»Az ígéret főggye« ǀ Gershwin: Porgy és Bess / Operaház

D. Magyari Imre |

Ezt emlegetik sokat és sokan – például Bess az első felvonás végén (Leavin’ for the Promise’ Lan’) – a dalok, spirituálék szövegében, amiket tájszólásban írt Ira Gershwin, hogy minél hitelesebben mutassa be a mű középpontjába állított közösséget. Ehhez alkalmazkodtam én is rugalmasan, amikor igyekeztem találékonyan így fordítani a the Promise’ Lan’-t, ami „szabályosan”, ugye, the Promised Land lenne.

Az ígéret földjét, Kánaánt még az Úr ígérte Ábrahámnak, mondván – Károli Gáspárt idézem nagy kedvvel (1 Móz 15,18): A te magodnak adom ezt a földet… Tehát nem neki, hanem az utódának. Sőt a sokadik utódának. Mert kevéssel előtte ezt is mondá akkurátusan: Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én, és annakutánna kijőnek nagy gazdagsággal. … Csak a negyedik nemzedék tér meg ide. „Ember lesz az én kis unokám” – énekelte a kétely legcsekélyebb morzsája nélkül Glauziusz bácsi az Állami áruház című 1952-es filmben. Azaz ő nem volt, nem lehetett az, a gyereke sem (bár már holnapra megforgatjuk), de majd az unokája! Mi nem élünk az ígéret földjén, de majd az utódaink! A gyerekeink még nem, az túl szép lenne, de majd az unokáink, a dédunokáink!

Nem véletlenül van az előadásban egy csecsemő, neki énekli Clara, az édesanyja (Kriszta Kinga) a Summertime-ot a legelején, de aztán a szülei meghalnak, a kicsi Besshez (Létay Kiss Gabriella) és Porgyhoz (Palerdi András) kerül, végül Robbins özvegyéhez, Serenához (Fodor Gabriella). Akinek majd egyszer el kell mesélnie neki, mi minden történt vele már a születése utáni hónapokban…

Kell nekünk a túléléshez ez a makacs hit az ígéret földjében, hisz látjuk, hogy igencsak messze vagyunk (sőt mintha egyre messzebb lennénk) tőle, s ha nem hihetnénk, hogy majd valamikor, valahogyan, valahol… (Ez most igen finom utalás a West Side Story híres dalára.) Ráadásul, ha úgy is tűnik időnként, hogy „itt van már a Kánaán”, előbb-utóbb kiderül, hogy nem, ez még nem az.

A mű középpontjába állított közösség a dél-karolinai Charlestonban, a Church Street 89–91. alatt ma is látható, turistalátványossággá vált Cabbage (Káposzta) Row fekete lakóinak közössége. Először a charlestoni születésű DuBose Heyward Porgy című, 1925-ös kisregényében jelent meg, aki át is nevezte a helyet Catfish (Törpeharcsa) Row-vá.

Nem vagyok teljesen képben, hogy a politikai korrektség jegyében a néger szó momentán használható-e velük kapcsolatban, bár elég hülyén venné ki magát, ha nem lenne az, vagyis a feketéket nem lenne szabad feketéknek (a végső soron latin eredetű angol Negro – többes száma Negroes – feketét jelent) nevezni, csak feketéknek (Blacks). Vagy mondjunk afroamerikaiakat? Az meg hosszú. Ezek – lásd cigányok vagy romák – szerintem álviták a rossz lelkiismeret megnyugtatására. Az alábbiakban mindenesetre a feketék szót használom.

A feketék, ahogy a Kenesey Judit szerkesztette műsorfüzetben olvassuk, a 16. század második fele és a 19. század közepe között kerültek „a különböző európai hatalmak amerikai gyarmataira”, rabszolgának; ma az Egyesült Államok lakosságának tizenkét és fél százalékát alkotják, ami 41 milliót jelent. Egy tény: „Pár hónappal az amerikai polgárháború után, 1865-ben lépett életbe a 13. számú alkotmánymódosítás, amely törvényen kívül helyezte a rabszolgaságot és bármely egyéb, nem önként vállalt szolgaságot – kivéve az olyan eseteket, amikor ez törvényesen kiszabott büntetés része.” Ez utóbbi kitétel azonban kiskaput hagyott a rabszolga-felszabadítások miatt összeomlóban lévő déli gazdaságok részére, és tömegével kezdték valós vagy koholt vádak alapján letartóztatni és munkára kényszeríteni a feketéket. Életbe léptek a déli államokban az ún. Jim Crow-törvények, amik a feketék elkülönítését írták elő… „1877 és 1950 között az USA-ban mintegy négyezer afroamerikait lincseltek meg.”

Nem tudom, ma mi a helyzet a fehérek és a feketék viszonyát illetően. Nem vagyok túl derűlátó, ha Barack Obamát elnökké is választották 2008-ban. 2020-ban Minneapolisban Derek Chauvin fehér rendőrtiszt intézkedés során megölte a fekete George Floydot. Nyilván úgy érezte, megteheti s nyilván még most is csodálkozik, hogy tette milyen felháborodást váltott ki. Ő csak jót akart.

