Rosszul végződő mese? ǀ Puccini: Turandot / Operaház

D. Magyari Imre |

Pompás, szemet gyönyörködtető, nagyszabású és ugyanakkor elgondolkodtató előadás a budapesti Turandot, amiben még a színek használata is megtervezett, jelképes – a látvány Tihanyi Ildit dicséri, a világítás Katona Zoltánt. Elkápráztatóan, ugyanakkor baljóslatúan indul tehát a mese – vajon miképp végződik?

Tudnivaló, hogy Puccini, bár a szöveg elkészült, nem fejezte be utolsó operáját. Hogy pontosan miért, nem tudjuk. Annyi mindent nem tudhatunk, amit tudni szeretnénk! Ami biztos: van egy befejezetlenül ránk maradt mű, aminek a végét ketten is megírták. Először Franco Alfano (1875–1954). Az ő változatát Toscanini alaposan meghúzta. Ennek következtében Alfano befejezésének eleve két variánsa létezik. Újabban az Alfano–Alfano változatot is játsszák.

Másodszor (harmadszor?) Luciano Berio (1925–2003) fejezte be a Turandotot, túl a fárasztó és kimerítő huszadik századon, túl a század szörnyű diktatúráin. Nála – mondja a műsorfüzetben Halász Péter karmester – „nem bombasztikus finálét hallunk, mint Alfanónál, … ő inkább kérdőjellel zárja a darabot. A felhőtlen boldogság itt elmarad.”

Barta Dóra, a színre állító rendező-koreográfus a Berio-féle új változatból indult ki, ami szerinte – gondolatait szintén a műsorfüzetben olvashatjuk – „új perspektívát kínál”. „Úgy vélem – fejtegeti merész koncepcióját –, Altoum császár nem egy hatalma végstádiumát élő, rövidesen leköszönő uralkodó, Turandot pedig nem egy vérengző kedvű császári örökösnő. Itt komoly nagyhatalmi játszma folyik, melyben a címszereplő is csak egy tudtán kívüli báb, Kalaf pedig titokban összejátszik a birodalom jövőjéről nagyon is határozott elképzelésekkel rendelkező császárral.” Turandot aztán felismeri, hogy eszközként használják, összeroppan, majd reménykedni kezd a boldogságban, de rá kell jönnie, Kalafot nem ő érdekli, hanem a hatalom. Kérdés, benne van-e mindez a mű szövegében és zenéjében, értelmezhető-e így, akár Berio befejezése felől. Vagy legalábbis belelátható-e a mesébe és variánsaiba a nagyhatalmi játszma, Turandot kihasználása, Kalaf hatalomvágya.

Az tény, hogy a legújabban 2024. november 9-én bemutatott Turandot: mese, de kegyetlen, véres mese. Bár végső soron mintha a szerelem mindent megváltoztató hatalmáról szólna, mondhatni, párkapcsolati nehézségeink megoldhatóságáról – omnia vincit Amor, jelentette ki már Vergilius X. eclogájában. Kalaf belezúg Turandotba, Turandot, némi spéttel, belezúg Kalafba, a haza fényre derül. Vagy ezzel bűnösen leegyszerűsítjük, netán félreértjük a mű mondandóját? Mert bizony akadnak mesék, amelyek rosszul végződnek. Csáth Géza – egyébként Puccini lelkes híve – ezzel a címmel rögtön ötöt is elmond A varázsló kertje című novelláskötetében.

A Turandot-történet az Ezeregynap című arab mesegyűjteményből származik, ami François Pétis de la Croix francia orientalistának köszönhetően a 18. század elején jelent meg franciául. Megvan magyarul is. A happy end ebben annyira teljes, hogy még a lefejezett kérők is előkerülnek, a császár ugyanis mégsem adta őket hóhérkézre.

A 18. században élt, konzervatív (azaz a felvilágosodást és Goldonit egyaránt utáló) arisztokrata Carlo Gozzi 1761 és 1765 között tíz tündérjátékot írt egy velencei társulat számára, amiket fiabáknak, meséknek nevezett. Egyikük a Turandot. A magyar műfordítás és könyvkiadás mostohán bánt Gozzival, nincs saját kötete. Gozzi aligha gondolt nagyhatalmi játszmára.

