köztük számos szégyellni való akad… (Muszáj Adyt idéznem, aki A Duna vallomása című versében azt állítja: „boldog népet itt sose látott.”) De nézzük, ezúttal melyik kemény időszak Závada témája. Az elsődleges figyelem az ötvenes évek kulákpereire irányul, ezt az időszakot kívánja feltérképezni egy dokumentumfilmes stáb.

Ám nem kevésbé érdekes a történet jelene, amelyben dolgoznak, és ahonnan visszatekintenek: 1988-at írunk, vagyis a rendszerváltozást közvetlenül megelőző időszakban vagyunk. Mindkét kor élénken él az negyven év fölöttiek emlékezetében, hiszen az egyiket jobbára átélték. A régebbi, a Rákosi korszak pedig… Aligha akad család, amelyik ne hordozna valamilyen – elhallgatott vagy kibeszélt, többnyire fájó – emléket. Miközben, ahogy maga a szerző is kimondja:

„…az üldöztetésekről milyen szégyenletesen keveset tudunk. Hogy miként lehetne vajon kideríteni, egyáltalán hány embert hurcoltak meg a különféle processzusok során. Eltelt majdnem negyven év anélkül, hogy a történtekről érdemben akár csak szó esett volna.”

A készülő film stábja a gerinc-gyötrető Rákosi-éra úgynevezett kulákpereinek indul nyomába, de nemcsak az alaptalanul meghurcolt, statáriummal elítélt parasztemberek sorsát villantja fel – dokumentumokkal és a még élő tanúk meghallgatásával –, hanem a velük szemben állókét is. Az olvasó meg egyik szörnyülködésből a másikba esik, ahogy belegabalyodik az irracionális eljárások leírásába. És megdöbben a hatalomgyakorlók elszántságán, az ártatlanok bénult viselkedésén, a hazugság és félelem béklyóin, a megalkuvásokra kényszerített bírókon, a betanított vallomásokon, a besúgóvá válás menetén. Noha a nyolcvanas években egyre többen és bátrabban emelték fel hangjukat az akták újranyitásáért, és kutatták a szőnyeg alá söpört múltbeli eseményeket, még akkor sem sokan jutottak el a félelmetes igazsághoz, a diktatúrák mechanizmusának – a máig érvényes és működtetett módszerek, eljárások – felismeréséhez, nemhogy a leleplezéséhez.

Nem meglepő tehát, mégis elborzasztó, hogy ’88/’89-ben még mindig hányan védik a kulákok ellen uszító, 1948-as cikkek íróit: „…ez mondjuk, tényleg túlzás. No de őnekik ilyenkor, ezt értsük már meg, nem bírósági tanúvallomást kellett tenniük. Hanem hitet – a dolgozó parasztság ügye mellett. Úgymond a mieinkért, nap mint nap. Ezt vegyük azért tekintetbe a mai eszünkkel visszanézve.” Oly korban éltünk, amikor a szomszéd feljelenthetett téged, ha meg akarta szerezni valamely javadat. Ha nem tűntél elég lojálisnak a rendszerhez, az bármikor lecsaphatott rád. Minden megtörténhetett és megtörtént. Túl a padláslesöpréseken, a kényszerű téeszesítésen, egészen a konkrét rögtönítélésekig. De vajon mindig minden ennyire fekete-fehéren látható az adott korban is?

• Olvass bele!

A regény másik idősíkja és szála, ahogy már említettem, nagyobbrészt a rendszerváltás ideje, illetve a szereplők emlékeiben felbukkanó előzmények. (Külön kellene említenem talán a szubjektív emlékezet kérdéskörét is.) A szerző utószavában azt írja, hogy mindez fikció, mégis egyre-másra ismerünk fel eseményeket és személyeket, akikkel szereplőink találkoznak, akikről hírt adnak. Néhány néven nevezett mellett olyanokat is, akik csak jellemző vonásaik révén azonosíthatók. (Mint például „…az a hadarva beszélő, gyors eszű joghallgató – valamelyik Fejér megyei faluból jött –, aki kendőzetlenül beszélt arról is, hogy miként befolyásolták későbbi döntéseit a kamaszkorában az apjától elszenvedett verések.”) Ugyanakkor – ezt is Závada nyilatkozta valahol – a regény egész cselekménye minden szereplővel együtt kitalált ugyan, viszont a benne szereplő interjúk mind valódiak, melyeket a Statárium című, 1989-ben bemutatott dokumentumfilmhez készítettek a rendezővel, Sipos Andrással. Ezek a szerzői kijelentések, valamint felismeréseink – ahogy a készülődő ellenzék megmozdulásai, alakjai megjelennek előttünk – zavarba ejtőek, hiszen minden fikció ellenére a regény sorait nagyon is tényszerűnek éljük meg.

