Valójában szilaj kanca volt | Elena Poniatowska: Leonora Carrington regényes élete

Ládonyi János |

Leonora Carrington élete önmagában, a dokumentált tények és történések tükrében is megállná a helyét forgatókönyvként. Különösebb utómunka nélkül bólintana rá a producer és csúsztatná át az asztalon a rendező elé. A 20. század szürrealista mozgalmának kiemelkedő alakjáról írt életrajzi regény mindezt a zavarba ejtő tényszerűséggel ötvözi. Elena Poniatowska Leonora közeli barátjaként alkalmas a krónikás szerepére. Hitelesen ábrázolja a művésszé váló leány fordulatokban gazdag életét, különleges, olykor bizarr világra nyit ajtót. Bár ez az ajtó hasonlat kissé sántít: a könyv lapjain egy másik, a valódival párhuzamosan létező, mégis valahogy egész másképp huzalozva működő univerzumba csöppenünk.

Leonora Carringtont mindenki felső osztálybeli kislányként kezeli, holott lépten-nyomon kijelenti, hogy ő egy vad kanca. Zsenge korától zabolázatlan szilajsággal áll ellen a konformista erőhatásoknak. Apja kékvérű textilkirály, a lány számára tálcán kínálkozik a mesés vagyon is, hogy a külsőségeiben feszes, brit úri létet válassza – ami pedig lehetne elég kényelmes is. Ám Leonorát a képzelete vezeti, s ragadja magával. A család mindent megtesz, hogy betörje, mégis ő az erősebb. Konok szabadságvágy hajtja, ezért rúgatja ki magát az összes iskolából, ahová apja elhelyezi, és kevés híján sikerül botrányba fullasztania még a bemutatását is a királyi család előtt. Aztán egyszer s mindenkorra lerázza a szülői béklyót és vad vágtával indul a szabad életbe.

Párizs tárt karokkal fogadja, a megérkezés egyszerre feloldódás és kristályosodás. A könyv a korszak emblematikus figuráinak sokaságát hozza közel (ettől lebilincselően izgalmas), és gyakran meghökkentő részleteket árul el róluk. Erre rásegít Poniatowska technikája is: a legelső mondattól végig, következetesen jelen időt használ. Ez feloldja tér és idő korlátait, az olvasó egyre erősebben érzi, hogy ő maga is szinte szereplővé vált, gyakran karnyújtásnyi közelségben érzi a többieket és az eseményeket.

Leonora Carrington és a festő-grafikus Max Ernst párosa áthágott szinte minden határt. Egymást inspiráló kapcsolatukat botrányok, halhatatlan alkotások és féktelen megnyilvánulások szegélyezték, s mindennek tragikus fordulat vetett véget: a baljóslatból valósággá váló második világháború. Maxot koncentrációs táborba hurcolják, Leonora összeroppan. Kanyargós úton Spanyolországba jut, egy santanderi elmegyógyintézetbe. Innen egy portugáliai kitérővel végül megérkezik az Újvilágba. Amerikában az emigráns szürrealistáknak köszönhetően még felsejlik a párizsi miliő, ám Leonora itt már nem érzi magát otthonosan. Feleségül megy Renato Leduc költőhöz, majd irány a férfi szülőföldje, Mexikó, együtt.

• Olvass bele!

Az új ország nem öleli keblére: a nő eleinte idegenként bolyong a latin-amerikai hangos, kaotikus valóságban. Renato Mexikóban egészen másmilyen, mint amilyennek még Európában megismerte, így csak kutyái, macskája élvezhetik szeretetét. A válás elkerülhetetlen, s az asszony végül Emerico Weisz (Chiki) mellett köt ki. Új férjével az otthon boldogságát is megéli, s minden előzetes várakozása ellenére példás anya válik belőle. A régi-új Leonorának a két fia a világot jelenti, s ez a művészetében is megmutatkozik. Az alapvetően érzékeny, a világra fogékony nő számára korábban nem volt fontos az anyaság. A könyv egyik legszebb jelenete, amikor Leonora szembesül a benne felébredő érzésekkel: „Nem gondoltam volna, hogy így tudok szeretni.” Ez a második házasság is hullámzó, ám Chikivel már szövetségesek is. A fiúk viselkedése olykor aggodalomra ad okot, úgy tűnik, örökölték anyjuk szélsőségekre hajlamos mentalitását.

A könyv – amelyik 2013-ban méltán nyerte el a nívós Cervantes-díjat – mindvégig korrekt életrajzi munka, ám ahogy az idősödő Leonora útját követjük, óhatatlanul egyre több esendő, emberi, mondjuk ki: szerethető részletet ismerhetünk meg róla. Itt szükséges megemlíteni a fordító Greilinger Szonja munkáját, aki a spanyol eredetiből elegáns, gördülékeny magyar szöveget alkotott – bár ez még csak az első regényfordítása.

Külön figyelmet érdemel a könyv befejezése: az egykori jó barát, Poniatowska, a lengyel nevű, (immár igen idős) mexikói újságíró a szálakat ritkán látható ízlésességgel varrta el. Noha a már említett végig jelen idejű elbeszélésmód megragadó, a történet kettőssége mégis kissé zavarba ejtő, még az utolsó oldalak behajtása után is. Az olvasó aligha készült fel arra, hogy a legbizarrabb, szürreális momentumokat a szerző józan, nagyon is földön járó stílusban mutatja meg.

A könyv betekintést kínál Leonora gazdag életútjába és egy másik, kevéssé ismert párhuzamos valóságba. Az olvasót arra ösztönzi, hogyha kell, kanyarítson kérdőjelet a valóság mögé – mert az életben gyakran sokkal többet találunk annál, mint ami a felszínen látszik.

Elena Poniatowska:
Leonora Carrington regényes élete
Fordította: Greilinger Szonja
Ampersand Kiadó, Budapest, 2024.
504 oldal, teljes bolti ár 7290 Ft,
online ár a kiadónál 6565 Ft
ISBN 978 615 640 2394

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Leonora Carrington (1917–2011) a legismertebb és legemblematikusabb szürrealista művésznő mozgalmas életében egyszerre testesültek meg a 20. század álmai és rémálmai. Apja textilbirodalmának örökösnőjeként megelégedhetett volna a léha úri léttel, de a túláradó képzelőerővel megáldott, már gyermekként is különc Leonorának hamar rá kellett döbbennie, hogy más, mint a többiek. Még húszéves sem volt, amikor végérvényesen fellázadt társadalmi osztálya szigorú szabályai, szülei, a vallás és a konzervatív gondolkodás hegemóniája ellen, és kitört a teljes művészi és személyes szabadsága felé. (…)
Elena Poniatowska Cervantes-díjas regénye (…) nem csupán izgalmas kaland vagy megrázó szerelmi történet, hanem betekintés a 20. század első felének művészvilágába, és egyben szívszorító kiáltvány az alkotói szabadságért.