Heyward 1925-ös kisregénye (magyarul 1965-ben jelent meg Déri György fordításában) és Gershwin tíz évvel később bemutatott műve – a műfaján nem kezdenék el vitatkozni, csak egy jelzőt illesztenék elé – zseniális műve egy olyan állapotot ragad meg, amiben a feketék és a fehérek világa (még?) élesen elkülönül, sőt szemben áll egymással. Van némi érintkezés a kettő között, de az udvarban a jó szándékkal érezőt is gyanakodva fogadják, így Mister Archdale-t (Ember Márk), mint ezt a második felvonás első jelenetében láthatjuk. A kisregényben Bess ezt mondja Mariának a „boldogságpor”-t áruló Sportin’ Life-ról: „A magam asszonya vagyok. Ha port szedek, az én bajom. De ha az a néger még egyszer a szemem elé kerül, én úgy kicifrázom a pofáját, hogy a tulajdon anyja sem ismer rá. Azzal együtt a fehérek kezére nem adom.” Az öreg Peter (Pál Botond) tehát hibát követ el, amikor a regényben és az operában elárulja a nyomozónak (Kálid Artúr), ki ölte meg Robbinst (Ujvári Gergely).

Időnként valakinek eszébe jut, hogy írjon egy művet a rasszizmus ellen, ahogy ezt már a 19. században is tette Harriet Beecher Stowe, akinek 1852-es regénye, a Tamás bátya kunyhója  „forradalmian bátor módon szállt síkra a rabszolga-felszabadítás ügye mellett.” (Bollobás Enikő írja így Az amerikai irodalom történetében.) Ez egyáltalán nem felesleges. Csak tudnunk kell, hogy belénk van kódolva a mássággal szembeni gyanakvás, hogy – ettől nem függetlenül – a művészetnek megvannak a maga határai.

Itt most el lehetne molyolgatni Gershwin művének fogadtatásán, ami a műsorfüzet szerint „igen vegyes volt”, zenei és zenén kívüli okok miatt, például „sok afroamerikai zokon vette”, hogy a kisregény és az opera „a feketéket kábítószerező, bűnöző, erőszakos emberekként állítja be”. Vélem, ennek az álláspontnak ma is akadnak hívei. Nekik üzenném, nyilván olvassák: arról nem lehet regényt írni, hogy valaki otthon ül és olvas. És elmerenghetnénk Ira Gershwin érthetetlen végrendeletén is, ami szerint az operát csak fekete szereplők adhatják elő, de ehhez sincs kedvem.

Viszont van, amit még fontosnak tartok elmondani.

Nagyon hangsúlyosan úgy gondolom, hogy leszűkítés a kisregényt és Gershwin alkotását csupán a négerek empatikus bemutatásnak olvasni. Bennük van a függöny fellebbentésének gesztusa, de szerintem fontosabb, hogy azt mutatják meg, a függöny mögötti világ lakói, bár sokban mások, alapvetően ugyanolyanok, mint a függönyön inneniek. Bess őrlődése a Porgy jelentette rendes, normális élet és a Crown vagy később Sportin’ Life képviselte, a bűnözésbe is átcsapó szabadosság között nem feketespecifikus hezitálás…

Az előadás nem tartozik az Opera legsikeresebb produkciói közé. Sebastian Hannak egy modern konstruktivista épületet rakott a színpadra; ezek az emberek egyszerűen nem lakhattak ilyenben, különös tekintettel az udvar falán lévő tömérdek villanykörtére. S hogy ez az épület mit keres Kittiwah szigetén, az végképp rejtély. Pedig ott van! A vihar viszont nincs ott, pedig a második felvonásban tombolnia kéne… És hát Porgy sem nyomorék, legfeljebb járáshibás, egy mankóval közlekedik, így aztán a kecskevontatta kordéra sincs szüksége, a végén így nem is a goatját, a kecskéjét kéri, hanem a coatját, a kabátját, ami viszont rajta van (Fáy Miklós észrevétele)…

A zenekar (Dénes István vezényel) és az énekesek mentik meg Almási-Tóth Tamás rendezését. Elsősorban a Sportin’ Life-ot nagy erőbedobással éneklő Szemenyei János – a zeneszerző is benne lelné leginkább kedvét. Aztán Serena alakítója (Fodor Gabriella) vagy Mariáé (Balga Gabriella). Ő még azt is megmutatja, hogy Maria félni is tud: mikor a viharban a türelmetlen kopogásra elindul kinyitni a ház kapuját, egy pillanatra megtorpan.

A legvégén Porgy, egy gyönyörű dalt énekelve, elindul New Yorkba, megkeresni Besst. Elindul az ígéret főggyére. Nem teljesen lehetetlen, de elég irreális vállalkozás. És mi lesz, ha megtalálja?

Fotók: Operaház / Berecz Valter, Nagy Attila, Rákossy Péter (A képek különböző előadásokon készültek.)

Gershwin: Porgy és Bess
Magyar Állami Operaház

Szereposztás, részletek, jegyvásárlás