A szereplők közötti szálak, konfliktusok és szerelmi helyzetek valóban „regényesek”, ugyanakkor élénken idézik az akkori nemzedék értelmiségi rétegének életmódját, problémáit. Útkeresések, keserű ráébredések, házassági és munkahelyi válságok, bonyolult személyes kapcsolatok mellett felfedezhetjük még a közösségi élet maradvány-nyomait is. Ezek leírásában, a valójában elnagyolt és sokszor kissé titokzatos karakterek rajzában nagyon pontosan – mondhatnám korhűen – jelennek meg a nyolcvanas évek 30-40 éves, értelmiségi pályákon mozgó figurái és élethelyzeteik. Olykor a náluknál idősebbek (mint maga a dokumentumfilm rendezője) sorskérdései is. A szerző úgy mozgatja őket, hogy véleményük, kapcsolataik révén érzékelhetjük a kibontakozóban lévő „új erők” dinamikáját. Sőt: afféle vitaszínházas módon képes felvillantani a nézetek ütköztetését is.

A történetben számos apró és nagyobb jelentőségű dolog kerül új megvilágításba, némelyekről többet, másokról kevesebbet lehetett hallani a 80-as évek végén – akkor is többnyire a szamizdatoknak köszönhetően. Érdekfeszítő arról olvasni, hogy a „legvidámabb barakk” parlamentjében olyan kérdések kerülnek napirendre, amiket szinte el sem hisznek a bennfentes tudósítások nyomon követői. (És amikről persze a Szabad Európa is tudomást szerez, hírt is ad.) Amikor a főügyész súlyos bűncselekményként említi a túlkapásokat, a koncepciós pereket, miközben álságos módon egyeseket (főként párton kívülieket) továbbra is elítél, a párt „eltévelyedett” tagjait ellenben felmenti.

Felbukkan néhány olyan kérdés is, amiről akkoriban (a szereplőknél némiképp fiatalabb fejjel, és nyilván más közegben élve) egyáltalán nem gondolkodtam, és most alaposan meglepett. Például a zsidókérdés boncolgatása, a mindkét idézett korban nagyon is eleven antiszemitizmus komoly gondokat jelentő kérdésköre.

Nagyon fájó volt azt is érzékelni ugyanakkor, hogy amiről a regény szereplői a rendszerváltás előtt álmodtak (ezek már a mi álmaink is!), amiben hittek, mennyire nem az elképzeléseknek megfelelően alakult. A gazdag szövetű regény ezen vonulata, az elveszített remények miatti csalódás, amelyet az olvasó érez, megkeseríti a szánk ízét.

„Képzeljük el, de ne tréfából, hogy iksz év múlva október huszonharmadika piros betűs nemzeti ünnep lesz! Kötelező ünnepnap. És mindenki rühelleni fogja – ki ezért, ki azért. Az uralmon lévők pedig nem fogják tudni, mihez kezdjenek vele. Inkább elhazudják, kifelejtik, letakarják a befoltozott zászlóval.”

A Pernye és füst tökéletesen illeszkedik a szerző nagy regényeinek sorába (itt-ott konkrét utalások is összekötik a megelőzőkkel, bár a legfontosabbak Závada Kulákprés című szociográfiájához vezetnek). Ezt a művet is a társadalmi-közéleti érzékenység jellemzi, és a vágy, hogy megértse az események és jelenségek történelmi meghatározottságát. Nem mellesleg kapunk emberi történeteket, ha úgy tetszik, szerelmi szálakat is, ezek tovább színezik az amúgy is figyelemre méltóan dús regényt. Ha minden rétegét érteni akarjuk, bizony többször el kell olvasni.

Végül meg kell említenem a kötet külalakját is, tipográfiája kellemesen olvasható, a borítóján pedig nagyon izgalmas, sejtelmes, a témát felidéző kép – Szüts Miklós akvarellje – látható.

Závada Pál: Pernye és fű
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2024
544 oldal, teljes bolti ár 7499 Ft,
online ár a lira.hu-n 6750 Ft,
e-könyv változat 5199 Ft
ISBN 978 963 144 4773 (papír)
ISBN 978 963 144 4780 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Závada Pál új regényének szereplői dokumentumfilmet forgatnak olyan gazdálkodókról, akiket gyújtogatással vádoltak meg az ötvenes években.
Egy baráti kör nyomoz – a filmeseken kívül szociográfus, grafikus, történész és újságíró is van köztük –, keresik és megpróbálják szóra bírni az áldozatok családtagjait, a valamikori tanúkat, ügyészeket, bírókat meg a hajdani tudósítókat.
De közben saját életüket és korukat is meg kéne érteniük – 1988-ban vagyunk, válságokkal és bizakodásokkal terhes, kiszámíthatatlan időkben. Múltbéli bűnökről és érvekről szóló viták, kutatások és illegális olvasmányok, tüntetések, szervezkedések és kamerába mondott vallomások közepette kell szembenézniük házasságuk válságaival, új szerelmek vágyaival, gyerekeik sorsával, hivatásuk, megélhetésük gondjaival.
A szerzői eligazítás szerint Pernye és fű figurái fiktívek, története kitalált, a benne szereplő filmforgatás interjúi azonban valóságosak – azokat Sipos András rendezővel készítették Statárium című, 1989-ben bemutatott filmjükhöz.