D. Magyari Imre |
Ismerek egy nagyon komoly zenetörténészt. Ő is kénytelen ismerni engem, nem tehet mást szegény: egy utcában nőttünk fel, ennek következtében még tegeződünk is. Egyszer kérdeztem tőle valamit Bartókról, nem volt ínyére, hogy válaszra méltasson. Más alkalommal az Operaház előcsarnokában találkoztunk, köszöntem, visszaköszönt, de azóta is meggyőződésem, a legszívesebben kizavart volna, nem tartván méltónak arra, hogy a szentélybe lépjek. Fájtam neki.
Bősze Ádám épp az ellenkezője. Ő is zenetörténész, de minden arisztokratikusság hiányzik belőle. Üdítő iróniával beszél – a „rémes könyv” első fejezetében – a fekete öves „zenebácsik”-ról és „zenenénik”-ről (másutt „túlképzett operarajongók”-at is emleget), akik hajlamosak blaszfémiát kiáltani ott is, ahol annak nyoma sincs. Ők azok, akik nem voltak restek és beírtak a rádióba, gusztustalannak találva, amit műsorvezetőként megengedett magának, egy bizonyos hölgy csapodárságát azzal jellemezvén, hogy a zeneszerzők úgy adták tovább egymásnak, mint vándorserleget. A remekül éneklő Emma Bardacról van szó: meghódította Faurét, kivetette a hálóját, ám hiába, Ravelre és magába bolondította Debussyt, „aki szívügyekben valódi nagyvadnak számított”. Mindeközben volt egy férje is, foglalkozását tekintve bankár.
Kétségtelen, lehetett volna finomabban fogalmazni, de ezt a vándorserleget valahogy jobban megjegyzi az ember. Meg hát jogos. Vannak ilyen nők, akik zseniket képesek megbolondítani, például Lou Salomé vagy Alma Schindler – ezt a gyümölcsöt kiváló elmék ízlelték meg: Gropius, Kokoschka, Mahler, Werfel… Ja, ez is blaszfémia. (Hát még ha azt írom, hogy „haraptak bele”!) Csak aki ezt blaszfémiának véli és rendőrért kiált, az sosem fog elgondolkodni azon, miben is állt e nők – s úgy általában, egy nő, egy férfi – vonzereje. És hát, tudjon bár mindent a basso continuóról, fogalma sincs a művészetről…
Bősze Ádámtól egyébként semmi nem áll távolabb, mint a meghökkenteni vagy pláne megbotránkoztatni akarás. Csak épp úgy gondolja, teljes joggal, hogy a művészek is gyarló emberek, s amit művészetnek nevezünk, az nem elérhetetlen, éteri magasságban lebegő valami, hanem elérhető, közös kincs.
Ráadásul szereti a tudását megosztani, s ez a tudás egyébként aligha kisebb, mint az első bekezdésben említett, igen kiváló szakemberé. S megadatott neki a tudás-megosztás egészen különleges képessége. Eszménye, úgy tűnik, hasonló, mint Szerb Antalé, aki így ír az először 1934-ben megjelent Magyar irodalomtörténet előszavának utolsó bekezdésében a mű szerzőjéről, önmagáról: „…őszintén megvallva, mintaképei nem a csodált német tudósok, akik az irodalomtörténetet irodalomtudománnyá fejlesztették, hanem inkább a régi humanisták áhítatos pletykálkodásukkal és az ancien régime-beli »filozófusok«, akik márkinők számára értekeztek a csillagos égbolt titkairól.” A márkinők nem képzett csillagászok. De (többségükben) nem is butuska fruskák. Meg kell találni velük a hangot és akkor egész kellemesen telhet az éj a csillagos égbolt alatt. Nincs szörnyűbb, mint ha egy márkinő udvariasan lelép… Igaz, kozőrnek (causeur = szellemes csevegő) talán születni kell.
Teszi mindezt egy olyan országban, ahol a zenei átlagműveltség még alacsonyabb, mint az átlagos öregségi nyugdíj, vagyis felháborítóan az. Bár aligha lehet cél, hogy mindenki Fodor Géza, Lendvai Ernő, Pintér Tibor vagy Szabolcsi Bence könyvét olvassa, amíg tömegközlekedik. De hogy valamicskét emelkedjék – az lehetne óhajtott cél.
A két kötet közül az elsőt a kiadó túlbulvárosította. Részben az alcímmel – A zenetörténet hálószobatitkai –, részben azzal, hogy zöldbe borította: nem olyan könnyű zöld színű szövegeket olvasni, márpedig a levél- és naplórészletek zöldek. Pedig amit Bősze Ádám mond vagy ír, az a látszat ellenére nem a bulvár kategóriájába tartozik, hanem az igen magas rendű ismeretterjesztésébe. Igaz, a Nagy zenészek, nagy szerelmek tárgya Beethoven, Debussy, Haydn, Mozart és mások magánélete. De a könnyed stílus ellenére mégsem pletykaszinten; ezért aztán elgondolkodhatunk az emberi életek (köztük a sajátunk) milyenségén. Ráadásul azt is tudja, hogy egy-egy fejezet „nem jó semmire”. Viszont „lazíthat a klasszikus zenével kapcsolatos merevségünkön, azaz repedéseket okozhat sznobizmusunk vastag falán, színesítheti világlátásunkat, egyáltalán, közelebb hozhatja hozzánk a zenetörténet legnagyobbjait…” Vagyis ezek az írások mégiscsak jók valamire. Nagyon is azok. Pláne, hogy ezek a könyvek valójában hangoskönyvek, már ha valaki megfelelő eszköz birtokában le tudja olvasni a sűrűn felbukkanó QR-kódokat és még egy Lehár-koncertdarabot is meghallgathat. Mert persze a zene a lényeg, bár van min elmélkedni is.
