Łukasz Barys: Csontok, amiket a zsebedben hordasz (részlet)

Nem volt sok iskolai tudásom, rossz jegyeket kaptam, nem tűntem ki a lányok tömegéből, s egy nap könnyen fel is oldódhattam volna köztük, ha nem imádom úgy a pabianicei temetőt. Matekon, lengyelen, törin, bioszon, de főleg angolon csendben ültem, mint a kisegér, a pabianicei nekropolisz legkisebb említésére viszont rögtön felébredtem. Mondanom sem kell, szinte senki sem akart beszélni róla – az emberek nem voltak oda a temetőért, szeretteik eltemetése és a sírás jutott eszükbe róla. Az angolt, a teniszt, a pianínót választották – nekem viszont megvoltak a kedvenc halottaim és sírjaim, amelyeket
imádtam felkeresni. A legszebb parknál is jobban kedveltem a temetőt – mellesleg a sírkövek körüli, bekerített terek némelyike kertre emlékeztetett: gyönyörű fák, friss fű, dús virágok. Nem kellett más kert. Legszívesebben az egész napot a sírkövek között töltöttem volna, a haldoklás szent légkörét a szájamba dugva, kopogtatva a kőtáblákon és fülelve, hátha kegyeskedik visszaszólni valaki.

A halottak többsége lengyel volt, de a legszebb, mindenféle növényzettel körbevett, kőleányokat vagy varázslórahasonlító, szigorú Krisztust ábrázoló szobrokkal díszített síremlékek a pabianicei textilipar német mágnásaié voltak, akik már egytől egyig meghaltak, de a lengyelek nemzedékeire hagyták a gyárosok eleganciáját, a társadalmi egyenlőtlenségeket és a kőfaragó-művészet csodálatra méltó remekeit. Napokig tudtam volna sétálni az evangélikus temetőben a nagyival és a gyerekekkel vagy egyedül – amúgy sem figyeltem rájuk, kizárólag a kopott nevek, az egyszerű, szép leányok, a varázslatos Krisztusok, a fénylő kövek érdekeltek. Néha olyan lenyűgöző sírra bukkantam, hogy nem bírtam továbbmenni, órákat töltöttem előtte (vagy megjegyeztem a nevet, hogy később feltétlenül visszatérjek hozzá, ha továbbtereltek).

Így történt például a Fulde család, pontosabban a Familie Fulde kertjében álló sír esetében is, amelyet gyakran felkerestem a nagyival. Négy holttest feküdt itt: Elly, Erwin, Eugen és Ellene. Nevük csilingelése, amely a német karácsonyi csengettyűk hangját juttatta eszembe, megmozgatta a fantáziámat. Ki volt Fulde úr és felesége? Hogyan alakult a sorsuk? Mivel foglalkoztak? Hol laktak? Milyen problémáik, gondjaik voltak? Nem volt kedvem utánanézni, inkább találgattam: órákig bámultam Erwinnek és Ellynek, Eugen és Ellene szüleinek a képmását.

A gyerekek rendelhették meg a szobrokat szüleik halála után, amikor viszont ők haltak meg, nem volt, aki szoborról gondoskodjon – így csak a szülők meredeztek a síremlék talapzatán. Néha érdemes gyereket csinálni, hiszen ki fogja megrendelni a síremlékedet – a szegről-végről rokon unokahúgod?

A szobrász elvetette a temetőművészetben bevett sémákat, s rendkívül frivolan ábrázolta Erwint: a kőférfi
egy kőpiedesztálon állt, hanyagul nekitámaszkodva a saját nevét hirdető kőtáblának, és szélesen mosolygott. Kopasz fej, csípőjére kendőt vagy köpenyt kötött, ez volt minden ruházata. Térde borzasztó gacsos, lábujjai görbék. Volt a mosolyában valami kéjes öröm, mint aki szívesen kelt ellenszenvet másokban. Feleségét, Elly Fuldét nyers vonásokkal, szögletes arccal, mesterkélt pillantással és kenderzsinegre emlékeztető hajjal áldotta meg a sors. Bizonyára Szűz Máriára akart hasonlítani, de a szobrász nem erőltette meg magát, így aztán Elly olyan volt, mint egy összenyomott sárgabarack. Ő halt meg előbb – 1875-ben. Miért fogadta el Erwin a szobrásztól ezt a kontármunkát? Láthatólag nem rajongott a feleségéért – talán egész felnőtt életüket külön szobában töltötték, és egyszerűen elfelejtette, hogy nézett ki Elly? Így hát vállat vont, fizetett a kőfaragónak, és pontot tett az elhúzódó ügy végére?

A nagyi imádta a Fulde család sírját, igazából ő fertőzött meg a kősorsuk iránti szenvedéllyel. Saját hipotézist állított fel Erwin és Elly életét illetően, ürügyül használva a két, homlokegyenest különböző síremléket a boldogtalan házasságról és az örök bosszúval megspékelt, fagyos szerelemről szóló történethez: előbb Erwin elfogadta a szobrász kontármunkáját, majd a gyerekei olyan szobrot készíttettek neki, ami méltó a vén perverzhez, akinek tuti semmi esélye sem a mennyországra, sem az utódok tiszteletére.

A nagyi alapvetően Ellynek drukkolt – ezt diktálta a józan ész. Végül is a szerencsétlen, szeretetlen Elly egész életében a nőcsábász, botrányhős, alkoholista Erwinnel bajlódott, aki minden adandó alkalommal csúfot űzött feleségéből, jobbra-balra csalta kurtizánokkal, kuzinokkal, nőkkel és férfiakkal egyaránt, ami különösen elborzasztotta a nagyit. Gyakran mondta, hogy együttérez Ellyvel, és hányingert kap Erwintől. De pontosan tudtam, hogy nem ez az igazság, Fulde úr valami egész mást vált ki a nagyiból, mint ingerenciát, hogy a bokorba hányjon – azt a kemó tette vele. Valójában vonzotta a nonsalansz, a lazaság, a pimasz mosoly – azok a tulajdonságok, amelyek messziről sugároztak a német szoborról.

Éjszakánként Erwin Fuldéról ábrándozott – elfojtotta az ábrándozást, és buzgón imádkozott Elly mennyei nyugalmáért. Rokonszenvet éreztem a Fulde család iránt, de féltem Erwintől, undorító fráternek tartottam. Teljesen abnormálisnak tűnt, hogy a nagyi odavan érte. Sehogy sem fért a fejembe. Most komolyan: szerelmes vagy abba a förtelembe? A nagyi mégis Fulde úrban látta megtestesülni a szépséget, amire egész életében vágyott.

Fordította: Körner Gábor

Łukasz Barys: Csontok, amiket a zsebedben hordasz
Typotex Kiadó, Budapest, 2024
Typotex Világirodalom sorozat
182 oldal, teljes bolti ár 3900 Ft