Az ötfelvonásos mese szintén nem végződik rosszul.

Az új operatémát 1920 tavaszán Renato Simoni, az egyik majdani szövegíró javasolja Puccininek egy milánói találkozásukkor. Kezébe nyomta Gozzi darabját, vigye magával Rómába, ahová a Triptichon bemutatójára utazott. Rómában kelt Puccini válasza: „Elolvastam a Turandotot, azt hiszem, nem szabad elvetni ezt a témát. … Leegyszerűsíteni a cselekményt, főleg pedig kiemelni Turandot szerelmi szenvedélyét, amely oly sokáig szunnyadt a nagy büszkeség hamuja alatt.”

Nem vetették el a témát és leegyszerűsítették a cselekményt. Sőt, kitalálták Liut; igaz, nem minden előzmény nélkül, csak Gozzinál Adelmának hívják és tatár hercegnő.

Azt kérdeztem korábban, hogy benne van-e az opera szövegében és zenéjében mindaz, amiről Barta Dóra beszél. A szövegben sok olyasmit találunk, ami egy mesében szokatlan, de azért ez mese. Például Turandot (Sümegi Eszter) kegyetlenségét, sőt frigiditását, amire magyarázatot is énekel. Valamikor régen tatárok támadtak Kínára, akik elhurcolták és meggyalázták az ősanyját. Akkor tehát a hercegnőt a bosszú motiválná? Egy évszázadokkal korábbi gyalázatért akarna elégtételt venni? Ez elég valószínűtlenül hangzik, de tényleg egy mesében vagyunk.

Benne van az operában a hivatalnokok meghasonlottsága is. A három miniszter (Erdős Attila, Pál Botond, Szappanos Tibor) az ég kormányzójához fohászkodik, hogy úrnőjük szívében ébredjen fel végre a szerelem, a vágy, és múljon el ez a véres időszak. Kár, hogy a Mandarin (Palerdi András) gondolatait nem ismerjük meg.

Azon is elgondolkodhatunk, hogy miért vállalkozik egyre újabb fiatalember a kérdések megfejtésére, és miért gondolja úgy, hogy neki sikerülni fog. Miért kockáztatja az életét – most éppen Kalaf (László Boldizsár).

Megtaláljuk a műben a hóhér – neve is van: Pu Tin Pao – magabiztosságát: kulcsfigura a rendszerben, és ezt tudja is magáról. Megtaláljuk a szerencse forgandóságát is, amit az ősz Timur, Kalaf apja (Fried Péter) példáz: nemrég még a tatárok fejedelmeként uralkodott, de elűzték, most pedig koldusbotra jutva bujkál Pekingben. Ha Liu (Pasztircsák Polina) nem tartana ki mellette, talán már nem is élne. A lány régóta és reménytelenül szerelmes Kalafba, Timur mellett is azért tart ki, mert egyszer régen a férfi rámosolygott.

Külön elemzést érdemelne a tömeg csapodársága. Úgy tűnik, a nép egész jól elvan, élvezve a cirkuszt. Elvan egészen addig, amíg nem kell félnie: bár a harmadik felvonásban aztán ezt a rettegést is meglátjuk.

Tényleg sok mindent találunk a Turandotban. De hogy rosszul végződne? Valóban vannak rosszul végződő mesék, a Turandot azonban, mit tegyünk, nem ilyen. Persze lehet egy mesén – tágabban: egy mű meséjén, cselekményén – változtatni, de kockázatos dolog. Különösen egy operában, ahol a zene megköti a dramaturgok és rendezők kezét.

És különben is: én még hinnék a mesékben. Amire az Opera nagyvonalúan megadja a lehetőséget, hisz műsoron tartják az Alfano-féle változatot is.

Fotók: Operaház / Berecz Valter, Nagy Attila

Szereposztás, részletek, jegyvásárlás