Én például a tizenhatodik században született, a tizenhetedikben meghalt Gesualdóról olvasva – aki megölte hűtlen feleségét és a szeretőjét –, megint elgondolkodtam azon, hogy az emberi életet olykor milyen könnyedén veszik semmibe. (Vigasztaló, hogy Gesualdót „a nép szívtelen orgyilkosnak tartotta”, szóval mélyen elítélték.) És nagyon hálás vagyok azért, hogy olvashattam a meleg Britten és szerelme egymáshoz írt leveleit, amikből kiderül, nincs hetero- és homoszexuális szerelem: szerelem van. És sokadszorra kiderül az is, mennyire nehéz a harmóniát megtalálni és megtartani, legyünk bár közben zseniális művészek. S hogy a tehetség legalább akkora átok is, mint amekkora áldás. Noch dazu megmagyarázhatatlan.
Eltöprenghetünk a tudomány határain is. Beethoven kapcsán Bősze megfutja a kötelezőt, hosszan ír a halhatatlan kedvesnek szóló, elküldetlen levélről – soha nem fogjuk megtudni, kinek szól. De baj ez? A lényeghez tartozik?
~ ~ ~ ~
A másik kötet muzikális bestiái azok a lények, amikkel az emberi elme benépesítette az ismeretlen és félelmetes világot, s amiknek létezésében nyilván hitt is valamikor: angyalok, ördögök, sárkányok, boszorkányok, tündérek. „A zenetörténeti, formatani elemzésektől távol tartottam magam, ahogy az esztétikatörténeti elmélkedésről is lemondtam” – mondja a szerző, tudva, hogy ezeket csak egy igen szűk közönség értené, ám e nem túl nagy létszámú csoport és a tudatlanságban lubickolók közt (úgy hiszem, velük szemben sem arisztokratikus, legfeljebb sajnálja őket, és ha agresszívek, akkor bosszankodik) van egy tarka és népes réteg, amelyik igenis kíváncsi vagy kíváncsivá tehető mondjuk arra, hogy a zenetörténetben miként bukkannak fel a fentiek.
Ezekből az írásokból derül ki igazán Bősze Ádám sokszínű és rendkívüli műveltsége. Közben olyan szavakat talál ki, mint a drakomuzikológia, s még az is eszébe jut, hogy a sárkányokkal megszállottan foglalkozó nyilván dragomán, még a nagyszerű íróra is tesz egy utalást – aztán folytatja a 13. században élt német Albertus Magnussal, akit a kortársai doctor universalisnak hívták, és még zenei problémák is foglalkoztatták. De előkerül A trónok harca és A gyűrűk ura is, majd egy 17. századi polihisztor… Bőszét igencsak tudja utálni az, aki fantáziátlan, műveletlen, tehetségtelen és nem tud játszani még a fekete övével sem.
Nagyon fel tudnám tenni neki a Bartókkal kapcsolatos kérdésemet.
Bősze Ádám: Nagy zenészek, nagy szerelmek.
A zenetörténet hálószobatitkai
Libri Kiadó, Budapest, 2023
228 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
online ár a bookline.hu-n 5100 Ft,
e-könyv változat 3899 Ft
ISBN 978 963 604 3025 (papír)
ISBN 978 963 604 3568 (e-könyv)
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Beethoven, Mozart, Debussy, Wagner… nevek, amelyek hallatán azonnal díszes koncerttermek, frakkban feszítő karmesterek, elegáns nézőközönség sejlik fel előttünk, és szinte érezzük a mindent körülölelő szent áhítatot. De kik voltak ezek az emberek a hétköznapokban? Mi történik, ha kivételesen nem a nagy és megközelíthetetlen alkotókat, hanem az esendő embereket próbáljuk meglátni bennük? (…)
Bősze Ádám: Muzikális bestiák.
Rémes könyv a zenéről
Libri Kiadó, Budapest, 2024
244 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft
online ár a bookline.hu-n 5100 Ft,
e-könyv változat 3899 Ft
ISBN 978 963 433 7577 (papír)
ISBN 978 963 604 5173 (e-könyv)
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Van-e boszorkány a Macbethen túl? Hányféle lény bukkan föl a Nibelung-tetralógiában? Ki az a híres kora romantikus író, aki operát írt Undinéről, a vízitündérről? Hány zeneszerzőt ihletett meg Goethe megrázó erejű verse a Villikirályról? Hogyan változtatta meg Stravinsky életét a Tűzmadár? (…) A Muzikális bestiák fókuszában a zeneirodalom különleges lényei, furcsa kreatúrái állnak. A törpék, angyalok, boszorkányok, szárnyas lovak, főnixmadarak, rémlények és hegyi szellemek révén elvarázsolt mesevilágba repülhetünk…
Olvass bele 
Posted on 2025.01.23. Szerző: olvassbele.com
0